„Az irtózat egy borzalmasan izgalmas állapot”

– 2019 őszén jelent meg a Te alszol mélyebben című versesköteted, de figyelve az addigi pályádat, nem tűnt biztosnak, hogy versekkel fogsz debütálni, hiszen korábban slam poetryt adtál elő, a Műúton pedig  Lakásgyakorlatok címmel prózasorozatod is futott. Számodra egyértelmű volt, hogy az első könyvedben versek lesznek? G. István László fülszövege szerint kész költőként álltál elő ezzel az anyaggal. Ez volt a te megélésed is?

  – Valamiért egyértelmű volt, hogy verseskötetet fogok megjelentetni először, igen. Verseket írok a legrégebb óta, gondolom, azért. Viszont amióta megéreztem, milyen jó szabadon kísérletezni, beledobni és elengedni magam a szövegírásba, azóta kötetlenül írtam mindenfélét: verset, rövidprózát, tárcát, slampoetryt, kritikát, jeleneteket, drámát. Most viszont, hogy van egy ilyen második kötet nyomás, vagy egyáltalán publikációs nyomás, megint teljesen be vagyok görcsölve. A szerkesztőm szavai most inkább szorongatóan hatnak, mint elismerően.

– Mégis, a kísérletibb szövegek ellenére, a Te alszol mélyebben versanyaga egy feszes, a mindennapiság képeiből építkezően sem tolakodó nyelven szólal meg. Mekkora munka volt ezt megtalálni, és összecsiszolni a verseket ezen a nyelven? A kötet óta publikált verseidben is ez a hang tér vissza. Maradni látszik ez a bevált beszédmód?

– A kötet gondolata sokkal később jött, mint a legtöbb vers. Vagyis én később készültem arra, hogy kötetem lesz. A szövegtömegben, amely akkorra összegyűlt, G. István László vélt felfedezni egy izgalmasabb szervezőelvet, és akkor azok mentén tagoltuk a ciklusokat. Aztán utólag a szervezőelvet ráadásul alátámasztotta az időrend. Tehát ahhoz képest, hogy nem készültem soha verseskötetre, sikerült három különböző ciklust összeírni az életem során: az elsőt, amiben nagyon te-én-centrikus minden szöveg, a másodikat, amiben a te teljesen felszámolódik, és egy harmadikat, ami akkor, amikor a kötetet szerkesztettünk, még nagyon körvonalazódóban volt. Nemes Z. Márió az egyik JAK-táborban két fröccs között javasolta, hogy lépjek már ki ebből a szűk térből, amibe így bezártam magam és a szövegeim. Ebben a kilépésben vagyok most. Nem feltétlenül keresek valamilyen beszédmódot, ami az enyém lehet, inkább az arányokat próbálgatom.

Random jól hangzó és kinéző cuccokat összedobni bármikor tudok, ha csak a telefonos jegyzeteim egymás után rakom, azt is lehetne költészetnek nevezni. Én arra vagyok kíváncsi, hogy mi van a szöveg után.

Olyan dolgokat írni, amik felejthetetlen élményeket idéznek fel vagy okoznak. Na jó. Legalább ötversenként írni egy ilyen igazán vers verset, ami kísért még egy darabig.

– A kötetben ezeket a felejthetetlennek talált pillanatokat, mondatokat, szavakat a hálószoba tereptárgyai között találja meg a kapcsolatában is magányos elbeszélő. Nem csak a kötet címében, de a versekben is fontosak az elalvás és fel/megébredés, álmodás valóságtapasztalatai. A határok érdekelnek ezekben a helyzetekben inkább, vagy az állapotok?

– Egész életemben nagyon szeszélyes viszonyom van az átmenetekkel: azokban fejlődöm és alakulok a legtöbbet – ezért valahol vadászom is őket, és irtózom is ezektől a megpróbáltatásoktól, mert mi lesz, ha nem tudom megugrani.

Az irtózat egy borzalmasan izgalmas állapot, amelyben az ember azt érzi, hogy igazán intenzíven él; és közben lehet, hogy egész életemben a stabilitásra vágyom a legjobban, a jól kiszámítható, meleg, biztonságos rutinra, amiben tudok tervezni, amiben el tudom engedni magam, és amiben eljutok a megvalósításig, a megdolgozott sikerélményért, amikor az ember azt érzi, hogy mélyen igazian él.

És akkor itt van ez a versírás, amiben keveredik az irtózatos borzalom és a mély igazság. Egy-egy versben ezeknek az arányait gyakorlom – kötetben csak a terjedelem más –, hogy a váltakozás ne legyen kiszámítható, hogy adjon hozzá, emelje el, ne legyen patetikus, ne legyen giccses, ne unjam el, térjek vissza, kezdjem elölről, s így tovább, amíg vége nem lesz.

– A köteted szikár nyelve mellett tele van olyan metaforákkal, hasonlatokkal, amelyeknek nyelvi adatok a forrásai: „úgy fekszünk egymás mellett, / mint két azonos értelmű szó” (Éppen annyira, 10.), „átmegyek hozzád / többes számban ébredni” (Nadrágban táncolok, 15.), „úgy fekszem melletted ilyenkor, / mint egy megbánt mondatok utolsó szava” (Mellettem ilyenkor 18.). Az Erdély Romániához csatolásának százéves évfordulójára írt publicisztikádban azt írtad: „másodikos koromban a szentgyörgyi tanítónénim azt mondta, hogy nem tudok magyarul”. A nyelvhasználatra irányuló kiemelt figyelem nálad abból következik, hogy határon túliként mások a magyar nyelvhez való viszonyaid?

– Azt hiszem, a nyelv, amelyet használunk, minden nap egy teljesen egyszerű és normális kifejezőeszköz, olyan, mint a test, vagy a hang, csak elvileg – ugye – több lehetőséget kínál. Ahogy román környezetből teljesen magyarba kerültem, be kellett ismerjem, hogy nem akkora biztonsággal élek a nyelv adta lehetőségekkel, mint ahogyan élni vélt az új környezetem. Ezért magyarnyelv-órákat vettek a szüleim. Ne tévesszen meg, otthon mindenki magyarul beszélt, magyar óvodába jártam, magyarul tanultam írni és olvasni – de ez egy politikai kérdés volt. Mindenesetre emiatt

azt gondoltam, hogy nagyon túl kell kompenzáljak, és olyan összefüggéseket és kapcsolatokat kerestem egy-egy vers, novella, regény, dráma olvasása vagy fogalmazásírás közben, amiknek, azt hittem, mások rég birtokában vannak.

Valahogy így alakulhatott, hogy fel akarok fedezni magamnak mindent, amit lehet, fel szeretném fedezni az írásnak más dimenzióit is.

– 2019 óta dramaturgként dolgozol a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban, és idén januárban egy izgalmas, Dálnoky Réka dramaturgtársaddal írt kirakatszínházi előadást mutattatok be – 13 kisvárosi, a pandémia alatt átalakult életet vizsgáló jelenetben Meghatározhatatlan időre címmel. Az előadásban belvárosi kirakatokban látszólag magánéletet élő embereket látnak a nézők, például egy színész monologizál arról, hogy nem találkozhat a közönséggel, vagy egy kommentelő pötyög a saját szobájába zárva. Ebben a nagyon más szerepben, ahol nem csak alkalmaztok egy szöveget kőszínházi színpadra, hanem alternatív színpadokra: kirakatokra írtatok, mennyire volt más az alkotói munka?

– Minden színházi előadás más-más alkotói folyamat. Én alapvetően kívülről kapcsolódtam be a színházcsinálásba, az irodalom, a filozófia irányából, és az első projektemtől kezdve 2019-ig függetlenként dolgoztam, ráadásul főleg nem kőszínházi körülmények között, független színházaknál. Egy pár éve szokom és alkalmazkodom a kőszínházhoz, ami alkalmazkodásban ez a bezárás nagyon jól jött. Jól jött nekem személyesen, mert azért a kőszínházi mindennapok közel sem olyan meglepetéssel teliek, mint a szabadúszó mindennapok. És jól jött szerintem a kőszínházaknak is, mert visszatérhettünk az eredeti kérdéseinkhez, melyekre a választ keresve kezdtünk el mindannyian színházat csinálni. Volt alkalmunk együtt beszélgetni arról, hogy mit jelent nekünk és mit jelenthet a közösségünknek, akiknek játszunk, a színház. Elkezdett újra égni bennünk a jó színházcsinálás igénye.

Volt alkalmunk visszakeresni az első szenvedélyeinket, melyeket a színházzal kapcsolatban kezdtünk el érezni.

Én így például visszatértem a fenomenológiához, amikor a teljes alapképzés ideje alatt arra kerestem valami magyarázatot, hogy a színházban a Másik hogyan van rám, és milyen hatással.

– Az, hogy színházi keretek és szövegek között mozogsz, hatással vannak az olvasásra szánt szövegeidre, verseidre, prózáidra? Várhatjuk, hogy előtűnnek a színházi témák, eszközök, vagy határt húzol a két szövegalkotás között?

– Nekem ezek a nulladik pillanattól egyszerre vannak. Tinikoromtól foglalkozom színházzal, azóta írok verseket is – sok mindent köszönhetek ezeknek a dolgoknak, és az embereknek, akik vezettek ezekbe az irányokba. Akárhova elmegyek egy jó előadást megnézni, és egy jó könyvet egyleültömbe elolvasok. Az ízlésem és a kíváncsiságom, a személyiségem határozzák meg az előadások, amelyeket nézek, minden, amit olvasok, akkor is, ha eltelnek hosszú hónapok, évek, hogy nem csinálok színházat, vagy nem írok egyáltalán – nem állok le, nem választok szét. A legutóbbi kedvenc összefolyásom az volt, amikor egy ifjúsági előadásban Bocsárdi Magor barátom [színházi zeneszerző, a sZempöl zenekar alapítótagja – szerk.] írta a zenéjét az előadásnak, s együtt írtuk a dalszövegeket rá – nagyon felszabadító volt zenére írni verset.

– Már beszéltél róla, hogy készül a második köteted, és hogy azzal kapcsolatban nyomást is érzel, arról pedig másutt nyilatkoztál már, hogy a színházi munkában hosszú távú tervekkel dolgoztok. Min dolgozol most épp?

– Most egyelőre nem dolgozom semmin, mert az elmúlt fél évben annyi ösztöndíjra, pályázatra adtam be nemlétező anyagterveket, annyiszor éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy el fognak felejteni, hogy muszáj írjak, stb. stb., hogy hoztam egy döntést, hogy megkímélem magam ezektől a feszkóktól.

Az írás maradjon egy örömélmény, a publikációs kényszer ne vigye el az egészet, és ne a kötetszorongás legyen az utolsó gondolatom, mielőtt elalszom.

Van egy havonta megjelenő képregényvers sorozatunk Marjai Petra Lillával a Filmvilág magazinban, amit nagyon szeretünk. Meg van egy-két pályázat, amely inspirál, amelyekre írok. De alapvetően csak úgy akarok írni, cél és koncepció nélkül. Emberként sok minden érdekel, de versíróként nem tudom egy ideje, hogy mi érdekel – ebben kísérleteznék kicsit.

Veszprémi Szilveszter

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)