Lajtos Nóra: Simon Jolán Kassákra gondol

Az apámat alig ismertem, korán felvarrta anyám őt

is gombként a csillagok közé. Onnan hunyorgott le,

ha valami nem kívánatos dolgot csináltam neki.

Tizenhét évesen még olyan édesen illatozott a szerelem,

faforgács-szaga volt minden szeretkezésünknek…

Három gerletojást költöttem ki, majd hagytam

szabadon repülni megtanulni őket. Engem meg

a színészet rabolt el, s egy új láz, az avantgárd láza,

benne égett akkor egész Európa, de még Amerika is.

Hans Arp fekete tojásai zuhogtak a fákról, Schwarze Eier,

tízezer tojást, telve dalokkal, madarakkal, tízezerszer

a nap sárga pihéit láttam Ivan Gall tenyerébe szállni,

mígnem Apollinaire síró szökőkútja el nem repült felettem,

mint később férjem nikkel szamovárja. S itt vagyok most

ötvenhárom évesen, kínozza, rágja ízületeimet a csúz.

Délben segítettem anyósomnak a levest befőzni, énekeltem

is közben, hogy ne lássa rajtam a melankóliát, majd

amikor ő délutáni sétájára ment, búcsúlevélbe kezdtem:

„Háromegyed négyet ütött az óra…”. Férjem kis női

csukáira gondolok, hányat fog most is ki közülük a tóból,

majd mikor síkos testüket magáévá teszi, visszaengedi

őket, hogy horogját újra beakaszthassa a női hüvelybe.

De már nem érdekelnek a gyerekek sem, csak egy kattintás,

hadd ömöljön szét agyamban a mérgem, a színtelenségem,

szagtalanságom, már a kis üveg pálinka is hat, szédül a fejem,

folyik a nyálam, kapkodom a Levegőt! és nagyon fáj, hogy Attila

kigúnyolt, amiért nem szavaltam még el egyetlen versét sem.

Így leszek anyám felvarrt gombja az éjszakában apám mellett,

kiről a férjem huszonöt évvel halálom után csak ennyit írt:

Enyém volt ő s engemet mint rózsát viselt kebelén s maga is

egy rózsa volt szegény. Rekviem értem, egy hűséges asszonyért.