Radnai István: Mire megvirradt

A lelkében lakott a sivatag. Itt-ott kibukott a futóhomok alól egy-egy szikla, mint valami sírkő. Ahogy öregedett, úgy maradtak el a fakuló alakok mellőle, egy darabig jöttek újak, de nem helyettük. Most még az e-mailek is elkoptak, találkozások sincsenek. Ha lesznek is, nem bírja el a lába. Már azt hitte, hogy kétannyi idős korában, mint kellett volna, befutott. Hogy valamit majd csak kérdeznek tőle. Úgy vélte bölcsnek számít, de most szép lassan felkapta őt is a szél, épp csak egy percre. Ő maga a sivatag közepe.

Volt egy kert, kapálgatták, öntözgették. Volt virágoskertjük, de neveltek paradicsompalántákat is. Lesték, mikor jelenik meg az első piros paradicsom. Várhattak, sokat várhattak, amíg az elültetett palánta először virágozni kezdett, aztán nőni kezdtek a cseresznyemag nagyságú bogyók. Nem nőttek nagyra, gömbölyű és tojásdad termést hoztak. Zöld, sárgászöld. Na, végre színesedett. A római élvhajhászról elnevezett fajta sárga változata volt a csemegéjük. Két kisöreg, cipelték a kannát, öntözgették csodaszerekkel, bár lett volna tömlő, amivel a szomszédok a gyepet locsolták.

Precíz emberek voltak, mindent kiadagoltak.

Persze a virágokban kezdettől fogva gyönyörködhettek, némelyiket a fagyok múltával cserépből ültették ki.

Az asszony talán magában becézgette is őket, egyébként nagyon csendes, disztingvált emberek voltak. Az öreg a talajok lelkivilágával foglalkozott.

És most ez a lepusztult föld, ez a szárazság, egy rügyező fa sem, csak néhány előbukkanó szikla. És homok, amerre a szem ellát.

Ősszel lehervadtak a virágok, kihúzták a paradicsom töveket. Felásták és gondosan elegyengették az ágyásokat. Most nincs már semmi dolga, a homokot a szél fújja, és mindig fúj. Az emlékeket is kifújja, belső, legbensőbb emlékeit.

Kilúgozott szürke erdőtalaj jutott eszébe, ha magasra hágott. Réti talajokon tocsogókba lépett. Az első harminc-negyven év, amikor együtt járták a tájakat. A lányuk felcseperedett.

Sokáig, nagyon sokáig vártak rá, az asszony körül gyerekek viháncoltak, de az nem ugyanaz, egy sem a sajátja, már talán nem is lesz gyereke – gondolta. Aztán megtörtént a csoda. A férje a már kibontakozó tehetségeket szemlélve, lassan beletörődött volna.

A lányuk is tanári pályára ment, el is költözött, élte az önálló életét. Akkortájt még nem mondták szinglinek, vénkisasszonynak hívták, aki időben nem ment férjhez. Az fájt mindkettőjüknek, hogy társtalan. Pedig a lányukat ugyanolyan gonddal nevelték, mint a virágaikat. Ki is virágzott, de a szirmai lassan lehervadtak, mégsem hozott termést.

Magukra maradtak. Néha, egy-egy vasárnapi napon még hazajárt. Amikor nem jött a lányuk, a pusztuló talajokra gondolt, talán nem volt olyan gondos a nevelésük, mint a talajművelés.

Maradtak a virágok, az első piros paradicsom, a locsolgatás. Gyümölcsfájuk nem volt, egy hárs vetett árnyékot a kert sarkára. Az árnyék jórészét a szomszéd élvezte, akinek meg éppen útban volt az az árnyék. Mindennap egyformán telt, amikor eljött a nyugdíj ideje, ki sem mozdultak. Reggel egyeltek, gyomláltak. Kapáltak, ahol kellett. Este öntöztek. Napközben csak nézték, nézték a kertet. Egyetlen unokájuk sem született, nem magyarázhatták el a virágok természetét, nem oszthatták meg vele a termést, a szép piros paradicsomot, a szamóca illatát.

Odakint a város kinőtte a háborút, megjelentek az első autók. Nőtt a zajterhelés, de odabent a kiskertben ebből semmit nem észleltek ötven-hatvan év alatt. Sem a lovak patkójának csattogását, sem motorok bőgetését, az autógumi surrogását esős napokon.

Az eső jó, gondolták, de másnap egy kicsit több táplálékot juttattak a talajra, hátha a zápor bemossa. Ha nem jött el a segítség, a száraz felszínbe bekapálták.

A lépteik elnehezültek, a térdük, bokájuk, derekuk, akár a hátuk is sajgott, de együtt nem vették észre. az esték sem voltak néptelenek, mivel ketten voltak.

Nem fütyült a sivatagi szél, néha az ég dörgött, néha nagy pelyhekben hullt a hó. Ott álltak az ablaknál. Ketten, mindketten.

Abban az évben hamarább színesedtek a hársfa levelei, nem volt erejük leszedni a zöld paradicsomot savanyúságnak. Mintha tudták volna, mintha készültek volna. A kertet sem ásták fel, nem is fogadtak fel valakit, még kárt tenne. A természet a pillanatnyi halálra készült, a hárs elengedte szárnyas magjait, szálljanak messzire. A hárs sejtette, hogy ahogy eddig, valamikor megjön a tavasz és érvényteleníti a múlást, pusztulást.

Nem ment ki a kertbe. Néha szólni akart, de az asszony távolodott és lassan délibábbá változott. A csillogó víztükrök, a tótágast álló templomtornyok eltakarták a szeme elől. A szemüvege ott hevert az asztalon, nem találta a papucsát. Az a bizonyos nap kitörlődött az emlékezetéből. A lányát nem ismerte meg.

Amikor mégis rá figyelt, az anyja nevén szólongatta. Az ajtócsapódást sem hallotta.

A kert elfelejtve, a virágok kint felejtve, cserepestül.

A szél állandóan a fülében zúgott. Didergett, betakarózott.

Három napja bolyongott a sivatagban, éhezett, szomjazott fázott, hőguta kerülgette. Valami homokvihar az agyát is megtámadta. Nagyon fáradt volt, lefeküdt. Talán imádkozni is elfelejtett, hiszen még le sem ment a bágyadt fényű téli nap.

Megtalálta a szemüvegét, felvette a papucsát, melege lett, a sivatag helyén virágoskertek. A felesége a hajlong az ágyás fölött, metszőolló a kezében. Mire megvirradt, levágta a legszebb virágot, amely még a kezében elhervadt.

Egyszerre volt a temetésük.