Tiszatájonline | 2021. augusztus 27.

Törzsasztal Műhely

Részvéttel újraírni egy mondavilágot

SZABÓ IMOLA JULIANNA: HOLTAK ARANYA, HOLDAK EZÜSTJE

VESZPRÉMI SZILVESZTER KRITIKÁJA
Szabó Imola Julianna 2020 decemberében megjelent Holtak aranya, holdak ezüstje című kétnyelvű, magyar-lengyel nyelven megjelent könyve – ahogyan azt alcíme is mutatja – lengyel mondák nyomán született prózaverseket tartalmaz. A kötet tizennyolc, a lengyel mondavilág történeteivel, varázstárgyaival, szereplőivel foglalkozó fejezetből áll, melynek mindegyike egy, a választott történetek, szereplők mondavilágbéli adatait közlő leírásból és egy, a népmesei, mondai alakok nevében megszólaló prózaversből, valamint a két szöveg között egy egyoldalas, a történetek jellegéhez és a prózaversek érzékenységéhez is alkalmazkodó nagy grafikából áll…

Szabó Imola Julianna 2020 decemberében megjelent Holtak aranya, holdak ezüstje című kétnyelvű, magyar-lengyel nyelven megjelent könyve – ahogyan azt alcíme is mutatja – lengyel mondák nyomán született prózaverseket tartalmaz. A kötet tizennyolc, a lengyel mondavilág történeteivel, varázstárgyaival, szereplőivel foglalkozó fejezetből áll, melynek mindegyike egy, a választott történetek, szereplők mondavilágbéli adatait közlő leírásból és egy, a népmesei, mondai alakok nevében megszólaló prózaversből, valamint a két szöveg között egy egyoldalas, a történetek jellegéhez és a prózaversek érzékenységéhez is alkalmazkodó nagy grafikából áll.

A kötet poétikai kihívásai leginkább a prózaversek természetében rejlenek, hiszen azok nem pusztán alkotások, hanem egy hagyományosan rögzített olvasásmód átkeretezésére szolgáló kísérlet részei is egyben. A mondák a népek irodalmának orális-epikus hagyományában születtek meg, és abból adódóan, hogy azok alapsémái, kérdésfelvetései évszázadokon keresztül alig alakultak, egy közösség időbeli és térbeli egységét képviselik. Az áthagyományozódott történetek segítik megérteni a nemzet tagjai számára az egyén helyét a közösségében és a közösség helyét a nagyvilágban. A nemzet tagjaiban közös, hogy a mondák ugyanazon hőseivel empatizálnak, vagy éppen ugyanazt tartják ellenségnek. A Holtak aranya, holtak ezüstje kibillenti ezt az olvasásmódot, és külön izgalmas, hogy – noha Monika Jurczak lengyel fordításai is szerepelnek a kötetben – mégiscsak egy olyan szépirodalmi közegben teszi mindezt, amely nem kötődik a lengyel mondaszövegek szinte szakrális olvasatához.

Szabó Imola Julianna könyvében a mondavilág anyagából nem a történetek, hanem a karakterek és döntések motivációi mentén születtek prózaversek. A fejezetek fókuszában állhat például egy olyan varázsnövény is, mint a párfány, amely láthatatlanná varázsolja tulajdonosát, és képessé teszi arra, hogy felnyisson zárakat (Páfrányhiedelem, 27-30.), vagy egy barlang, amely ráomlik a benne alvó katonákra (A Szandomir mellett alvó seregek, 75-78.), de antihősök és főszereplők hangján is szólalnak meg lírai monológok.

A történetek fejezeteleji ismertetésének szerepe, hogy az olvasó pontosan értse a beszélő helyzetét. Nem a történeteknek és a bennük rejlő narratológiai csavaroknak kell a befogadás fókuszában állnia, hiszen azokról pusztán 3-10 mondatos szikár leírás tudósít. A sztollemeknél, lengyel óriásoknál (Sztollemek, 55-58.) vagy a baziliszkusznál (A baziliszkusz, 51-54.) például ez az egység kifejezetten művelődéstörténeti lexikonszócikk jellegű: „A mesebeli lény már a Bibliában is szerepelt mint a bűn megtestesítője. […] A lengyel mondákban olykor házak pincéjében, titkos járatokban is feltűnik, mérge halálos.” (51.)

Ugyanakkor – jóllehet a sztollemek vagy a baziliszkusz esetében történik utalás arra, hogy a szereplők különböző mondákban is megjelennek – Szabó nem konstruál a könyvében egy egységes mondavilágot. Ahogy a mondahagyomány a még élő oralitás idején folyamatosan bővült történetszerű mondákkal, úgy a kötetben is jelen van a csak mondákban létező Krakkó felépülése előtt pusztító wawel-hegyi sárkány (15-17.), a város mondabéli alapítójának a lánya, Wanda királylány (11-13.), Popiel király fia (67-70.) vagy Walgierz vitéz (59-61.), és a történelmileg adatolt Hedvig királynő is (71-74.). Ugyanígy a kötetben nem különülnek el a mondai és történelmi alakok és valóságok sem, a különböző korszakok hőseinek elbeszélései keverednek, azok kronológikus sorrendet nem követnek. Az idő és a valóságsíkok mellett a karakterek sem rögzítettek, ez leglátványosabban a kötet ördögeinek vizsgálatával mutatható be: a Twardowski mester és az ördög (7-9.) Mefisztószerű karaktere ugyan rokonságot mutathat a Madej (63-65.) történetében a kalmárral megalkuvó ördöggel, a Rokita, az ördög (39-41.) történetében leírt figurával azonban már nehezen lenne azonosítató egyik vagy másik, hiszen az ördögléte ellenére is „derék és galamblelkű legény” (39.), aki fél a Széles Asszonytól, Szűz Máriától.

A képek – szintén a szerző munkái – színes, figyelemfelkeltő átvezetések a kontextust adó ismertetések adatszerűsége és a prózaversek líraisága között. Világuk egyaránt merít a népmesehagyományok folklorisztikus és horrorszerű jegyeiből, a használt színek sötétek, a rétegzett képek hátterébe szinte beleolvadó kastély-, fa-, levél- és égszimbólumok bővítik a jelentésességet és a mondavilág misztikusságát. A képek ugyanakkor elmozdítják a történeteket a hagyományos ábrázolás- és elbeszélésmódtól, apró gesztusokkal, például az áfonyabokrok asszonyszerű árnyékával (49.) vagy tükröződő és nem tükröződő motívumokkal (60.) más irányba terelik az olvasó figyelmét.

A prózaversek ennek az epikus hagyománynak a líra által elmondható személyességét kívánják megteremteni az egyetemes részvét hangján. Közel hajolva a szereplőkhöz olyan monológok szólalnak meg, melyek a főhősök esetében is kilépést jelentenek az addigi ábrázolásukból. „Ha magamra gondolok, a magány jut eszembe” (Menyecskeszem, 61.), tudósít a korábban tematizálatlan harctéri magányáról Walgierz vitéz, amihez hasonlóan a figyelem kimozdításával a mondavilágban kevésbé tetten érhető gender és feminista vagy ökológiai nézőpontok is megjelennek a kötetben. A tehenek elmesélésén keresztül a közösségét és a természetet egyaránt kizsákmányoló gazdán az erdő állatai és a farkas együtt állnak bosszút – a farkas „csak abba harap, akinek a lelke lápos” (Sovány legelők, 37.) –, a tragikus sorsú hercegnők, kiránynők (Wanda, a királylány, 11-13.; Hedvig királynő lábnyoma, 71-74.) pedig szerepeikbe szorult helyzetüket artikulálhatják: „Nem nő vagy többé, hanem templom.”, „Ha férfinak születsz, már birodalmad lenne.” (Madártávlat, 73.)

A megértés gesztusai azonban lényegesen radikálisabbak ennél a merítésnél, egyaránt nyitottak a mellékszereplők a hagyományosan ellenségesnek ábrázolt szereplők számára is, akik a prózaversek keretében először vallhatnak a motivációikról, vívódásaikról. A gonosz karaktereknek hangot adó versek reflektálnak a szereplők különállására: a sztollem számára az otthont a kirekesztettként való élet jelenti (Csecsemő sarka, 57.), a baziliszkusz hasonlóról beszél: „A magány egy tojás. Törékeny és óv.” (Penészfolt, 53.) A részvét több versben is az anyaság közös tapasztalatán keresztül válik megérthetővé: a rémasszonyok, akik elrabolják az újszülötteket, hogy a helyükre  saját rusnya gyereküket fektessék, ugyanúgy megfosztatnak a gyerekeiktől, így például az egyik beszélő monológjában már előre gyászolja gyermekét (Áfonyabokor, 49.), vagy: „óriásnak szültelek a törpék birodalmában” – szólal meg az anyai tehetetlenség egy sztollem anya soraiból (Csecsemő sarka, 57.).

Miközben erénye a prózaverseknek, hogy egy egységes és a hagyományos mondanyelvtől elütő, személyes nyelvet használnak, ez a színesen és esztétizáltan fogalmazó írásforma bizonyos pontokon túlszalad, szépeleg: „Amikor megfulladsz, én már rég a halandóság mérgező fátylát viselem. Hullámos redőimben a só mélyre feszül.” (Algavirágzás, 21.), „csupán mohás árnyak gomolygása az avarban” (Levelek hullámzása, 45.), „[a] távolság szikránként tapossa el a vágyat, csak az ígéret mutat még lángot a kétkedő előtt” (Menyecskeszem, 61.), de a szövegek ezen mondatok ellenére sem fordulnak át a teljes giccsbe, a prózaversek végén a beszélő hangja lelassul, a beszéd hol darabossá, hol ismétlővé, hol csattanószerűen lezáróvá módosul. Különösen szép példa erre a Folyók és dombok anyja (13.) című prózavers zárlata – „A test csupán néma szolga. // Zuhanni tud, repülni nem.” –, a szereplők felfrissített tudásukkal mintha megkísérelnének visszakerülni a kollektív tudat többszáz évnyi bölcselkedései közé.

Szabó Imola Julianna kötete megnyit a magyar olvasó számára egy kelet-európai, ismerős, de távolról vizsgálható mondahagyományt, amiből, mivel annak nézpontjai számára nem rögzítettek, létrehoz egy olyan mondaolvasási gyakorlatot, amelynek a poézis és a részvét áll a középpontjában. Úgy tűnik, időszerű volna megvizsgálni, hogy Botond hogyan vált erősebbé, mint Bizánc kapui, végiggondolni, hogy mit akart pontosan mutatni őseinknek a csodaszarvas, vagy csak átbeszélni a népmeséből ismert leforrázott kopasz farkas lehetséges traumáit. A részvét jó eszköznek tűnik ahhoz, hogy leporoljuk a mondaolvasói hagyományt, és abból ismét megélhető, felismerhető világot építsünk magunknak. Szabó Imola Julianna magyar szerzőként ezt annak a lengyel mondavilágnak az újraértelmezésén keresztül mutathatta be, amelyhez legtöbbünknek nincsenek olvasóként kötődései, a Holtak aranya, holdak ezüstje így mintául szolgálhat arra, hogyan lehet egy ilyenforma, nagy vállalást szépen teljesíteni.

Veszprémi Szilveszter

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

 

Cser Kiadó

Budapest, 2020

84 oldal, 3990 Ft