Tiszatájonline | 2021. július 13.

A nagy díva nagy történetei

BIRGIT NILSSON: LA NILSSON
Az nyomban az elején látszik, hogy nagyszerű íróval van dolgunk. Mindenki tudja, hogy Birgit Nilsson a valaha élt egyik legnagyobb operaénekes volt, most pedig az is kiderült, hogy az egyik legjobb tollú dalnok. „La Nilsson” (A Nilsson) című önéletrajzi kötetét a Rózsavölgyi és társa adta ki 2020-ban. A könyv alapja egy 1997-ben Berlinben megjelent könyv, a fordító pedig nem kisebb egyéniség, mint a kitűnő basszbariton, Gáti István… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

BIRGIT NILSSON: LA NILSSON – OPERA AZ ÉLETEM

Az nyomban az elején látszik, hogy nagyszerű íróval van dolgunk. Mindenki tudja, hogy Birgit Nilsson a valaha élt egyik legnagyobb operaénekes volt, most pedig az is kiderült, hogy az egyik legjobb tollú dalnok. „La Nilsson” (A Nilsson) című önéletrajzi kötetét a Rózsavölgyi és társa adta ki 2020-ban. A könyv alapja egy 1997-ben Berlinben megjelent könyv, a fordító pedig nem kisebb egyéniség, mint a kitűnő basszbariton, Gáti István. A magyar szöveg remek, gördülékeny és frappáns nagyszerűen közvetíti Nilsson pompás humorát. Ha kevésbé ismert énekesek, zeneszerzők, színházi emberek kerülnek szóba, Gáti pár pontos mondattal képbe helyezi az olvasót. Néhány esetben még azt is megengedi magának, hogy kiigazítsa nagyhírű kolléganőjét, ha az valamire nem pontosan emlékezett. Ám mindezt olyan határozottsággal és eleganciával teszi, ahogy egykoron szerepeit is megformálta. Mi sem áll távolabb tőle, mint Beckmesser kicsinyessége, Sachs finom bölcsességével korrigál.

Szóval nyomban az elején eldől, hogy kitűnő könyvet fogunk olvasni. Nilsson nem a gyerekkorával meg a szüleivel kezdi, nem az első énekesi élményét meséli el, eszébe se jut, hogy nyugdíjasan tekintsen visszafelé. Vérbeli színpadi művészként rögtön a történet sűrűjébe ránt: 1959. november 18-át meséli el, amikor Izolda szerepében debütált a New Yorki Metropolitanban! Aki egy kicsit is járatos az opera világában, az tudja értékelni, hogy mit is jelent a világ leghíresebb operaházában az egyik leghatalmasabb szopránszerepben bemutatkozni. Visszatekintve mi, olvasók persze tudjuk, hogy a debütáns a világ egyik legnagyobb Wagner-énekesnője volt, nagy Izolda, aki 200-nál többször énekelte színpadon a szerepet. Éppen ezért kitűnő a fejezet, mert rendkívül érzékletesen festi azt a feszültséget, izgalmat, ami a nevezetes fellépést kísérte.

Birgit Nilsson énekesi nagyságát elsősorban fényes, átütő erejű szopránja adta, amelynek fő erőssége az átütő magas regiszter volt. Nagy teherbírása és kitűnő technikája tette lehetővé, hogy biztonságosan és hatásosan énekelje az operairodalom legnagyobb drámai szerepeit, Brünhildét, Izoldát, Aidát vagy Turandotot. (Apró adalék: elmeséli, hogy egy-egy négyórás Trisztán-előadás után el szokta még énekelni az öltözőben az Éj királynőjének áriáját, hogy megbizonyosodjon, hangja megőrizte a mozgékonyságát. Ugyanezt a jelenetet idézi föl előszavában Solti György karmester, amikor Chicagóban, egy közös Salome után a színpadon szólaltak meg ezek a nyaktörő futamok. Az opera világában kevésbé jártasaknak hozzátenném: Nilsson nemcsak, hogy soha nem énekelte A varázsfuvola királynőjét, de ez a szerep igen messze esett az ő repertoárjától. Körülbelül olyan ez, mintha egy kalapácsvető, miután megnyerte az olimpiai döntőt, még magasugrásban is ugrana 2 métert, mert meg akar győződni, hogy a lábai nem merevedtek el. Mikor Solti elképedve megjegyezte, hogy ettől az áriától az igazi koloratúrszopránok pályájuk csúcsán, legjobb formájukban is rettegnek, Nilsson könnyedén ennyit mondott: „Ó, ez nekem nem okoz problémát!”) Ehhez járult igényessége és muzikalitása. A könyvből is sugárzik azonban a hosszú diadalmas karriernek egy harmadik feltétele: a művésznő egészséges lelkülete, stabil idegrendszere és kitűnő humorérzéke. Kollégáiról hajszálpontos iróniával fest érzékletes portrékat. A hitelességet pedig az biztosítja, hogy erős az öniróniája is, saját magán is képes nevetni. Bécset például álmai városának nevezi, majd megjegyzi: „úgy sajnálom, hogy az utóbbi években annyira megemelkedett a gázsim, hogy nemigen tudják megfizetni!” Nyíltan beszél arról, hogy világ életében anyagias volt, fellépéseinek megkérte az árat, sokszor nyíltan szembe is szegült igazgatókkal, impresszáriókkal. Imádta a drága, csillogó ékszereket, és szenvedélye volt, hogy árverésekre járjon.

A világ legnagyobb karmesterivel, énekeseivel és rendezőivel dolgozott együtt. Élvezettel olvassuk például mennyit rivalizáltak a Turandotban Franco Corellivel, hogy ki tud nagyobb és hosszabb magas hangokat énekelni. „Hol én nyertem, hol ő” – jegyezi meg Nilsson könnyedén. Meleg hangon emlegeti híres Wagner-partnerének, Wolfgang Windgassennek a felkészültségét és ihletett éneklését. Az egyik előadáson Nilsson ruháját rosszul rögzítették, a színpadon hátul szétnyílt, alig tudta magán tartani. Windgassen észlelte a problémát, mögé játszotta magát, és miközben Nilsson énekelt, ügyesen visszakapcsolta az összes kapcsot. A tenorok általában csak magukkal vannak elfoglalva, ritka tőlük az ilyen ügyes, kollegiális gesztus, mondja. Jellemző rá, hogy szoprán kolléganőivel kapocslatban sincs benne semmi féltékenység. Lelkesen dicséri például Leonie Rysanek felülmúlhatatlan Sieglindéjét, Arstid Varnay Otrudjáról pedig úgy fogalmaz: „egészen fenomenális volt ebben a szerepben… hasonlóra tudomásom szerint senki sem képes.” A nagy dirigensek közül őszinte elismeréssel beszél például Karl Böhmről vagy Carlos Kleiberről, de hűvös távolságtartással emlegeti Karajan cezaromániáját és hiúságát. Igen jó emberi és szakmai viszonyban voltak Solti Györggyel, akivel a teljes Niebelung gyűrűjét lemezre vették. Sok-sok éven át volt Bayreuth sztárja, sokszor dolgozott együtt Wieland és Wolfgang Wagnerrel. Előbbivel 1962-ben Trisztánt mutattak be, „A temperamentuma egy vulkánhoz volt hasonló, a kitöréseket halk sípolás előzte meg, mint egy teaforralónál” – jellemzi Nilsson. A próbák elején így fordult hozzá:

– Herr Wagner, én már 87-szer énekeltem Izoldát.

– Nem kell mondania, nagyon jól tudom.

– … de kész vagyok az összes eddigi interpretációt elfelejteni és az alapoktól újra fölépíteni a szerepet!

No ez a hozzáállás pedig Nilsson művészi nagyságát jellemzi jól.

Ám nem csak operai, társadalmi kérdésekben és igen éles a szeme. Egyik argentínai turnéjáról így mesél.

„Nem sokkal a második előadás után növekedni kezdett a veszélye, hogy forradalom tör ki Buenos Airesben. Az utolsó reménysugár az eső volt. Az argentin ember nem szeret csuromvizesen lövöldözni az utcán. Argentínában az ideális forradalom otthon találja az embereket: néhány katona odavonul az éppen hivatalban lévő elnökhöz, és fegyverrel arra kényszeríti, hogy nevezze ki az utódját.”

Sok énekes ír önéletrajzi könyvet, és legtöbben igénybe veszik egy profi író vagy újságíró szolgálatait, aki néha csak gördülékenyebbé teszi az eredeti szöveget, de számtalanszor ő írja meg, amit az énekes elmesél neki. Nos, Nilsson ebben is kivétel. Bizonyára volt korrektora vagy szerkesztőjébe, de könyvét minden kétséget kizárólag ő maga írta.

Hosszan, végtelenül lehetne mesélni a Nilsson-könyv érdekes történeteit, szellemes fordulatait. Ehelyett mindenkit arra buzdítok, hogy olvassa el! Remekül fog szórakozni és mellesleg sok mindent megtudhat az opera és az éneklés misztikus világáról.

Márok Tamás

Rózsavölgyi és Társa

Budapest, 2020

416 oldal, 3990 Ft