Három magyar színdarab

Nagy úr a véletlen, talán Isten akarata a sajátunkkal szemben. (Hogy létezik-e Isten vagy saját akarat, azt hagyjuk, egyelőre.) Nem terveztem, hogy három hét alatt háromszor is színházba menjek, ráadásul minden alkalommal magyar színdarabot nézzek, mégis így alakult.

Elsőként Vinnai András Roletti avagy Jakab és János legendás barátsága című darabjának előadását láttam a Jurányi inkubátorház kamaratermében. Nagy gyanakvással fogadok minden újdonságot, igaz, minden szokásos régit is. Főleg magamra gyanakszom, mit nyalok be már megint, miről mondom majd azt, hogy remek, miről, hogy ócska, ráadásul zavart beszédemben nem lesz semmiféle rendszer, ma így, holnap úgy, a tegnapról már nem is beszélve. Nincs kiérlelt szemléletem, világnézetem, személyiségem, még az se biztos, hogy vagyok, mint minden ember (fenség, titok, Észak-fok stb.)

Két hónapja van ez így, azóta nem dohányzom.

A Roletti üres színpadon játszódik. Kedvelem az üres színpadot, nincsenek rajta a képzeletemet korlátozó díszletelemek, olyan, mint Isten puszta tenyere, ahol bármi megeshet, ráadásul ami megesik, az erőteljesen látszani fog, mintha egyenesen a nagy Semmiben vagy a Mindenben történne, netán egy ködkamrában, esetleg a tudatban vagy kicsit lejjebb, egy emberi szív mélyén vagy a gyomorban.

(Itt is, ott is.
Ami nincs, az is van.)

Két férfi csetlik-botlik a világot jelentő deszkákon, mozdulataikat erős hangeffektek kísérik, magyarázzák(?); jönnek-mennek, ajtót nyitnak, liftbe szállnak, kulcsot használnak… A hangok egészen olyanok, mintha… És ez a fontos az egészben, ez a döbbenetes, a váratlan, mulatságos, megrázó, ez a mintha… Ez emeli a játékot önmaga fölé, és teszi védhetetlenül különössé – hogy Lukács György szavával nevezzük meg az érdekeset és magával ragadót. Mert kétségtelen, hogy a játék magával ragadott, nagy élvezettel hagytam magam végig vezetni (nem az orromnál fogva) egy férfibarátság történetén.

Mi a műben drámai konfliktus?

Azt hiszem, nincs olyan, legalábbis a hagyományos értelemben, ahogy tanultam és tanítottam, hogy x y ellen, meg hogy drámai vétség stb.

Hogy mi fogott meg mégis?

Elsőül a megvalósulás módja.

A játékmodor.

A két remek színész – jegyezzük meg a nevüket, mondaná Örkény (róla később) – Jankovics Péter és Szabó Zoltán hangja erősítőből szól. Mi a fenének, gondolom, nem olyan nagy ez a kamaraterem, hogy… s csak jó negyedóra múltán fedezem fel, hogy párbeszédeik HANGFELVÉTELRŐL SZÓLNAK!!!!, ők csak „rátátognak”.  A felfedezés egyrész bámulatba ejt, mivel pontosan tudom, milyen fergetegesen nehéz önmagunkat szinkronizálni, ráadásul kép nélkül és kifogástalanul…! Másrészt a bámulat (és féltékeny irigység) mellett mindjárt kekeckedve megkérdi bennem valaki: amúgy mi a bánatért van ez így? Nemsokára megkapom a választ. „Még soha senkivel nem beszéltem ilyen őszintén” – mondja egyikük, ezúttal erősítés nélkül, mire a másik hasonló módon válaszol: „Hozzám még soha senki nem beszélt így.” Ezeknél jobb mondatokat mondanak, mert Vinnai András remek szerző, sőt, remek rendező, hang-méker és lélekzenész.

Később, amikor kapcsolatuk és élményeik megint elveszítik jelen idejű személyességüket, párbeszédeik mondatai ismét hangfelvételről szólnak, holmi felmelegített konzervként. A magyarázatot tehát már ismerjük, ezt akár „eszmei mondanivalóként” is rögzíthetném, és írhatnék szép, megnyugtató mondatokat róla. Lám, értjük, mindent értünk: merjünk kilépni életünk begyakorolt sémái közül, hagyjuk magunk mögött komfortzónánk biztonságát, cserébe valódi élményekben lesz részünk…

Hálistennek ennél az „üzenetnél” gazdagabb tartalma van a műnek és az előadásnak.

A lenyűgöző (már-már akrobatikus képességet igénylő) játékmodorral egyidőben a kibontakozó téma, témácska, tematika: a semmiség, az apróságok, a jelentés nélküli jelentéktelenség (amelyben magamra ismerek) vesz le a lábamról és tesz szomorúvá, s fura módon, szomorúságomban mégis fellelkesít. Fából vaskarika! (Kiváló hajdani tanárom, Nádasdy Kálmán szerint ez a minimum.)

Van sztori a történetben: két szomszéd férfi véletlenül összebarátkozik, már-már egymásba is szerelmesednek, majd e váratlan esélytől megriadva újra eltávolodnak egymástól, és ismét „csak” szomszédok lesznek. Ha akarom: banális, közhelyes, érdektelen. Mégis megrázó, felforgató, tragikusan mulatságos, feledhetetlenül hétköznapi.

A létezésem intenzív érzésével ajándékoz meg.

Színház a javából, felső fokon.

*

Egressy Zoltán Gordiusz című darabját a Zichy Szín-Műhely társulatának előadásában, a Hatszín Teátrumban láttam, Léner András rendezésében. Egressy irigyelt pályatársam, darabjait lassan világszerte játsszák, sikerrel.

Na most, ha másból nem, az előző mondatból kiderül, hogy magam is írtam és írok színdarabokat, sőt, olyan musical szövegkönyveket, mint az 56 csepp vér, a Valahol Európá-ban vagy éppen a Padlás. Tehát mégsem csak a véletlen irányít időnként más szerzők darabjainak előadásaira.

Kukkolok, fülelek, drukkolok.

Kíváncsi vagyok, melyikünk találja meg azt a színházi hangot, amely összetéveszthetetlenül mai és a miénk, rólunk és értünk szól, hatásosan.

(A Vinnai hangja ilyen.)

Egressy „karantén komédiája” keserédes vígjáték, szerelmi háromszögtörténet négyszögben, szerelem nélkül. Ez remek írói felvetés: a karantén által súlyosan összezárt együttélők megnövekedett ráérő idejükben önmagukat és viszonyukat elemezve rájönnek, hogy nincs mire rájöjjenek. Nincs holmi küldetésük, átkuk, nem szenvednek olyan sors-csapástól, amely ellen lázadni kényszerű kötelesség volna, a covidtól félnek, de tudják, hogy elmúlik, csak ki kell várni, és akkor megint olyan lesz minden, amilyen … amilyen most is. Nem változik semmi, mert nincsenek igazi vágyaink.

Erről mesél Egressy egy fél estén át.

Az este másik fele ugyanis hiányzik.

A remek dialogtechnikával megírt darab nem több és nem is kevesebb egy jól működő, rövid  „cájstükk”-nél, de ez a tény olyannyira felajzotta Léner András rendezői önbecsülését és a szerző iránti tiszteletét, hogy megpróbált valami nem is igazán tudom, hogy mit rendezni belőle, súlyos csöndévezredekel, jelentős pillogásokkal szakíttatva meg az amúgy pörgősnek szánt dialógusokat, mintha az elmondottaknál, kimondottaknál valami lényegesen több és nagyobb dolog volna kódolva a szövegben és a szituációban. Pedig nincs. Így aztán felemás élménnyel ajándékoz meg az előadás. Sejtet egy jól pörgő, jól érthető, könnyen emészthető és könnyen feledhető vígjátéki estét, ugyanakkor tönkre is teszi az értelmezhetetlen „értelmező” csöndjeivel, ritmustöréseivel.

Pedig a darab jobb lehetne annál, amilyen.

A háromszögtörténet hősnőjét Egressy hideglelős, kegyetlen iróniával fogalmazza meg egy oroszlán nőstény egojával megáldott tudatlan, hervadékony asszony személyében, akinek soha semmi nem elég jó, aki mellett egy férjből vagy zombi lesz, vagy – más időben és más közegben – királygyilkos tirannus (lásd Macbeth, pölö.) A férj szelíd, szenvedésre termett, középszerű, sunyi pofa, megérdemli elnyomó nejét. Ha nem szenvedne tőle, akkor alighanem az unalomba pusztulna bele. Nem igazán méltó (ellen)fele a nőnek, kettejük verbális harcocskájának nincs célja a karanténidő múlattatásán kívül, így a darab hőfoka ép úgy lecsökken, ahogy a házaspár viszonyának hőmérséklete. Nem hoz igazi pezsgést, netán konfliktust a takarítónőjük megjelenése sem, akiről kiderül, hogy a férj vérszegény menekülési kísérletképpen korábban viszonyt kezdett vele. A takarítónő figurája sem túl erős, semmiben nem ellenpontja a főnéninek, nem derül ki, miért hagyta magát a férj által elcsábítani, mit vár(t) a viszonytól, a férfitól… És az sem világos, mit takarít el, ha egyáltalán. Végezetül egy végzetesen közhelyes slusszpoén zárja a darabot: kiderül, hogy a feleség éppen a takarítónő férjével szövöget titkos viszonyt.

És ez már a vég, minden értelemben.

Pedig a helyzet bármelyik foglyából születhetne igazi drámai szereplő, ha a szerző kicsivel jobban kiélezné a helyzetet, ha pattanásig feszítené a jól hangolt húrokat, s azok közül elpattanna az egyik. Mondjuk, a férfié, hiszen – ezt érezni a nézőtéren – Egressy vele érez együtt. Akkor sok minden történhetne. A férfi megölhetné a feleségét, a szeretőjét, még önmagát is az este második, meg nem írt felében. De nem tesz ilyet, mert annyira azért nem súlyos a helyzet. Még a Covidot se kapja meg egyikük se.

Léner András rendezői kísérlete viszont mindenképpen tanulságosan árulkodik arról a kreátori igényről, hogy színházunk mindenképpen mai legyen, és ne muzeálisnak csúfolható, realista modorban meséljen el egy történetet. Ehhez azonban olyan előadandó mű szükségeltetik, amely igényli a „rendhagyó” megközelítést, ábrázolást.

*

Ilyen mű az általam látott harmadik előadás írott alapja, Örkény István Kulcskeresők című komédiája. Az előadást Csiszár Imre rendezte a Szolnoki Szigligeti Színházban a társulat legjobb erőivel, s vendégként a kitűnő Mihályfi Balázzsal, aki Tordy Géza fénykorát idéző alakításával hitelesíti a mesét és az előadást. A darab meséje egyébként nehezen értelmezhető a szigorúan realista gondolkodás keretei közt, éspedig azért, mert a történet egyik szereplője egész egyszerűen lehetetlen (nem reális) alak, valaki, aki ki-bejárkálhat különféle lakásokba, hogy ott beleszóljon az ottlakók történeteibe, sorsába, viszonyaiba. A színlap A bolyongónak nevezi. Amíg a történet többi szereplője bizonyítottan emberi figura, addig A bolyongó ördög, angyal, más univerzumból származó idegen lény… vagy Szakonyi Emberfi-jének negatív rajzolatú lenyomata. (Ez lehetséges, Örkény darabja hét évvel a Szakonyié után született.)

Azt mondtam, a realistától eltérő előadáshoz a realitástól elrugaszkodó történetre, mondandóra, anyagra, valamire van szükség. Örkény talányos darabja ilyenféle. Egyrészt nincs benne hagyományos értelemben vett drámai konfliktus, vagy ha nyomokban létezik is valami tisztázatlan előzmény a főszereplő házaspár előtörténetében, a darabot nem ez mozgatja, a sztori nem erről szól.  (Azt hiszem, amikor írni kezdte, még maga Örkény sem tudta, mi sül ki belőle.)  Az első rész egy nem túl eredeti ötletre épül: aki belép a lakásba, nem tud távozni. (Mintha ilyesmiről szólna Buñuel az öldöklő angyal című filmje.) Persze ettől még használható a használt ötlet. A véletlen vagy a sors zárja össze a szereplőket? Miért éppen őket?  Mi lesz velük? Hatnak-e egymásra, s ha igen, miképpen? Hiába várunk a válaszra, a második rész nem a metafora kifejtésére vagy megfejtésére szolgál. Jószerivel semmi köze nincs az első részhez.

Az első részt el lehetne játszani realista módon, anélkül, hogy az előadás bármilyen módon megmagyarázná A bolyongó különös szerepét. De Csiszár rendező úr ezt nem engedi meg, mivel ő már ismeri a szintén talányos folytatást, így színészeivel a második rész ismeretében fogalmaztatja meg az elsőt: ritka és voltaképpen indokolatlan játékintenzitásra bíztatva őket. Ez okoz némi zavart a nézőtéren mire megértjük, hogy művészi jelzésrendszert kapunk a realitás helyett, túlzó gesztusokat látunk, emelt hangokat hallunk, amelyek sehogy nem illenek az amúgy pinf helyzethez: az elromlott ajtózárat (amely nem enged ki senkit a lakásból) nyilván meg lehet javítani, a helyzet tehát előbb-utóbb megoldódik majd, szereplőink mégis úgy viselkednek, mintha halálos csapdába kerültek volna.

A második részben a hazatérő lakástulajdonos pilótával ismerkedünk meg. A pilóta leszállás közben elvétette a repteret, egy közeli mezőn landolt, majd guruló gépével átszelt egy forgalmas országutat is… de végül szerencsésen megállt, és se a gép személyzetének se utasainak nem esett baja. Bánatos pilótánknak enyhe bűntudata van. A Bolyongó viszont bebizonyítja neki és az összes jelenlévőnek, hogy pilótánk inkább megmentő hőse, mintsem bűnös okozója a történteknek. Leszámítva persze azt az apróságot, hogy NEM a leszállásra szolgáló terepen landolt. Végül nem csak maga a pilóta és családja, de a lakásban rekedt két idegen is elfogadja, sőt, magáévá teszi a Bolyongó magyarázatát, és a darab végén ők is hősként ünneplik a lakástulajdonost.

Erős nézői jóindulattal megbocsáthatjuk a szerzőnek, hogy szinte tökéletesen megfeledkezik a játékot indító szituációról, amely szerint egyik szereplő sem talál megfelelő kulcsot az őket fogva tartó zárhoz. Hiszen magyarázatként elfogadhatjuk, hogy aki képes a pilóta súlyos szakmai vétségét hőstettként ünnepelni, az soha nem is lesz képes kulcsot találni a… mihez? A normalitáshoz.

Ezt hívják groteszknek.

Amihez nyilván a normálistól (realistától) eltérő játékmodor dukál.

Az Örkény darab játszói ezért viselkednek kissé furcsán a játék kezdetétől fogva, hangosan beszélnek, túlzó gesztusaik vannak, a különös dolgokra természetesként reagálnak, mig a banálisan egyszerűeket fenomenálisként fogadják.

Ezt a modort egyetemi szinten műveli Mihályfi Balázs, neki minden elrajzolt gesztusa, felturbózott hangsúlya mulatságos, mégis tökéletesen hiteles. Kiváló még a groteszkben (bár némileg más eszközökkel) A bolyongót adó Széles Tamás, aki elsősorban meggyőző intellektusát állítja lefegyverző sikerrel a képtelenség szolgálatába.

A többi játszónak nehezebb dolga van, mivel Örkény nem kényeztette el őket közhelyes szerepeik sikeresen groteszk játéklehetőségével.

*

Hogy létezik-e Isten és van-e szabad akarat, arra nem tudok felelni. Csak csaliból írtam az elejére őket, hogy kíváncsiságukat felkeltsem.

Horváth Péter DLA