Tiszatájonline | 2021. július 27.

Törzsasztal Műhely

A hibridizáció vágya

SIROKAI MÁTYÁS: LOMBOLDAL

BORBÍRÓ ALETTA KRITIKÁJA
A beat tanúinak könyvével elindult az antropocentrikus világot hátrahagyó utazás, amely A káprázatbeliekhez című második kötetben folytatódott a zöld álmokkal és az űr kozmikusságával. A Lomboldal visszatérés a földre, maga a zöld álmok megvalósulása, ahol beteljesedik a „növénylés”, és ahol a szilárd, ontológiai határok ugyanúgy elmosódnak, ahogy a korábbi könyvekben. Tematikusan tehát összekapcsolható a három kötet, mindben ott húzódik a növények megértésének vágya és azok szeretete, a mozgás, egy dehumanizált világ…

Sirokai Mátyás negyedik, Lomboldal (Jelenkor, 2020) című kötete abból a manapság divatos ökológiai szemléletből táplálkozik, amely szerinti az emberi és növényi létezés kapcsolódási pontjainak felkutatásával egy új, a civilizáció és természet hierarchiáját felszámoló, hibrid kultúra vizionálható. Versei a „növénylés” gyakorlatait végzik el, és a biológiai hálózatok dinamikáját jelenítik meg.

Bizonyos szempontból mégis nehéz a Lomboldalhoz közelíteni – és itt élek a közhellyé vált igazsággal, miszerint egy könyv megítélését erősen befolyásolja, mihez képest olvassuk –, hiszen egy trilógia záródarabjáról van szó: a korábbi kötetek által kialakított mitikus szövegvilág könnyedén kijelölheti az olvasók számára a harmadik könyv értelmezési útvonalait. A beat tanúinak könyvével elindult az antropocentrikus világot hátrahagyó utazás, amely A káprázatbeliekhez című második kötetben folytatódott a zöld álmokkal és az űr kozmikusságával. A Lomboldal visszatérés a földre, maga a zöld álmok megvalósulása, ahol beteljesedik a „növénylés”, és ahol a szilárd, ontológiai határok ugyanúgy elmosódnak, ahogy a korábbi könyvekben. Tematikusan tehát összekapcsolható a három kötet, mindben ott húzódik a növények megértésének vágya és azok szeretete, a mozgás, egy dehumanizált világ.

A trilógia azonban mégsem egy koherens egész. Ez elsősorban a versnyelv és szövegvilág eltérő felépítéséből, strukturálásából fakad. A beat tanúinak könyve erős, komplex versnyelvet hozott létre, sajátos magánmitológiát rajzolt ki, összetett motívumhálót teremtett. A motívumok egy része tovább vándorolt A káprázatbeliekhez kötetbe, ott is egy különös, összefüggő világot alkotva. A Lomboldal megtöri ezt a nyelvet és koncepciót, többnyire leveti azt a szakrális és prédikáló tónust, ami meghatározta a korábbi két kötetet. A versek könnyebben hozzáférhetők, elemibb tapasztalatokat írnak le, megbomlik az előző könyvek mitizáló és világépítő struktúrája. A „szakrális science fiction”, ami az első két részt jellemezte, már csak részlegesen érvényesül a Lomboldalban – annak ellenére, hogy a fülszövege zen sci-fiként hivatkozik rá –, a sci-fi elveszik, és marad a szakralitás a zen tanok bevonása révén. Az eltérő versnyelv, a számozott egységek elhagyása fellazítja a trilógia előző darabjaival való kapcsolatot, így a Lomboldal csak egy részlegesen kapcsolódó, sőt, inkább különálló kötetnek tűnik, és a trilógia zárlataként kevésbé állja meg a helyét.

Ökolíraként olvasva azonban egészen más értelmezést kínál a kötet. A versek közötti kohézió – amely az ember-növény hibridizációnak, valamint az ökológiai hálózatosság gondolatának tematizálásából fakad – erős alapokat képez ahhoz, hogy ebbe a növényi szövedékekből fonott térbe egy humán entitás is beléphessen: „Ahogy talpam gyökerei behatolnak a langyos, fekete földbe, a kíváncsi talaj is tapogatózni kezd felfelé. […] Utak nyílnak előttem az erdei fűbe, látom az állatok törte ösvényeket.” (8.) A határok elmosódnak, így az emberi testet növényivé transzformálja a nyelv, a fát pedig emberszerűvé: „A platánóriás vállgödrébe tócsa gyűlt.” (24.) A nyelv teremtő ereje a kötet nonszensz, fiktív nyelvre épülő darabjaiban is megjelenik. Az értelem hozzáférhetetlensége a lírai én átszellemülését jelzi, a nyelv kiterjesztését, ahol a jelentésképzés helyett az érzet, a sugalmazás a szerepe: „Ető futtam sutári, mitysí fúa, lolc fúaé, jup aé. Szisztri fojda, szit halanda, bolongi boló.” (34.)

A kategóriák átlépése abban is megjelenik, hogy a fa a vágy tárgya: „Egy bükkfa felmeredő törzse felé ügetek. Moha borította gyökerei szabadon állnak egy vízmosás szélén. Hajlatai itt lágyak, nőiesek.” (8.) Ez egyrészt valamiféle szexualizáltságból, erotikus ábrázolásból fakad, másrészt a növénylét utáni sóvárgásból. A fa egyszerre reprezentálódik fenségesként és szakrálisként, változóként és állandóként: a fatest történetet hordoz, ami tapintható, megismerhető, és közben „[e]gy lombszerkezet annyira összetett, hogy a szem sosem találkozik kétszer ugyanazzal a látvánnyal.” (14.)

Ez az idézet nemcsak a fa változékonyságára mutat rá, hanem egy metaolvasatot is sugall: a lombszerkezet a könyv metaforájaként minden újraolvasással más értelmezést kínál fel. Ahogyan a lírai én a mászás során érinti és megismeri a fát, úgy az olvasó a fából készült lapok nyomtatott sorait tapogatja a tekintetével. Ez a címet is új megvilágításba helyezi, elvégre a Lomboldal nemcsak a fa koronájára utalhat, hanem az egyes oldalakra is, ahol a versekben a növényzet tematizálódik.

A Lomboldal összességében egy összetett, összefüggő kötet, ahol az ember és növény hibrid kozmosza egy poszthumán víziót tár az olvasó elé. A horizontváltás, az emberiből a növényibe való átlépés a határok fellazítását segíti, amit a cím nélküli versek is jeleznek. A humánum dominálta világ és környezet közti hierarchia felborul, és a természet vagy egyszintre kerül az emberrel, vagy a vágy tárgyaként uralkodik a lírai én felett. A Lomboldal bár remekül illeszkedik az ökoszövegek, poszthumán hibriditás trendjébe, és ebből a szempontból fontos kötet, a nyelvi és motivikus komplexitásában mégis alulmarad A beat tanúinak könyvéhez vagy A káprázatbeliekhez képest.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2020

68 oldal, 1699 Ft