Petőcz András versei
A cipője, a Duna-parton?,
kérdezi, és aztán elhallgat.
Ottmaradt. Otthagytam,
válaszolja, nagyon is zavartan.
Alighogy levegővétel.
Valami előtt.
Nem szabad, az nem lehet!,
mondogatja, miközben
minden mozdulata arról beszél,
hogy nagyon is.
Valami levegővétel, hogy
ne történjen meg, ami megtörtént.
[…]
Ilyen a nap – szívdobogás
Szívdobogásra ébredek, izzadtan, mondják, hogy
ez nem a legjobb, mindennek előjele lehet, ki tudja,
minek, mondják ezt is, hogy majd valamikor, haj-
nalban kelek, vár a munka, gépelem bele a világba,
ami a feladatom, nehogy azt higgye bárki is, hogy
nincs feladatom, nagyon is van, a gépelés-bele-
a-világba a feladatom, ez most az a tevékenység,
ami jelenthet valami életet, valamit, amiért
érdemes felkelni hajnalban.
Szívdobogásod miatt vagy annyira izzadt, mondja
valaki, igazat adok neki, nem vitatkozom, addig jó,
persze, amíg van szívdobogás, hajnali szívdobogásom
add meg nekem ma, suttogom, iróniának ezt nem
mondanám, csak egyszerű imának, lehet-e manapság
imádkozni, az ima segít-e bármiben?, kérdezem, és
nem tudok választ adni, nem is akarok, vagyok-e elég
bátor ahhoz, hogy magamat olyannak mondjam, amilyen
valójában vagyok, tétova imádkozó.
Szívdobogás? – ezt kérdezi tőlem a háziorvos, amikor
nyugtatókat ír, és mozgást javasol, járjon úszni, mondja,
meglehetősen neutrális velem, nem mutat érzelmeket,
persze, miért is tenné, én sem mutatok érzelmeket még
saját magammal kapcsolatban sem, nincsenek érzelmeim,
és különösebb vágyaim sincsenek, inkább emlékezés
van, sok mindent másképpen, az lenne a jó, ha újra lehetne
másképpen szinte mindent, hogy ne így, és ne szívdobogás,
csak öröm legyen, meg mosoly.
Messziről közelre
Újabb szavakat kellene mondani, ismeretlen szavakat,
mondod, elbeszélünk egymás mellett, és itt, körülöttünk
is minden olyan unalmas már, nem akarom tovább
elviselni, mondod, elmegyek innen, valami távoli táj,
ami befogad, tengerpart, szél, sziklák meg hullámok,
minden eltűnik majd, ami itt!, nem emlékszem akkor
majd semmire, és jó lesz, mondod, bőröndbe csomagolsz
ruhát, könyvet, gyógyszereket, a hajszárítót is beteszed,
mindennapi kenyér!, suttogod,
elmenni, elmenni, elmenni végleg, hogy ne kelljen többet
szembesülni mindazzal, ami van, főleg azzal, ami van,
a nem is tudom, mivel, igen, hogy ne kelljen ezentúl
bármire is szorongva, de nem, ez így nem pontos, nem
tudod, miért és hova, csak el, csak innen el, hogy aztán
majd vissza, igen, hogy egyszer vissza, de mosolyogva
és jókedvűen, a győztesek örömével, igen, egyszer majd
vissza, ha van még vissza, ha lehet vissza, a honnanból
a hovába, ide, messziről közelre.
Kiabál a Duna
A cipője, a Duna-parton?,
kérdezi, és aztán elhallgat.
Ottmaradt. Otthagytam,
válaszolja, nagyon is zavartan.
Alighogy levegővétel.
Valami előtt.
Nem szabad, az nem lehet!,
mondogatja, miközben
minden mozdulata arról beszél,
hogy nagyon is.
Valami levegővétel, hogy
ne történjen meg, ami megtörtént.
Ami van, az nincs és nem volt,
mondja megint, és közben
ösztönösen a szemét is lehunyja,
a valóságot így is eltagadni.
Csak a levegő hiánya,
ami van, végül.
Majdhogynem üres a rakpart.
Szemben a Vár. Meg a Gellért-hegy.
Ez is Budapest, gondolja magában,
és mintha szívéből rohanna tova:
kiabál a Duna.