Érteni a szavát

CODA
Jóllehet, díjesőben részesült az idei Sundance-en, Sian Heder dramedy-je alig vértezi bármi újjal választott alműfaját és inkább a remake-ek legáltalánosabb problémáira bök rá… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

CODA

Jóllehet, díjesőben részesült az idei Sundance-en, Sian Heder dramedy-je alig vértezi bármi újjal választott alműfaját és inkább a remake-ek legáltalánosabb problémáira bök rá.

7 évvel ezelőtt bravúrt hajtott végre A törzs című ukrán bűndráma: intézetben játszódó pszicho-és szociotragédiaként kíméletlen realizmussal ábrázolta, a siket közösség korántsem csak politikailag korrekt, érzékeny bánásmódra szoruló gyámoltalanokból áll, rengetegen a társadalom perifériáján kötnek ki és onnan egyenes út vezet számukra az erőszakhoz, szexhez vezető degradációba. Tabudöntögető szerzői filmként pláne indokoltak a szándékai, ugyanakkor létezik egy újabb, immár a mainstreambe tagozódó út is – idén nyáron ugyanis a Hang nélkül 2. kislányhőse valódi hérosszá duzzadva, a kaland-és a szörnyfilm narratíváit magáévá téve alakult példaképpé. Létezik remény, e két film példája bizonyítja, a hallássérülteknek nem kizárólag presztízsmozis kereteken belül, hanem unalomig ismert kontextusukból kiszakítva is járhat méltányos bánásmód.

Ugyanezt a premisszát igyekszik harsogni a GLOW és a Narancs az új fekete egyes részeit dirigáló Sian Heder Sundance-zsűrinagydíjas, közönségelismerésben is osztozó független slágere, csakhogy a CODA (rövidítés, egészen pontosan Child of Deaf Adults, vagyis siket szülők gyermeke) gyakorlatilag csírájában sem independent, artisztikus igényeket hajszoló vízió. Streaming-korszakban debütált, a fősodorba egyre jobban beilleszkedő Apple TV+ forgalmazta, közönségigényre pályázó, ízig-vérig népszerű darab (crowdpleaser), sőt, eredetisége más fronton is csorbát szenved. Heder ugyanis a 2014-es francia kasszasikert, A Bélier családot játssza újra, olyannyira, hogy a rögvest populáris fordulatokkal, nyugati igények szerint gyártott vígjáték cselekményén, pláne fordulatain rendkívül keveset módosít. Tehéntartással foglalkozó süketnéma famíliából így lettek halászhajón gályázó munkásosztálybeli gloucesteriek, cserébe maradt a család egyetlen hallójaként énekeskarrierre vágyó kamaszlány (míg az eredeti főszerepét játszó Louane Emerának valóban ez a foglalkozása, az itteni hősnőt játszó Emilia Jones több hónapig képezte magát, tehát alakítása is csak manír, nem natúrjelenlét), de ugyanazt a filmet nézzük, hibáik és erényeik nagyrészt változatlanok. Plusz mivel az eredeti francia mű sem törte magát a kommersznél többet érő panelek feszegetésével, a CODA sem jár el így – viszont erre csupán a vájtszeműek döbbennek rá, Heder ugyanis felszínesen azt hazudja, újrafilmje igenis rétegzettebb, gondolatébresztőbb az eredetinél.

Csupán a jelenetek sorrendje változott, ám a direktor lényegi változtatást nem eszközölt a kohézión: részeiben talán érdekesnek látszik az elgondolása, összképe azonban hasonlóan nyugati sablonokat mímelő, olykor a klisévé aljasodott független hagyományok bávatag erőltetése. Heder leginkább napjaink társadalomszemléletét követve igyekszik aktualizálni francia elődjét – a CODA szűk 2 órás játékideje így zömmel biztos kezű szociodráma benyomását kelti nehéz sorsú, pénzhiánnyal küszködő, valamint hendikeppjük el nem fogadása révén gondokba ütköző kékgallérosokkal. Látszólag a pórnép köreibe száll alá a rendező, viszont nem jut tovább az alapvető szemlélődésnél: Ruby, a főalak művészi vénával rendelkezik, ám elhivatottsága veszélyezteti a családi bizniszt, miközben – pontosan úgy, mint A Bélier családban, de a melóskörnyezet versus zenekitörés a Flashdance-re is visszatekint – karriersztori szálai bontakoznak ki, jön némi lamúr, de e történetfordulatok önmagukban is lerágott csontnak minősülnek. Igaz, a CODAmintha a Kenneth Lonergan-iskola nebulójaként, A régi város talajközeliségére reflektálva próbálna decens karakteranulmányként érvényesülni, Heder mozija jóindulatú apát, kitartó anyát, támogató bátyfigurát és legjobb barátnőt mozgat archetipikus szinteken, vagyis az aranyszívű karakterek gyűjtőhalmaza elejét veszi az analitikus szemlélődésnek. Ügyes felvetések persze akadnak: szemben a 2014-es francia eredetivel, mely inkább szülő-gyermek viszonyra futtatta ki az elszakadás problémakörét, a CODA hőseit szervezeti regulák, likviditási gondok, azaz a bürokrácia pénztárcanyomasztó ténykedései nyomasztják (felülírva az európai forrásmű polgármesterválasztását), valamint első blikkre Heder ingatag családtagokat mozgat. Önértékelési zavarokkal küzdenek a szereplők – Ruby a gyerekkori torz hangjából fakadó verbális abúzusok fél kibontakozni, bátyja, Leo szintén identitásproblémákkal küszködik, az apa próbál ételt tenni az asztalra, egyedül A Bélier család parkolópályára állított, konzervatóriumi karrier helyett kisvárosi zenetanárként frusztrálttá váló mentorfigurájának jellemrajza egyszerűsödik.

Kiviláglik, a CODA napjaink feminista törekvéseit, érzékenyítésnek csúfolt, afroamerikaiak, homoszexuálisok, transzneműek, rokkantak iránti pozitív odafordulását hangsúlyozza, netán a Black Lives Mattert vagy a kirekesztés rémét tematizálja, de allegóriái puszta érdekességszinten ragadnak. Inspirálatlan családi melodrámaként, mi több, néha szappanoperaként, alacsony hatásfokú tinidrámaként (plakátja is csak egy fokkal visszafogottabb a Narancsvidék–Glee-duónál) leltározható Heder remake-je. Ugyan a komédiaszituációkat nagyban srófoló francia eredetihez képest visszaszorítja a túlfokozott humort és inkább a karakterekben feszülő kételyek révén nevel toleranciára, képtelen távol tartani magát az eredetiben is zavaró tényezőként megjelenő happy endtől, a nagy, boldog összeborulás (pontosabban: örömteli jövőbe autózás) giccsbe hajló kulcspillanatától. Eric Lartigau szellemi rokonaként Sian Heder gyorsan lemond a korábbi szociodrámai felhangokról, bátran alkalmazva az énekfelvételire az utolsó pillanatban befutó szülők enyhe csetlését-botlását vagy Ruby és a kóruson mellérendelt, apahiánnyal sújtott fiú közhelyes románcát. Szerzői remake-ként, küszködő fiatalok freskójaként kíván tündökölni a CODA, destabilizáló, rendezői egyéniséget domborító műként azonban hihetetlenül sekélyes és csekély ellenállások irányába nyomul – valójában populista, népszerűsítő cselekménystratégiákra, figurákra voksoló, melegszívű, azaz az eredeti szellemiségét őrző, szinten tartó darab. Nincsenek stabilizáló-javító, szomorú finálét boldog zárlatba fordító ambíciói: A Bélier családnak sem voltak, Lartigau is hollywoodi sablonok előtt hajtott fejet, Heder legfeljebb visszafizeti a kölcsönt.

Bátortalan, sőt, opportunista, a publikum könnyeire, vidámságára megúszón törekvő filmként a CODA leginkább a Francis Veber-kultmozik (lásd: Balfácán – Tiszta szerencse) 20-30 éves amerikanizáló gyakorlatát követi: szolgai másolat, domináns számú jelenetazonossággal. Az Egy kisebb isten gyermekei Oscar-diadalát idéző Marlee Matlin anyaszerepe ide, valóban siket aktorok hitelesítő felvonultatása oda, Heder roppant keveset hoz ki hendikeppel élő figuráiból és a hallássérülésből származó helyzetekből – értékes készletekkel zsonglőrködik felelőtlenül, közönyösen, a szemlélőket gondolkodásra alig, műkönnyekre viszont igencsak ösztönözve. Kérdőjeles teljesítménye az egyre jobban zsánerterepre (holott ezt a funkciót leginkább a spanyol Sitges Filmfesztivál hivatott betölteni) tévedő Sundance-mustra pozíciógyengülését is jelezheti. Amennyiben a CODA sematikus, csaknem régi tévéfilmekbe illő megoldásokkal operál és díjbehajtó példája káros trendkövetésre bírja a jövendő győzteseket (amely kissé szárba is szökkent már a 2019-es, ugyancsak ürességtől kongó A búcsúval), hamar beköszönhet a Peter Biskind írta Down and Dirty Pictures észrevétele. Robert Redford intézménye óvatlanság esetén újra ráállhat az Anna, Váratlan utazás-típusú fásult szériákra rímelő tartalomgyártásra, amelyet szerencsés esetben csak egy újabb szex, hazugság, videó, Kutyaszorítóban vagy Shop Stop-féle formabontás húzhat ki a csávából.