Francia kapcsolat

STILLWATER

Műfaji hagyomány és szerzői világkép példás egyensúlya: Tom McCarthy védjegyei nem tűnnek el, a 2015-ös Oscar-nyertes Spotlight után a független közegből érkező direktor újabb lépést tesz a populáris filmkészítés irányába, de csupán annyi sallanggal, hogy azok ne gátolják ambíciói kiteljesedését.

Egymás megértése, pontosabban kommunikációs lehetőségeink, társas lény voltunk, lelki békénk állnak a rendezői életmű centrumában – a hihetetlenül melegszívű Az állomásfőnökben és A látogatóban jelképesen magányos karakterek lépnek be egy általuk korábban nem ismert, rendkívül hétköznapi és realisztikus világba, melyben örök barátokra lelve új impressziókkal gazdagodnak. Noha a 2001-es bostoni, egyházi pedofilbotrányt oknyomozó thriller-formába öntő Spotlight bizonyos fokig cezúra a pályaképben, újabb ösvényt jelölt ki McCarthy-nak: a Stillwatert újfent valós események inspirálták, de csírájában az első két film vezértémái képzik a cselekmény betonbiztos alapját.

Ugyan a szobatársa meggyilkolásáért börtönbe zárt, majd több év után szabadon bocsátott egyetemista, Amanda Knox canossája szolgáltatott alapot McCarthy-nak, maga az érintett kategorikusan elzárkózik a feldolgozástól – úgy érvel, a készítők az ő beleegyezése nélkül használták fel a történetét, plusz a Stillwater főszereplője nem is ő, hanem egy fiktív apafigura, vagyis a female gaze-t ismét a hagyományos-atyáskodó, paternalista szemszög váltotta fel. Noha tűnődhetünk az állítás jogosságán, McCarthy képes lassú tűzön égő, de unalomba csak ritkán forduló, megfelelő ritmusú adaptációként tálalni a bűnügyet: részéről a Stillwater leginkább a címbéli oklahomai városból érkező, olajfúró melósként dolgozó középosztálybeli apa, Bill Baker metamorfózisának lenyomata. Partra vetett hal („fish out of water”)-narratívájú szerzői thrillerét örökké karakterdrámaként vizionálja a rendező: a DiCaprióra maszkírozott, Matt Damon játszotta főalak cseppet sem tökéletes családfő, McCarthy-t épp úgy, mint Az állomásfőnök és A látogatóesetében, a férfi-önképen tátongó hézagok, a maszkulinitás válsága foglalkoztatja.

Sőt, dolgozata tágabb perspektívát is nyit, lévén a Stillwater nemcsak egy munkásosztálybeli férfi átalakulását szemléli, a mikrouniverzumból kisebb döccenőkkel jut el a makroelemzésig. Baker ugyanis a középnyugati, nemrég Trump-szavazókat magában foglaló (melyet a sztori egy pontja ügyes érzékkel ki is gúnyol), gyűlöletpolitikát valló republikánus, vörös államok („red state”) lakóinak díszpintye, rendezőnk politikai indíttatású filmje így az USA skizofréniájáról és – a főfigura jellemfejlődése örvén – megosztottságáról ugyanúgy szól, mint feszültségmoziba illő vesszőfutásról. Dinamikus snittszervezés, nyaktörő jelenetek helyett gyorsan kifizetődik McCarthy komótos, olykor csaknem meditatív igényességű vonalvezetése – Baker ugyanis nem hősies indíttatásból gyűri fel kockás ingujját és teszi fel baseballsapkáját, a Stillwater korántsem az Elrabolva, inkább a Polanski-féle Őrület leszármazottja. Romhalmazként szerepelt le, apaként kudarcot vallott, mindig a feje felett lebeg a bukás lehetősége, vagy ahogy ki is mondják, egy lúzer: McCarthy ekképpen nemcsak az amerikai független mozik kisember-orientációját folytatja, tempója, ideológiája révén néha a ’70-es évek paranoiathrillerjeire (A Parallax-terv, A Keselyű három napja) is kitekint. Szerencsére politikai eszmefuttatásai nem telepednek a cselekményre, a Stillwaterben az emberi tökéletlenség számít: Baker családfői kudarca jelzi férfiassága csődjét, lebőgött apaként az amerikai kapitalista ideológia egyik sarokkövét, a család szentségét nem birtokolhatja, vagyis thrillerbe illő nekiveselkedésével önmagának próbál bizonyítani, túl szeretne lendülni a ráragadt vesztesszerepen.

Romeltakarítóként húzza az igát építkezéseken, azaz életének széthullott darabjait kénytelen felcsipegetni, majd nagyrészt aktív, cselekvő, sőt, morális kérdésfelvető figuraként zárul a karakteríve: a Stillwater e ponton megint csak tágabb, univerzálisabb kérdésekkel bíbelődik. McCarthy ugyanis kulturális differenciákon kezd elmélkedni (többek között A prófétát is jegyző Thomas Bidegain társíróval), antihősünket egy francia színházi színésznő édesanya és kislánya fogadják be marseille-i detektívmunkája során, vagyis a fotók, nyomok összegereblyézéséről szóló krimi helyett rendezőnk háttérbe vonul, egyszerre tárgyilagos, ugyanakkor érzékeny formanyelvvel egy új família és apa-lány, férfi-szerető viszony születéséről, de főként egy toleránsabbá, nyitottabbá szelídülő középkorú férfiről kezd mesélni. Higgadt, boldogságot, melankóliát árasztó vágóképeket emel be konyhai tánccal, intellektuális átformálódásra is reflektáló színielőadással – ismét Az állomásfőnök zárkózott vonatmodell-kedvelőjének, valamint A látogatóközönyösből barátságossá váló professzorának terepén járunk, a tradicionális cselekményszövést perifériára szorító, hangulatközpontú, eszköztelen epizódok a Lawrence Kasdan-féle, stúdiószisztémában készült Az alkalmi turistát juttatják az eszünkbe, pláne, hogy Bill Baker ugyancsak turista, nemcsak földrajzi, de belső-pszichológiai értelemben is.

Xenofóbiát, egészen konkrétan nyílt arabellenességet ugyancsak érint a film, de McCarthy az idevágó krimi-thriller narratívát is zárójelezi, ekkor szintén csak a rasszista, bárdolatlan, önsorsrontó Bill pálfordulása érdekli, ahogy megtanul racionálisan, valódi apaként viselkedni. Hovatovább, McCarthy a főhős új énjét sem veszi adottnak, a Stillwaterben Baker új emberré formálódását végül bizalmatlanság és hazugság vetik szét, mi több, e két vezérfogalom is a nemzetek, kontinensek eltérő világlátásának rendelődik alá. Míg Baker zokszó nélkül kénytelen szóba állni egy lehetséges, de fajgyűlölő informátorral, addig kísérője-tolmácsa, majd lelki társa, a színésznő Virginie rögtön lefújja a találkát a forrás minősíthetetlen hozzáállása miatt, sőt, a rejtély kulcsát is nyelvi nehézségek, kulturális összeférhetetlenségek duzzasztják enyhén tragikussá. Idealizmus kontra pragmatizmus vitájából, helyesebben különböző világnézetek kölcsönhatásából fejlik ki leginkább McCarthy véleménye az ún. culture clash-ről, a Stillwaterben az említett, Bill és Virginie között zajló lényeges pillanatok töltik szubsztanciával a sablonos „kultúrák összeütközése”-sztorit.

Damon és színészpartnere, Camille Cottin korrekten alakítják figuráikat. Ugyan előbbi nem oldódik fel teljesen átlagember-karakterében és látjuk a mögötte húzódó sztárperszónát, fals hangok nélkül jeleníti meg az egyre komplexebb, ellentmondásosabb vonásokat öltő melóst, míg francia kollégája intellektuális kontrapunktként tereli Billt egy kellemes világ felé, sőt, a közöttük mozgó gyerekszereplő, Lilou Siauvaud ugyancsak képes pluszrétegeket kölcsönözni a főalak színeváltozásának, de még a Baker-lányt játszó Abigail Breslin is állja a versenyt. Túlnyújtott, párszor feleslegesen hosszúnak érződő játékideje, illetve a mediterrán sziklákat, Földközi-tengert pásztázó kontemplatív snittek némileg oktalan halmozása apró teherként nehezednek a Stillwaterre (McCarthy-t egy napfényes krimi/ sun-drenched noir lehetősége izgatta, más kérdés, hogy a szóban forgó panorámajelenetekkel rögtön karóba húzza a Fogjunk tolvajt!-típusú zsánerelvárásokat), egyébként olyan fél-független drámát kapunk, amely a ’90-es években még a stúdióknál is szívesen látott vendégnek minősült. Jelenleg talán csak a Warnernél ténykedő Clint Eastwood áll rá e komótos elbeszélőformulára, de a hanyatló korszakát élő legendánál McCarthy feltétlenül jobb tanítvány: a generációkra szálló, családi átokként definiált hibák bemutatásának szentelt záróképek már-már elégikusan, a famíliák széthullását értőn vizsgáló regényíró, Rusell Banks (Eljövendő szép napok, Kisvárosi gyilkosság) modorában oldják fel a Stillwater nagy enigmáját és tesznek pontot Bill keserédes átlényegülésének végére.

Szabó G. Ádám

Stillwater (2021)

Rendező: Tom McCarthy

Szereplők: Matt Damon, Abigail Breslin, Camille Cottin, Lilou Siauvaud, Deanna Dunagan