Jenei Gyula: Meghalt egy vidéki író

Meghalt Rentz Matyi. Pontosabban: Mátyás. Utálta, ha matyizzák, mégis így emlegettük: Rentzmatyi, a Rentz. Vagy Mátyás. A Rentz Mátyás a könyvei címlapjára való volt, meg novellái fölé a folyóiratokban. Valamikor, régen. Amikor még gyakran jeletek meg írásai. De tizenéve alig publikált. Ha beszélgettünk, telefonoztunk vagy leveleztünk, Mátyásnak szólítottam. Most meg már sehogyan se tudom.

Egy évvel volt fiatalabb nálam. Ma délelőtt osztottam meg a hírt a közösségi oldalon, hogy meghalt, pedig már egy hete tudatta velem fegyverneki ismerősöm, csak nem akartam elhinni. Elhinni persze bármilyen halált könnyű, hiszen az ember, amilyen szívós tud lenni, olyan törékeny is – meg aztán az ilyesmivel nem szoktunk tréfálni.

Na de Mátyásnál sosem lehet tudni! Talán megkérte régi barátját, munkatársát, hogy híresztelje el: meghalt. Ő meg várja a hatást, s nagyot nevet a nekrológokon. Hátha még a saját temetésére, búcsúztatására is elmegy, mint Tom Sawyer, elvégre az általa agyonolvasott nyugatosok, Kosztolányiék is mennyit vicceltek a halállal.

De hát ki írna nekrológot Rentzről? Kardos G. György „felfedezettjéről”, az erős tehetségű vidéki fiúról, aki előtt egykor nyitva álltak a jó lapok az Éstől a Holmiig. Mesélte, hogy mikor még kevésbé volt hozzáférhető a telefon, Kardos G. táviratozott neki, hogy hívja fel sürgősen. Tárcsázta is egy faluszéli pénzbedobós fülkéből, Kardos G. meg könyörgött neki: „Matyi, te Matyikám, így elveszel! Költözz fel Pestre, beajánllak valamelyik laphoz, újságírót csinálok belőled.” Nem költözött fel, de azért valamelyest megmártózott a pesti irodalmi életben, legalább annyira, hogy ismerje a működését. Kitűnő példázatai voltak a kicsinységekről, árulásokról, amelyekhez ugyan nem kell írónak lenni, elég esendő embernek. Márpedig mind esendőek vagyunk. De ezeket a sztorikat sosem haraggal, inkább leíró jelleggel beszélte el, jókat mosolyogva rajtuk. Persze, ha történeteiről lefejtjük a mesélés derűjét, ki sejtheti, mennyi megkeseredettség húzódott alatta.

Rentz pontosan tudta, hogy Kardos G. mitől féltette. Mégis Fegyverneken maradt, Fegyvernek viszont vidéken van, így vidéki író lett. Olyan vidéki író, aki tudatában van az ő vidékiségének. Igaz, azt, hogy mi a vidékiség vagy vidéki íróság, pontosan nem tudhatjuk, mert sokféle író és sokféle vidék létezik, s nyilván másként vidéki az is, aki a fővárosban szocializálódik, és élete delén (a jó levegő, a madárfütty, az ideális alkotói környezet miatt) költözik vidékre. Sőt az is kérdés, létezik-e egyáltalán vidéki író? Vagy az csak egy lelkiállapot, a tehetségtelenségből eredő sértettség, a kisebbségrendűségi érzés jelölésére szolgáló öndefiníció? Ha viszont nem magára vonatkoztatja valaki a vidéki íróság fogalmát, akkor az micsoda? Mit jelent? Egyébként meg vannak vidéki írók, akikről nem jut eszünkbe, hogy vidékiek, másrészt meg a székesfőprovincia is vidék más vidékekhez képest. És Kosztolányi vajon vidéki volt?

Mindegy, Rentz vidéki volt, legalábbis magát így határozta meg. S lehet-e joga bárkinek elvitatni, nem tiszteletben tartani az ő identitását? Rentz egyszemélyes szabadcsapat volt. Ha romantikus szófordulatokat is megengednék magamnak, azt mondanám, egy szent őrült (de ezt inkább visszavonom), aki mindig maga alatt vágta a fát (ezt is visszavonom), és ezt nagyon ügyesen cselekedte (ez a tagmondat meg a visszavonások miatt elvesztette a jelentését). Szóval Rentz nagyon tehetséges író volt. Hogy mennyit valósított meg a lehetőségeiből, hogyan sáfárkodott a talentumával? Egyszer a lakásán beszélgettünk. Rámutatott egy szekrényre, s azt mondta, az teli van kézirattal. De ez már régen volt, azóta másik szekrény is megtelhetett. S hogy végül mekkora író volt, úgy derülne ki, ha lenne bátorságunk kinyitni azt a szekrényt. Vagy szekrényeket.

De miért beszélek Rentzről múlt időben? Lehet, hogy meg sem halt. Hogy ez az egész csak játék, tréfa. Hogy álhírt osztottam meg a világhálón. Úgyis annyi ott a fake news! Lehet, megdumáltuk Mátyással, hogy egy fiatalkori fényképével, és egy hosszabb interjúval, amit tizenvalahány éve csináltunk, világgá kiabálom a halálhírét, aztán jókat szórakozunk a reakciókon. Megnézzük, kik lájkolják, osztják meg a bejegyzést, kik jajdulnak fel, kérdezik meg, hogy hogyan és miben. És hogy mely hírpoltálok adják tovább az álinformációt. Megfigyeljük, kik lelkesednek Mátyás történeteiért, okos, kesernyés gondolataiért, helyzetelemzéseiért, jellemrajzaiért abban a tudatban, hogy ő már nincs (nümél), mert mint tudjuk, a halott író a jó író. Nem szól vissza, nem okoskodik, nem tud tiltakozni semmilyen rávonatkozó állítás ellen.

Ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy összebeszéltünk Mátyással, s még azt is végiggondoltuk, hogy kiktől kérek emlékező szöveget az Eső (irodalmi lap) Rentz-búcsúblokkjába, s majd közösen röhögünk ezen az egészen! Föltéve, ha megérjük. Mert amilyen szívós tud lenni az ember, annyira törékeny is.