Két párhuzamos ugyanoda vezet

Mi köt össze egy alkoholista exgyárimunkást és egy milliomos menedzsert azon kívül, hogy a haláluk híre egyazon újságlapon szerepel? Mi vesz rá egy sikeres HR-est, hogy éjszakánként vaddisznónak öltözve időseket ökleljen fel az utcán? Elmoshatók-e az ellentétek a szegények és a gazdagok között, és vajon nyomorultabb-e az egyik a másiknál? A #halálka azt állítja, hogy mindegy, hogy az ember a tápláléklánc csúcsára jut vagy a legalján marad, a szenvedés egyetemes, és a csúcsról és a legmélyebb pontról is ugyanoda vezet.

A cselekmény kiindulópontja két régi osztálytárs, a milliomos menedzser, Gárdonyi Patrik, és a munkanélküli, exgyárimunkás Tószegi Gábor öngyilkosságának a híre. Miközben a két férfi élete közös origóból indul ki (osztálytársak voltak Mezőkövesden) és egymástól függetlenül, ugyanazon a napon is ér véget, a lehető legkülönbözőbb életutat járják be: Gáboré alkoholizmusba és számkivetettségbe, Patriké pedig a milliomosok luxuséletébe tart. A regény tétje az, hogy bemutassa, a szenvedés nem a felhalmozott pénz függvénye: a jó kiállású, sikeres menedzser, Patrik például ugyanúgy szexuális erőszak áldozatává válhat, mint egy fiatal falusi lány. Azonban miközben a szöveg ezen vállalása kifejezetten szimpatikus, a megvalósítás számomra mégis hagy némi kívánnivalót maga után.

A Leshatárhoz hasonlóan a #halálka olvasása során újra nyilvánvalóvá válik, hogy Pető Péter a világ globális értése mellett a társadalom legkisebb szegleteinek működését is ismeri, és hogy az újságíró-szépíró szerzőben megvan a kimondáshoz, a tabudöntögetéshez szükséges igény és bátorság is. A kötet nyelvezete a Leshatáréhoz képest kevésbé durva, de továbbra sem cenzúráz vagy szépít, sőt a fülszöveg és a felütés is mintha szándékosan polgárpukkasztó akarna lenni. Vegyük például a menedzserünk, Partik első, bemutatkozó mondatát: „Nem akarok olyan világban élni, ahol nem szop le az év segge, ha arra kérem.” (8.) Patrik nyelvhasználatában a durvaságnak van funkciója, az tökéletes összehangban van a személyiségével és a mondanivalójával – azonban ahogy halad a szöveg, a szerző egyre több hangot szólaltat meg, azok nyelvhasználata egyre kevésbé markáns, egyre gyakoribbak a stílustörések, a monológok egymásba folynak, és egyes nyelvi elemek használata is olykor erőltetetté válik. A következő két mondat például egy oldalon belül, egyazon beszélőtől hangzik el: a „[p]ont Marika tanár néni jött szembe, aki addigra már vagy negyvenhárom éve nem látott faszt se állva, se halva, így olyat sikított, hogy megrepedt a büfében a megmaradt két szelet dobostorta” (155.) mondat szándékosan erőltetett, nagyotmondó helyzethumora után fél oldallal egy szinte már lírai hasonlat következik: „Szegény srác, széparcú, vidám gyerek volt addig, de akkor úgy ráragadt az arcára a szégyen vöröse, hogy többé azt már semmi le nem kaparhatta.” (155-56.)

A #halálkát leginkább fiktív riportregényként tudnám definiálni, az elbeszélt történet a két öngyilkosság előzményeit igyekszik rekonstruálni a két férfi és hozzátartozóik fiktív monológjain keresztül. A szöveg az én-elbeszélések és az ezeket összefűző és kiegészítő újságcikkek mentén épül fel, így a megszólalásokat olvasva olyan érzésünk támad, mintha utólag lejegyzett interjúkat olvasnánk. A kötet utolsó fejezetben ezt a szerző meg is erősíti: a szálakat végül egy oknyomozó újságíró elbeszélő fűzi össze, hogy elmondja, hogyan járt utána a két férfi történetének. Az – egyébként sokszor maró gúnnyal megírt, szintén fiktív – újságcikkek beemelésével és azzal, hogy a szerző összemossa magát az elbeszélő karakterével is, mindent megtesz azért, hogy elfelejtsük a monológok mögött a súgólyukban megbújó szerzőt. Úgy érzem, a kötet fő problémája az, hogy a fikciót szinte már túlságosan valóságként akarja eladni, és ezért néhol olyan érzés volt olvasni, mintha a szerzőben az újságírónak a hitelesség-igénye és a szépírónak a teremtésvágya szkanderozna egymással.

Ezt a túltolás-érzést leginkább abban tudnám megfogni, hogy a szöveg túl sűrű, túl sok – pontosabban az elbeszélt traumák mennyisége a sok, nem pedig azok mélysége. A két férfi környezetében élő elbeszélők beemelésével újabb tragikus történetek, régi szerelmek, gyilkosság, apaság, rasszizmus, női sorsok tragédiái vonódnak be a történetbe, és miközben mindebben érezhető a teljességre való törekvés, ezek minden súlyosságuk ellenére események elbeszélései maradnak. Ehhez az is hozzájárul, hogy a traumák szinte azonnal váltják egymást, ám ahelyett, hogy azok az olvasás során egymásra rakódnának, én a regény felénél már immunissá váltam rájuk, beleszoktam a szövegvilágba, így az újabb kegyetlenségek – nagyrészt tárgyilagos – elbeszélései már nem hagytak bennem igazán mély nyomot. Úgy érzem, ebben az érzésben közrejátszott a monológok közvetettsége is: az olvasó mintha diktafonról hallgatná az elbeszélőket: nem látja őket, nem kap leírást a hangról, a gesztusokról, nem kap kontextust, „csak” események leírását, nem látja a szenvedést, csak a szenvedés szót.

A hírek közlésből monológba fordításával, az újságban szereplő nevek mögötti sorsok megírásával Pető Péter ezzel együtt kétségkívül szépirodalmi szöveget hívott életre, amely, ha nem is tökéletes, de hitelesen tud rámutatni társadalmunk alapvető hibáira. A #halálka éppen ezért jóval több, mint újságírói teljesítmény vagy annak imitálása: az elbeszélhetőség fontos és hiánypótló kísérlete, amit érdemes végigkövetnünk, és aminek érdemes megfogadnunk a tanulságait is.

Katona Alexandra

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Pesti Kalligram

Budapest, 2020

286 oldal, 3500 Ft