Gimnazista koromban majdnem írtam egy levelet Jimmy Carternek. Pontosabban majdnem aláírtam. Még pontosabban: az egyik órára osztályfőnökünk behozott egy levelet. Nem emlékszem már, mi ellen kellett tiltakozni a magyar diákságnak központi utasításra, mit követetett el a mogyoróültetvényes amerikai elnök a szocialista tábor ellen, de az bizonyos, hogy az akkori tanulóifjak zömének tiltakozó aláírása a Fehér Házban, vagy legalábbis a budapesti amerikai követségen landolt, föltéve, ha valóban megvolt a felsőbb szándék a továbbításra, s nem csak az ideológiai nevelést, hergelést szolgálta az aláírásgyűjtés.
Nem írtam alá. Padtársam hamisította oda a nevem, tanárunk pedig megnyugodhatott, megvolt a darabszám, leadhatta osztálya tiltakozását az igazgatónak. De miért nem írtam alá? Föl lehet ezt még fejteni több mint negyven év múltán? Diákdacból? Vagy szimpatikus volt a sok öreg, sótlan politikus között a mindig szélesen vigyorgó elnök? Esetleg valami elkülönülési vágy munkált bennem, amit persze az osztálytársak előtti feltűnési viszketegségként is lehetne értelmezni? Akkor már olvastam József Attilától, hogy „ne csatlakozz a hadhoz”? Nem tudom.
Annyi biztos, hogy azóta is csodálkozva nézem az aláírásgyűjtéseket, nyílt leveleket, kollektív tiltakozásokat, elhatárolódásokat, amikor pár százan vagy néhány ezren úgy gondolják, ér valamit az aláírásuk. És főleg: hogy egyetértenek azzal a nyilatkozattal, állásfoglalással vagy akármivel, amihez a nevüket adják. Mintha az aláírandó szöveg maga lenne a megfellebbezhetetlen igazság, ami mellett kiállni erkölcsi kötelesség. Pedig az igazság nagyon tünékeny valami. Hol ide csapódik, hol oda, hol sehová. Az igazság délibáb. Ha nem lenne elkeserítő, hát szórakoztatónak is lehetne látni, mennyien kapkodnak a délibáb után, mert azt gondolják, hogy a közelébe kerültek. Hogy az övék; megfoghatják, birtokolhatják. Vagy hogy átkelhetnek a szivárvány alatt.
Persze mindez csak játék. Akik valamilyen erkölcsinek látszó talpazatra vonszolják föl esendő magukat, és aláírnak, és kinyilatkoztatnak, azoknak csak kis része hisz a magasztos eszmékben, igazságokban, a nagyobb rész becsapja magát, mert lelkileg úgy komfortosabb. A maradék meg egyszerűen cinikus. (Mondjuk, ezen kategóriák közt nehéz határt húzni.) Vagyis többnyire nincs szó semmiféle igazságról, inkább csak ellenérdekeltségről. Az aláírók, az önbecsapók és cinikusak is, tartozni akarnak valahová. Akolmelegre vágynak. Hitből, tévedésből, számításból csatlakoznak a hitből, tévedésből, számításból hergelőkhöz.
Akik pedig nem állnak sehová, azok magányosak maradnak az ellenséges falkák között: gyanúsak és idegenek. Azt gondolják róluk, biztosan az ellenfélhez tartoznak.
Aki nem áll a leegyszerűsített gondolatok mellé, azt nem is kell komolyan venni. „Mert aki végkép senkié, / az mindenki falatja.” Olyanokat állítani, amik kívül esnek a szekértábori logikán: önsorsrontás. Akkor is, ha a csahosok is hasonlót gondolnak őszintébb vagy józanabb pillanataikban.
Ráadásul mindenki a mi nevünkben (is) akarja kimondani a megfellebbezhetetlent. Nem csak a politikusok, hanem mindenféle csoportok, közösségek, társaságok, amelyekbe az ember tartozni akar jóhiszeműségből és/vagy különböző érdekek miatt.
A múltkor az egyik ilyen, aminek tagja vagyok, tiltakozott valami ellen. Szervezetként. Úgy, hogy engem, ahogy nyilván másokat sem, nem is kérdezett meg a vezetőség, hogy adnám-e az aláírásomat a szöveghez. Hogy az osztályfőnök és az igazgató megnyugodjon: kipipálva a feladat. Nem adnám. Nem adom. De hogy nem adom, azt senki nem fogja észrevenni, nem is érdekel senkit. Viszont valakik már azt a fáradságot sem veszik, hogy miként a pártállami időkben, köröztessenek egy aláírandó levelet, miszerint Jimmy Carter gazember. Elintézik annyival, hogy a magyar tanulóifjúság egy emberként tiltakozik.
Én pedig, az egykori gimnazista, körbenézek, s újra és újra megtapasztalom, hogy „kézen-közön elvész / az ideál”, „és hogy magát / sugaras hőssé a bitang is / hogy költi át”, meg hogy „[m]inden szörnyűbb, mint hittem akkor / fiatalon.” De semmi gond, háborogni sem érdemes rajta, hisz ilyen az élet, ilyen az ember. Nem tud más lenni. Szerencsére az évek során megedződünk, megszokjuk a mocskot. Szabó Lőrincet továbbidézve: „az idő és a közöny már / fertőtlenít.”
Jenei Gyula
