Tiszatájonline | 2021. július 26.

Ötvenes ifjú szerelmesek

JURONICS TAMÁS SZÖKTETÉS A SZERÁJBÓL-RENDEZÉSE ÚJSZEGEDEN
Amióta száműzték az operát a Dóm térről, lassan már annak is örülni kell, hogy egyáltalán játszanak egy máshol bemutatott, újrahasznosított produkciót az Újszegedi Szabadtéri Színpadon. Juronics Tamás kortárs Mozart-rendezése, a Szöktetés a szerájból háromnegyed ház előtt tisztes sikert aratott… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

JURONICS TAMÁS SZÖKTETÉS A SZERÁJBÓL-RENDEZÉSE ÚJSZEGEDEN

Amióta száműzték az operát a Dóm térről, lassan már annak is örülni kell, hogy egyáltalán játszanak egy máshol bemutatott, újrahasznosított produkciót az Újszegedi Szabadtéri Színpadon. Juronics Tamás kortárs Mozart-rendezése, a Szöktetés a szerájból háromnegyed ház előtt tisztes sikert aratott.

Méltatlanul ritkán játsszák Mozart egyik legkönnyedebb, legbájosabb vígoperáját, bár  a Szöktetés a szerájból pontosabban nem is opera, hanem Komisches Singspiel (vidám daljáték), és Juronics Tamás kortárs rendezését bemutatták már Debrecenben, Győrben is, most pedig a Cooperával kooperálva Újszegedre is elhozta a szabadtéri. Pandémiás időkben észszerűnek, takarékosnak tűnik ez a megoldás, bár az is biztos, az eredetileg meghirdetett Traviatára megtelt volna nézőtér, így viszont bőven maradtak félig üres padsorok. Remélhetőleg, ebből nem azt a téves következtetést vonják majd le, hogy nyaranta egyáltalán nem kellene Szegeden operát játszani.

Juronics a mai Törökországba álmodta a 17. század közepén játszódó történetet. Cziegler Balázs forgószínpadra épített, keleti motívumokat is bőven felvillantó praktikus díszlete először Szelim pasa tengerparti nyaralójának szürke hátsó traktusát mutatja légkondicionálók ventilátoraival, csövekkel, hatalmas, fém, kerekes hulladékgyűjtő konténerrel. A fekete öltönyös Ozmin övén fityegő gumibottal maga hozza be a vörös szőnyeget és a biztonsági beléptető kaput. A modernizálással persze elveszítette a produkció a harsány színekben pompázó sokat emlegetett couleur locale, a helyi egzotikum megteremtésének lehetőségét, és valljuk be, bármennyire macsó és illiberális is napjaink iszlamizálódó Törökországának erdogani valósága, az eredeti történetet azért elég körülményes a mai összefüggésrendszerben újraértelmezni. Bár Romhányi Ágnes Hevesi Sándor szállóigévé lett mondait megtartva, friss szóvicceket is bevetve újrafordította a darabot, és különös aktuálpolitikai hangsúlyt adott az európai jelzőnek.

Úgy látszik, László Boldizsár belejött a gatyaletolásba, korábban a Dóm téren is sikerrel alkalmazta ezt az erős és hatásos színpadi gesztust, most az ifjú spanyol nemes, Belmonte szerepében Ozmin utasítására tipegett át bokáig eresztett nadrágban a beléptető kapun. Bár korban és alkatban közelebb állna a pasa szerepéhez, tenornak legalább igazi tenor – ha nem is ideális, éterien finom Mozart-hang, a kényes magasságokat is többnyire könnyedén, szépen, poétikusan énekelte.

A Kossuth-díjas Kolonits Klára muzikalitása, csengő-bongó hangja eszményi Konstanze sóhajos szerepéhez, megkapóan közvetítette a mély fájdalmat, ami átszövi Mozart melódiáit. A koloratúrszoprán bravúrszámot, a nevezetes „Martern aller Altern” áriát is parádésan, stílusosan énekelte, csak a magyar szöveg érthetőségére kellett volna jobban figyelnie. (A másik szereposztásban szombat este bemutatkozó Ferenczy Orsolyát a főpróbán hallottam, ő is meggyőzően, magabiztosan szólaltatta meg akkor a bravúráriát.)

A pasa háremőréből mai biztonsági főnökké változtatott Ozmin szerepét Cseh Antal sok humorral, láthatóan nagy komédiázó kedvvel alakította, noha a nehéz szólam énekesként komoly próbatétel elé állította. Az első felvonásbeli dalocska és az ária sikerült a legjobban, a darab végi várva várt bravúrszámban („Ó, az lesz a kéjes óra, majd, ha áll az akasztófa…”) akadt ugyan egy-két elcsúszott hang, összességében mégis megérdemelten ezért kapta a legnagyobb tapsot és ovációt.

„A nevem Blond” – mondta a kezével pisztolyt formálva Blonde. A filmes szóvicc ugyan nem mindenkinek esett le azonnal, de Nánási Helga piros tűsarkúban és látványos piros rózsa tetkóval a dekoltázsában vicces, szexi és tűzrőlpattant angol komorna, aki bevállalós szemérmetlenséggel lovagolja meg a kedvesét. Civakodása Ozminnal az előadás egyik legélvezetesebb része, ráadásul a szegedi szoprán könnyed, üde éneklését is jó hallani.

A Pedrillo szerepét éneklő Szerekován János igazi buffo tenor, hangban és játékban is  tökéletesen hozta az elrabolt, majd megvásárolt szolga figuráját. (Váltótársa, Tötös Roland is meggyőzőnek tűnt a létrával bohóckodva a főpróbán.)

Szelim pasa prózai szerepében a népszerű színészt, Szabó Győzőt láthatta a közönség, aki lovagias, majdhogynem rokonszenvesen groteszk figurának mutatta az elrabolt fiatalok macsó gazdáját. Nem fakadt ugyan dalra, de rövid, velős megszólalásaival másokat késztetett éneklésre.

A színház új zenei vezetője, Dinyés Dániel vezényletével ihletetten, stílusosan muzsikált a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a mozarti zenei szövet karakteres törökös színeit is sikerült jól kikeverni, talán csak a tempót nem éreztem mindig eléggé feszesnek. Flórián Gergely karigazgató felkészítő munkája eredményeképpen különösen a finálé janicsár kórusával a Szegedi Nemzeti Színház énekkara is hozzájárult a sikerhez. A hangzást az Újszegedi Szabadtéri Színpad sajátos „fekvése” tovább színezte: változó intenzitással az Erzsébet Liget tücsökzenekara is csatlakozott a szimfonikusokhoz. Időnként egy-egy túráztatott motor hangja is behallatszott, a végén pedig egy szirénázó mentőautó bővítette a főszereplők kvartettjét kvintetté.

Annak, aki esetleg hozzám hasonlóan Szinetár Miklós 1980-as tévéfilmjéből szerette meg ezt a darabot, az akkori lenyűgözően hamvas szerelmesekre, a Konstanzét alakító Pászthy Júliára és a Belmontét éneklő Gulyás Dénesre emlékezve biztosan nem tűnik most a korszerű operajátszás irányába mutató gesztusnak az ifjú szerelmesek szerepét másodvirágzásukat élő, nagypapa, nagymama korú ötvenesekre bízni – akik igazából a Szelim pasát játszó színésznél is idősebbek.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói