Tiszatájonline | 2021. augusztus 11.

„Lenyűgöző látni, mennyire vágytak az emberek a színházra”

– MONDJA ALFÖLDI RÓBERT, A DÓM TÉRI WEST SIDE STORY RENDEZŐJE
Nagyszabású musicalbemutatóra készül Alföldi Róbert a Szegedi Szabadtéri Játékokon: az általa színpadra állított West Side Storyt augusztus 13-tól hat estén láthatja a közönség a Dóm téren. A népszerű színész-rendezővel ősztől a Szegedi Nemzeti Színház színpadán is találkozhatnak a nézők. Alföldi úgy véli, szerencsés, hogy miután 2013-ban nem kapott lehetőséget a Nemzeti igazgatójaként a folytatásra, nemcsak rendez, hanem újra felfedezték színészként is, és elhalmozzák jobbnál jobb szerepekkel… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

– MONDJA ALFÖLDI RÓBERT, A DÓM TÉRI WEST SIDE STORY RENDEZŐJE

Nagyszabású musicalbemutatóra készül Alföldi Róbert a Szegedi Szabadtéri Játékokon: az általa színpadra állított West Side Storyt augusztus 13-tól hat estén láthatja a közönség a Dóm téren. A népszerű színész-rendezővel ősztől a Szegedi Nemzeti Színház színpadán is találkozhatnak a nézők. Alföldi úgy véli, szerencsés, hogy miután 2013-ban nem kapott lehetőséget a Nemzeti igazgatójaként a folytatásra, nemcsak rendez, hanem újra felfedezték színészként is, és elhalmozzák jobbnál jobb szerepekkel. Beszélgetésünkben szóba került a Pride, a magyar népművészet, a koronavírus és még Eszenyi Enikő is.

– Lassan Szegedre költözhetne, az Apáca Show előadásai után a West Side Storyt rendezi a Dóm téren, ősszel pedig a kőszínházban láthatják a szegedi nézők.

– Van még pár hely, például az Átrium, a Radnóti Színház és a Rózsavölgyi Szalon, ahol régóta dolgozom, játszok, rendezek. Fontos hely lett a Budaörsi Latinovits Színház is, ami nagyon jön föl az utóbbi években, és kicsi, de nagyszerű társulatával nagyon erős előadásokat hoz létre. Nem panaszkodom, „a körülmények ellenére” Szegeden kívül is sok munkám van. Az Átriumban például megcsináljuk a pandémia miatt elmaradt Jegyzőkönyv című amerikai darabot, ami arról szól, hogy egy kisvárosi képviselő-testület hogyan állít hősi emlékművet az amerikai történelem dicsőséges korszakának. Amiről aztán kiderül, hogy nem is olyan egyértelműen dicsőséges. Hogyan használjuk a történelmet saját, éppen aktuális céljaink érdekében? Vári Bertalannal és társulatával, a VáriDance-szel is csinálunk egy táncjátékot az Átriumban Frivol címmel. Autentikus néptáncra épül, de az elmúlt időszak olyan történéseire reagál, melyek nagyon erősen a közbeszéd témái voltak. A Centrál Színházba is meghívtak újra játszani, és talán Urbán Andrással is lesz újabb közös munkánk.

– Hogy dolgoztak együtt a Mefisztóban?

– Csodálatosan! Az Átriumot vezető team ötlete volt, hogy miután 2013-ban rendeztem a darabot a Nemzeti Színházban, most én próbáljam meg eljátszani a főszerepet – Stohl András után, ami nem könnyű feladat. De a mostani előadás nagyon más, mint amit a Nemzetiben csináltunk. Ez persze Urbán András színházi világa miatt van így. Abban, hogy ő rendezze az Átriumban az előadást, erősen benne voltam, mert nagyon szeretem és csodálom, amit csinál, ahogy gondolkodik az életről és a színházról. Nagyszerű szakmai, emberi találkozásban lehetett részem. Ha van két ember, aki teljesen másképpen gondolja, hogyan kell színházat csinálni, akkor azok mi vagyunk. Mégis tökéletes összhangban és barátságban tudtunk dolgozni, ami nagy élmény volt. Andrásnak nincs prekoncepciója velem kapcsolatban, ami inspiráló tud lenni. A pályán eltöltött ennyi év után érdemes keresni, ki az, aki másképp csinálja, kitől kaphatok friss impulzusokat. Ha nyitott az ember, akkor szenzációs dolgok születhetnek.

– Ha nem is közvetlenül a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházat és Urbán Andrást érinti, de elgondolkodtató volt a vajdasági Tanyaszínház Kazimír és Karolina című produkciójának betiltásával kapcsolatos botrány. Mit szólt hozzá?

– Csodálkozunk rajta? Én inkább azt csodálom, hogy nem hamarabb történt meg. A Tanyaszínházban dolgozó színészek, rendezők évtizedek óta küldetést teljesítenek, nagyszerű emberek.

– Meglepő, hogy már arra is ennyire odafigyelnek, hogy esténként száz néző előtt mi történik.

– Nem ez a lényeg! Innen, Magyarországról, a kormányunktól kapják a pénzt, az ottani bürokraták, pártemberek pedig túlteljesítenek. Ez a hozzáállás: ha én adom a pénzt, az legyen, amit én akarok. Nem lehet olyan, ami a sokat hangoztatott nemzeterősítő céljainkat nem szolgálja. Ugyanaz történik ott is, mint bárhol. A politika akarja megmondani, hogy mi jusson el a nézőkhöz a legkisebb faluban is.

– Részt vett az idei Pride-on?

– Nem, mert kánikula volt és dolgoztam. Különben sem járok olyan helyekre, ahol sok ember van, mert nem szeretem a tömeget. Amikor dolog volt a Pride-dal, meghívtak felszólalni, akkor természetesen elmentem. Idén a sajtóból követtem, és örültem, hogy ennyire sokan voltak. És nemcsak az LMBTQ-közösség tagjai mentek utcára ekkora számban, hanem azok az emberek is, akik nagyon mást gondolnak a gyermekvédelemről például. Ennyi ember gondolta úgy, hogy ne nézzék hülyének. Közben pedig lehettek vagy hatvanan az ellentüntető nácik. Már azon az oldalon sem komilfó a melegek ellen utcára vonulni.

– Varga Judit igazságügyi miniszter azért rendesen odamondogat akár a Forma–1-es világbajnoknak is.

– Kikaptam, amikor a HVG-nek azt mertem nyilatkozni, hogy minden szülő azért dolgozik, hogy külföldön tanulhasson a gyermeke. Erre olvasom a George Clooney-nak és Lewis Hamiltonnak is üzengető igazságügyi miniszter nyilatkozatát: a magyar szülők hadd döntsék el, hogy a magyar gyermekeket hogyan nevelik. Szerintem pedig nem minden magyar szülő gondolja azt, hogy úgy kell nevelnie a gyermekét, ahogy a miniszter és a kormány hirdeti. Szerintem ő sem úgy neveli. Ez a mai magyar vitakultúra: én mondok valamit, te pedig kussolj. A Hamiltonnak küldött üzenet is valójában arról szólt: Kussolj, hogy jössz te ahhoz, hogy nemzetközileg ismert személyiségként hangot adj abbeli magánvéleményednek, hogy a szóban forgó magyar törvény a világ szemében elfogadhatatlan, mert kirekesztő és hazug. És Magyarországon aránytévesztésben élünk már hosszú évek óta. Ha nem itt élnék, jókat röhögnék ezen a bohózaton. Szomorú, hogy megszülethet egy ilyen anakronisztikus törvény, majd elindul a kormányzati kommunikáció, és erre megnő a vélt vagy valós melegek elleni támadások száma. Kirakod a szivárvány zászlót a lakásod ablakán, erre be akarnak törni hozzád. Ki lehet engedni a szellemet a palackból, de akkor utána vállalni kell ország-világ előtt a kialakult helyzetért a felelősséget.

– Pedig a saját táborukban is akadnak érintettek.

– Ezt nem tudom, és ez nem is elegáns mondat. Különben is tudjuk: otthon, a négy fal között lehetsz buzi, cigány, zsidó és nem fideszes. Otthon még kérdezhetsz is. Nekem csak az a fura, hogy ilyen simán átmennek ezek az ügyek, alig van társadalmi ellenállás. Bár a Pride-ra kivonuló harmincezer ember épp nem azt mutatta, hogy simán átmenne.

– Támadták, amiért beállt Karácsony Gergely mozgalmába. Nálunk sokan meggyőződéssel vallják, hogy a művészek maradjanak a művészetüknél, ne politizáljanak, ne szólaljanak meg közéleti kérdésekben. Hogyan fogadja a lakájmédiában időről időre megjelenő támadó, lejárató, nyíltan rosszindulatú szövegeket?

– Röhögve. Évek óta állandó eposzi jelzőkkel illetnek. Mindig az történik, ha nyilatkozom valamit valahol, akkor gyorsan kell a kormányt kiszolgáló sajtónak is írnia valami ellen-összefoglalót. Különben pedig azt gondolom továbbra is, hogy a szó klasszikus értelmében én nem politizálok. Egyszerűen, ha kérdeznek, elmondom, hogy nem ilyen országban szeretnék élni. Ez nem politikai kérdés, de azzá válik, ha minden kérdésre, problémára a válasz helyett azzal találkozom, hogy nem vagyok elég magyar. De az egész kiindulópontja akkor is az, hogy én egy másmilyen országban szeretnék élni. Egy olyanban, ahol az, hogy nekem mi a politikai meggyőződésem, nem játszik sehol sem. Egyik éjjel, a próbák után helyes fiatal kollégákkal beszélgetni kezdtünk színházról, majd három órán át politikáról vitáztunk. A színház, a szakmánk elfelejtődött. Én egy olyan országban szeretnék élni, ahol nem kell tudnom, ki az egészségügyi miniszter, mert ha orvoshoz, kórházba kell mennem, működik a rendszer. Ha az élet minden területén lenne egy nemzeti minimum, el tudnám fogadni. Még az is rendben van, ha valaki a kultúrában a kormányzathoz közelebb álló produktumot hoz létre, azt jobban támogatják. De ne arról szóljon a történet, hogy aki nem úgy gondolja, ahogyan a hatalmon lévők elvárják, előírják, az ne legyen. Mindenkinek, aki a kultúrában dolgozik, normális lehetőségei legyenek arra, hogy tisztességesen elvégezze a munkáját. Azon felül, mint mindannyiunknak, a kormányzatnak is lehetnek kedvencei. Nem ezzel van probléma, hanem azzal, hogy nincs meg a sokat emlegetett nemzeti minimum. Annyi stadiont építenek, amennyit akarnak, ha nem kell bevinni a kórházban fekvő hozzátartozónknak a WC-papírt, a gyógyszert és a kötszereket. Attól függjenek a dolgok, hogy hogyan dolgozom, ne pedig attól, hogy vélten vagy valósan melyik politikai oldalhoz tartozom.

– Mit gondol, kormányváltás után enyhülhetne a szembenállás a végletekig megosztott magyar színházi élet két szekértábora között?

– Nem látok az „én szakmai oldalamon” olyan vezető személyiséget, akinek lenne bármilyen szándéka arra, hogy megszüntessen mindent, ami nem az ő gondolatmenetét visszhangozza. A másik oldalon látok ilyet. Ha ezt a fajta gondolkodást kiszednénk a kulturális életünkből, az már nagyon sokat segítene. Az, hogy Iványi Gáborékat rendszeresen a megszűnés veszélye fenyegeti, nem egy adminisztrációs véletlen. Azon dolgozik valaki. Ha egy egyház, amely az elesetteket, szegényeket, rászorulókat istápolja, ilyen helyzetbe kerül, abba valaki energiát fektet. Ez a legfölháborítóbb benne. Valaki azért dolgozik, hogy Iványi Gáborék ne legyenek.

– Nyilvánvaló, hogy csak a politika legfelsőbb szintjéről érkezhet ilyen utasítás.

– Ez borzalmas! Ugyanígy van a kultúra világában is. Azon nem lehet dolgozni, hogy valami ne legyen, valakik ne dolgozhassanak, és más típusú gondolkodásnak semmilyen terepe ne legyen. Ha a főnök által erőltetett harc megszűnne, akkor az csak normálisabb megközelítést tudna magával hozni. Mint ahogyan korábban sem volt semmi probléma azzal, hogy ki hogyan gondolkozott a színházi szakmában.

– Nemrég egy rádióműsorban Kovács Patrícia úgy fogalmazott, korábbi vitáik ellenére úgy gondolja, Eszenyi Enikőnek igenis helye lenne a hazai színházi szakmában, dolgoznia kellene. Mit gondol erről?

– Ugyanezt. Nem szerettem, hogy amikor kiderült, Enci Kecskeméten fog rendezni, nagy utálkozás, felháborodás fogadta a hírt. Persze az nagyon fontos kérdés, hogy a fájdalmas, káros, problémás helyzetek hogyan oldódnak meg. Van-e vizsgálat, nyílt kommunikáció és számonkérés az ügyekben. Kiderül-e, hogy valójában mi történt? Nálunk ezek nem szoktak megtörténni. Jobban szeretünk mismásolni. Vannak hibák, bűnök, és akkor kell, hogy legyen bűnhődés és büntetés. Azt sem tartottam volna elfogadhatónak, hogy Stohl András a börtönbüntetése után ne dolgozhasson soha többet. De ő megfizetett a tetteiért. Csak ezeket a helyzeteket nagyon nem könnyű minden érintett részéről tisztán és felelősséggel végigjátszani.

– Lesz egyszer még színigazgató?

– Azért mert egyszer már voltam színházigazgató, nem az az életcélom, hogy újra direktor legyek. Akkor legyen valaki színházigazgató, ha olyan állapotban van, és rendelkezik egy vízióval egy színházról. Nekem most nincs ilyen vízióm. Ezért nem is kell színházat igazgatnom. Annak csak akkor van értelme, ha belső meggyőződésből fakad, és tudod, hogy mit akarsz csinálni.

– Miért nincs víziója?

– Nem vagyok olyan életkorban sem.

– Nem tűnik enervált öregembernek…

– Én sem érzem magam annak. De azt gondolom a színházvezetésről: nem biztos, hogy tíz évnél többet szabad és lehet egy helyen dolgozni. Egyszerűen bezársz, besülsz, megszokod. Akkor kell csinálni, amikor belső igényed van rá, és olyan emberek vannak körülötted, akik miatt azt gondolod, menni kell. Nem gondolom, hogy ne tudnék bármikor elvezetni egy színházat, de ez már nem érdekel, nem ezzel kell megcsinálnom a karrieremet. Rendben van az enélkül is.

– Nem tudom, tehetség, tudás vagy szerencse kérdése elsősorban, de sok igazgatóvá és rendezővé lett kollégájával ellentétben sikerült visszatalálnia a színészethez.

– Színészi reneszánszomat élem, amin magam csodálkozom a legjobban. Iszonyú sokat játszom.

– Élvezi is?

– Az évek alatt felgyűlt tapasztalatból adódó tudást élvezem, mert ez új.

– Miben jelentkezik ez, bátrabban lép színpadra?

– Dehogyis, épp ellenkezőleg! Egyszerűen csak azt élvezem, hogy a színpadon hogyan tudok sűríteni, hogyan tudom mindazt megcsinálni, amit régen nem tudtam. Hazudnék, ha azt állítanám, a havi harmincnégy előadásomból mind a harmincnégyet élvezem. Ráadásul egy idő után a színész erősen elkezd félni.

– Mitől?

– Nem tudom.

– A régi nagyok szövege az volt, hogy egyre jobban érzik a felelősséget.

– Én is azt gondoltam, hogy csak jár a szájuk. Mostanra rájöttem, hogy igazuk volt. Csak az a baj, hogy nem tudom megfogalmazni, hogy mitől félek. A korral persze az ember felelősségérzete is egyre erősödik. Nagyobbat lehet bukni, több a veszítenivalód. De azt hiszem, nem ez a lényeg. Régen, amikor sokfelé játszottam, este hatra mentem be a színházba, utána hétkor lazán színpadra léptem. Most, ha előadás előtt nem tudom elmondani a teljes szöveget, akkor megpusztulok, annyira rettegek. Amikor játszom egy előadást, valójában aznap kétszer lejátszom, mert bemegyek a színházba már négyre vagy fél ötre, és el kell előtte mondanom a teljes szövegemet. A biztonságérzetemhez kell. Pedig nincs probléma a memóriámmal. Azt szoktam mondani, a Nemzeti Színház után újra felfedeztek színészként. Jó munkák jönnek, olyanok, amik egy ötvenhárom éves színésznek rendes kihívások. Azt hiszem, Andrei Serbannak meghatározó szerepe volt a színészi újrafölfedezésemben. Főleg az Angyalok Amerikában főszerepével, meg a III. Richárddal. Ide sorolnám Versinyin szerepét, valamint Gothár Péter rendezésében Martin McDonagh darabját, a Vaknyugatot is az Átriumban, de Puskás Tamásnak is sokat köszönhetek, a My Fair Lady Higgins professzorát.

– Sokan várják a III. Richárd előadásának többször elhalasztott streamelését a Radnóti Színházból. Mikor láthatják?

– Hamarosan, mert augusztus végén tartunk egy előadást, amit rögzítenek. Eddig mindig történt valami. Hol balesete volt valakinek, hol pedig covidos lett valamelyik kolléga.

– Hogy élte meg a járvány alatt a lezárások időszakát?

– Halálosan élveztem, hogy otthon lehet lenni. Semmit sem csináltam. Főztem, kertészkedtem, pöszmögtem. Volt olyan, hogy öt napig nem vettem le a pizsamámat. Életemben nem voltam ennyit otthon. Rengeteget pihentem. Elkezdett érdekelni a magyar népművészet, főleg a kerámia. Megismertem egy nagyon kedves házaspárt, akinek csodálatos gyűjteménye van, és rádöbbentem, mennyire modern ez a művészet.

– Akkor a régi fotók, festmények után már kerámiával is teli van a lakása?

– Azzal is, de már az erdélyi festett szász tékáknál tartok.

– Rettegett a koronavírustól?

– Nem. Amikor lehetett, azonnal beoltattam magam. Felemelő élmény volt, hogy mennyire szervezetten, nyugodtan zajlott az oltás. Az egészségügyi dolgozóknak hála az egész folyamat egy jól működő ország képét mutatta. A különböző szakmákban, az oktatásban, egészségügyben dolgozók hivatástudata tartja még életben az országot.

– Változik majd valami, lesz tanulsága a pandémiának a színházi szakma számára?

– Azt hittem, lesz, de úgy látom, nem. Persze szorongató érzés volt, amikor egy év bezártság után végre újra játszottunk. De elindult az előadás, és olyan volt, mintha az előző héten hagytuk volna abba, pedig közben kiesett egy-másfél év az életünkből. Lenyűgöző volt látni, mennyire vágytak a színházra az emberek, mennyire hiányoztunk nekik.

– A West Side Story a szegedi előadások után ugyanúgy körbejárja majd az országot, mint 2013-ban az István, a király?

– Nem tudok róla. Január elején tervezzük majd játszani az Arénában.

– Minden sikeres férfi mögött áll egy okos nő. Alföldi Róbert esetében mondhatjuk úgy is, ott áll mögötte producerként Rosta Mária?

– Érdekes a mi kapcsolatunk, biztosan nem rendeznék ilyen nagyszabású musical és rockopera produkciókat, ha nincs Mari. El szokta mesélni, hogy sokkal régebben is felkért már az István, a király megrendezésére, de az első alkalommal nem vállaltam. Utána pedig sorra jöttek a sikeres közös munkák, a Hegedűs a háztetőn is az ő felkérésére született meg. Mari adja a hihetetlen víziókat az előadásokhoz, és hát persze a hátteret, a lehetőséget. Nélküle nem gondolkodnék ekkora léptékekben. Amikor egymásnak esünk, ordítozunk, Stohl Buci azt szokta mondani a társulatnak: akkor mi most kimegyünk. De nem az a lényeg, mert az is a szenvedélyről szól. Mégis tizenöt éve valamiért jól működik a mi párosunk.

– Mit szeret legjobban a West Side Storyban?

– Elképesztő zene, nagyszerű anyag. Szvitek követik egymást a darabban, igazi zenedráma. Bernstein mindent zseniálisan belekomponált szinte lépésről lépésre. Nehéz feladat, de örülök, hogy egy nagyszerű csapattal állíthatom színpadra. A női főszereplőt például Ágoston Kati alakítja, akihez fogható Maria szerintem nincs ma az országban.

– A Vígszínház társulatának tagja lehetett még, amikor Eszenyi Enikő a Nyugati melletti sátorban Kaszás Attila és Pápai Erika főszereplésével megrendezte.

– Nagyon szerettem azt a West Side Story-előadást, ott voltam a bemutatóján. Szerintem új fejezetet nyitott a hazai musicaljátszásban.

Hollósi Zsolt

 

A szerző fotói