08.04.
| Törzsasztal Műhely – Irodalmi minisorozat a Grand Caféban – Negyedik epizód >>>
07.29.
| THEALTER 2021: fókuszban a színházi sokszínűség és a fiatal alkotók >>>
07.29.
| THEALTER 30(+1) színháztudományi konferencia >>>
07.28.
| Törzsasztal Műhely – Irodalmi minisorozat a Grand Caféban – Harmadik epizód >>>
07.23.
| Legéndy Jácint performanszai a 101 Klubban DJ Cuvious partisorozatán belül – Nightclub in the Sky >>>
07.22.
| Grand Café – Ráolvasás 07. – Halász Rita: Mély levegő >>>
07.10
| Héthatár: itt a környezettudatos művészeti fesztivál >>>
06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
 TiszaLINE Szalon

07.22.
| Szeged középkori városmagját találták meg a Móra-múzeum régészei >>>
05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Bék Timur, Horváth Eve, Juhász Róbert, Marczinka Csaba, Nagy Zalán, Tóth Réka Ágnes, Vasas Tamás versei
Abafáy-Deák Csillag, Szilágyi Zsófia Emma, Szilágyi-Nagy Ildikó, Totth Benedek prózája
Zalán Tibor drámája
Végel László naplórészletei
Fried István, Kovács Krisztina tanulmányai
Bazsányi Sándor, Urbanik Tímea Mészöly Miklósról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

Kontra Ferenc: Ódium
2021.07.16 - tiszatáj

Nem is így hívták, de az emlékezet mégis így őrizte meg, ahogyan a háta mögött emlegették: Ódiumnak.

Ültem a kopott bordó bársonykanapén, az övé volt, aztán a halála után az új házigazdáké, akik velem szemben ültek. Udvariasan, kedvesen, óvatosan, mintha régmúlt széttört porcelánján lépkednénk, mert említettem, hogy már jártam itt egyszer, nagyon régen, és sok mindenre emlékszem. Köztünk az ovális borovi fenyőből készült intarziás asztal, rajta szecessziós váza nárciszokkal, kék liliomokkal. A tálon illatozó citromos-csokoládés pite rétegezve, pontosan úgy felvágva, ahogyan anyám szokta, gyerekkoromban ez volt a kedvenc süteményem. Nem is tudom, mi ennek az édességnek a hivatalos neve.

– Leginkább annak a helynek a nevét viseli, ahol éppen készítik – igazít el a háziasszony.

– Nem gondoltam, hogy egyszer még újra itt ülök. Egy tekintélyes író otthona volt, akkoriban még volt tekintélyük az íróknak, én nem ismerek olyant, akinek manapság lenne akkora tekintélye, mint amekkora errefelé neki volt.

– Valóságos Ódium, így mondták – bólogatott a házigazda. – Akkoriban még volt jelentősége annak is, ha megszólaltak, tekintélyesebb szereplői voltak a közéletnek, mint bármely politikus. Az ő hangja nélkül nem múlt el vasárnap, és mindenki figyelt arra, mit mondott.

– Ezért kellett a politikának az írókat manipulálni, hogy mit mondjanak, mert inkább nekik hittek. Előfordult a fénykorban, hogy valakinek kétszázezer példányban kelt el a könyve – bólogattam. – Ahogyan megszólalt, mint a zongora első akkordja, már maga a hanghordozása is hozzátartozott a stílusához. Az emberek már várták, hogy mikor következik, mert hozzászoktak, hogy a leveleket a szerző nekik címezte. Úgy tanította őket pl. művelődéstörténetre, hogy sosem tűnt didaktikusnak, úgy beszélt a saját életéről, hogy abban sokak sorsa benne volt, képszerűen érzékeltette saját sétáit a tájban és a művészetekben. Életművének levelezésében maga az ismeretterjesztés szakmai hivatása volt a központi gondolat. Mára az is avíttnak számít, ha egyáltalán ilyesmiről beszélünk.

A véletlen hozta, hogy éppen engem hívtak meg egy irodalmi estre. Nagyon ritkán tartanak itt ilyen rendezvényeket. Az is véletlen, ezt követően éppen ebbe a házba hívtak. Talán azért, mert a ház mostani tulajdonosai is hallották, mi mindent meséltem Ódiumról.

Annyiszor mondtam már, hogy hiszek a véletlenekben, és szeretek is erről beszélni. Nem akarok meggyőzni senkit róla, hogy mekkora jelentőségük van, nekem csak történeteim vannak. Mindenesetre tény, hogy Ódium a Duna kanyarulatában, egészen közel a nagyszüleim házához, nagyjából száz kilométerre lakott ettől a helytől, ahol most beszélgetünk. Élvezte a közeli harangszót és a hajókürtök hangját, melyek a löszpart és a folyó között visszhangzottak. A parti fűzfák bólogató nyugalmát a római erőd aljában, a zöld bóbitás szőlőhegy oldalát, a vízfelületre tekintő ég színe és a túlsó part kék nyárfái később több novellájából visszaköszöntek.

Itt tartottam a gondolataimmal, amikor vendéglátóm szemmagasságban nyújtotta már felém a míves porcelántálat a pitével, hogy vegyek még, hiszen az előbb azt mondtam, hogy gyerekkorom kedvenc süteményem volt. Csak elkalandoztak a gondolataim, és közben összecsúszott a fejemben az idő, a sütemény természetesen friss és üde volt, jóízűen megettem a következő hosszúkás szeletet is, közben a házigazdáimat hallgattam, akik megmutatták, mit hogyan javítottak és alakítottak át.

Vendéglátóimnak elmeséltem, hogy jártam itt egyszer, és nagyon lehangoló emlék maradt. Még ha nem is az én világomat tükrözte, azért én is becsültem őt. Akkoriban már végképp a margóra szorult. Talán kapott még díjakat, telt házakat, a megbecsülés minden létező formáját, de valójában a fiatalok már régen nem olvasták, és ezt érezte is.

Amikor megjelent az utolsó könyve, velem küldték el a tiszteletpéldányt, hogy adjam át neki. Az ilyesminek akkoriban még megvoltak a hagyományai. Az ivászat az egyetlen domináns kiadóban, szűk elit éltette és emelte magasba, akit éppen akart, szeszélye szerint, és távolított el másokat, akiket már nem szívesen látott. Én még a szemlélője lehettem fiatalon ezeknek a kétarcú pillanatoknak, de már inkább felejtem. Ezt a letűnt világot nem szeretném ünnepelni. Attól, hogy minden más lett, még nem biztos, hogy bármi is változott.

Én voltam a mindenre kapható fiatal író, és talán az egyetlen, aki még ismertem őt személyesen. Húsz évig élt a nyaralójában, a szülőföldemen, és jó barátságban volt a nagyszüleimmel. A nyaralója rendes lakóház volt, szőlővel, pincével, kilátással a csodálatos Dunakanyarra.

Erről meséltem a házigazdáknak:

– A hegyomlás vetett véget ott-tartózkodásának. Többé nem lehetett ide hazajönni. Nem emlékszem, hogy később megírta volna, hogyan történt. A lösz, amelyen a híres borok teremtek, évszázadok óta életveszéllyel fenyegette az itt élőket, egész gádorlakó családok lelték itt a halálukat, máskor kútásókat temetett be a föld. Márpedig a part folyamatosan szakadt bele a Dunába emberemlékezet óta, a római korban már népes település volt a helyén, de azóta még a limes utolsó bástyájából sem maradt egy darab kő sem.

A partomlásokért a búvópatakokat okolták, melyek nagyobb esőzések után újabb medreket találtak maguknak a föld mélyén. Az omlással a leszakadt lösz mindig megmutatta eredeti citromsárga színét, semmivel össze nem téveszthető látvány, később megváltoztatja a színét, de a frissen leszakadt föld egészen meglepő volt. És azt sem lehetett elfelejteni, amikor Ódium háza lecsúszott a mélybe. Az esemény hírére másnap az egész környék ott kíváncsiskodott. Akadt is látnivaló, egyre távolabbról is eljöttek a hírére, akkor hallottam először azt a szót, hogy katasztrófaturizmus. Több házat maga alá temetett a főutcán. Leszakadt a hegytetőn álló kápolna, és az azt körülvevő temető. Nemigen lehet leírni a látványt, ahol álltunk, a part újonnan kialakult szélén, a lábunk magasságában egy diófa hegyét láttuk. Ebből kiderül a szakadás mélysége. Ott álltunk sokan, ismerősök, barátok, és Ódium törte meg bámészkodásunk hosszú csendjét.

– Látjátok, ilyen lehetett a haláltánc.

A római védvár végéhez méltó, apokaliptikus látványban volt részünk, ahogy a velünk szemben keletkezett szakadék felé néztünk. Akkor fogtuk csak fel, mi történt. Mintha egy rianás mentén szakadt volna ketté a temető. Ahogyan már szemléltettem, egy évszázados diófa magasságából a hegytetőtől egészen a földig imbolygott kuszán a haláltánc: a leszakadt sírok, kifordult koporsók csontvázai kapaszkodtak szerte a meredek löszfalon, mintha élnének, és valóban egymás kezét keresnék, hogy ne zuhanjanak tovább. A kriptákban mumifikálódott, fémkoporsóban fekvő tetemek korabeli ruhákat őriztek meg, bordó bársonyleplek és fekete csipkék, fehéren maradt ingekből kicsúszott karcsontok gördültek le a szakadás újabb lavinájával.

Ezt akkor elmeséltem neki is, miközben ő kifelé nézett a vitrázsablakon, hogy emlékszik-e rám. A nagyszüleimet jól ismerte, és én voltam az a kisfiú, aki ott kíváncsiskodott a felnőttek között. Nem emlékezett, csak annyit mondott, hogy azóta sem járt arra.

Nem akart róla beszélni. Elméjét talán beszőtte az amnézia. Megkeseredett, pesszimista, mondtam volna, ha lett volna hozzá bátorságom, hiszen már a nagyanyám is úgy imádta, mint egy igazi herceget.

Most már tudom, milyen jól látta saját utóéletét. Valóban annyira tartják, mint gondolta.

De mindezeket már nem posztolják, erről már azok sem tudnak, akik ott élnek, és megkeseredett a számban a zombori pite. Letettem a tányért az asztalra, és megkérdeztem vendéglátómtól, hogy tudja-e, miért költözött ide.

Nagyon magabiztosan mesélte, hogy a hetvenes években divat volt falusi házakat vásárolni, felújítani. A város sem volt olyan messze, hogy rendszeresen ne álltak volna itt autók, íróbarátok, és ne égett volna a lámpa hajnalig; csakhogy ennek is vége lett.

Vitrázsablakos nappalijából nézett ki a kertre, a kerek szőnyeg kellős közepén állt, ahogy a ház urához illik, büszkén és reményvesztetten, aki azzal is hangsúlyozza a mondanivalóját, hogy hova áll, hiszen jól tudta, hogy honnan jön a fény a délutáni órákban, és ahogy megvilágította, még magasabbnak tűnt, még idősen is megőrizte öröklött méltóságát.

Annyit már én is tudtam az irodalmi életről, hogy tele van sértett szerzővel, de mégis meglepett. Először azzal, hogy amikor hoztam be a szobába a legújabb, nyomdaszagú könyvét csupafog mosolyommal, akkor ő rezzenéstelen arccal intett csak a fejével, hogy tegyem a fásláda mellé.

– Mindenkinek kell írnia egy utolsó könyvet – mondta őszinte, korántsem sértő közönnyel.

Ha az én könyvem lett volna, megtapogatom, beleszagolok, kinyitom, beleolvasok, ujjongok, és ünnepelni akarok az első emberrel, akivel találkozom. Ehhez képest ő meg sem kínált semmivel.

– Téged küldtek?

– Igen.

– Jellemző.

Nem is akartam reagálni, ennyire kevés volnék? Pályakezdő. A nagyok inasa. Jártak már nálam fontosabb emberek is itt fontosabb ügyekben. Felállították őt a hordóra a kor elöljárói. És most hova lettek? Pedig még élnek. De ezt nem én kérdeztem, csak leolvastam az arcáról, hogy neki már semmi jelentősége, és nem hálás szerep ilyen sorsra jutni a kanális szélén, ahogy mostanában emlegették.

– Vannak olyan emberek, akik ártanak neked, aztán úgy tesznek, mintha te ártottál volna nekik.

Úgy éreztem, kitalálta a gondolataimat. Annak sem volt jelentősége, amit írt ebben a könyvben. Csak egy csalódott öregember állt előttem.

– De hiszen a legjobb könyve – próbáltam mondani valami udvariasat. – Ez megtiszteltetés.

– Legyen eszed, ez büntetés.

– Miért lenne az?

– Elhallgatják.

– Hiszen csak most jelent meg. Honnan gondolja?

– Mert nekem más elképzeléseim vannak az írásról, nem az elefánt ormányának redőiről írtam, nem is a pávatoll múlhatatlan topázszínének tükröztetéséről, és vannak a mondataimban írásjelek, pontos vonzatok, ráadásul az emlékezésről szól a könyv, hogyan jutottunk idáig. A címe pedig Thomas Mannra utal, aki azt mondta, hogy „a mulandóság teremti az időt”.

– Miért éppen a Mulandóság?

– Mert nincs folytatása. Cioran is írt erről, szerinte minden percben arra kellene gondolni, hogy már kevés időnk van hátra, dolgozni kellene, megvalósítani magunkat, befejezni, amit el kell végeznünk; igen, persze – de mondhatjuk azt is, hogy mivel már nincs sok időnk (egy hónap, egy év, tíz év vagy több, mindegy!), semmi okunk sietni, bölcsebb abbahagyni mindent, egy mű semmivel sem ér többet, mint a mű hiánya.

Azt gondoltam, hogy felveszi, kinyitja, beleszagol, megtapogatja, leszedi a védőborítóját. Örül neki. Eddig még nem láttam írót, aki ne kapott volna két kézzel új könyve után, amit frissen hoztak a nyomdából. És úgy viszem elé, mint valami lakáj.

– Nem tetszik?

– Nincs jelentősége. Ennek az irodalomnak valamikor tekintélye volt. Ugyan már, ma ki dönt arról, hogy melyik könyv számít. A leghíresebb könyvek a szobák polckirakatának legbecsesebb díszei. Azt senki sem tudja, vannak-e egyáltalán bennük mondatok. Witold Gombrowitznak feltették a kérdést, hogy van az, hogy te, a komoly és bonyolult író unod Proustot, James Joyce-t, helyettük silány regényeket olvasgatsz. Erre azt válaszolta, hogy a magasröptű művészetet szinte senki nem olvassa, a puszta jelenlétével szerepel a kultúrá­ban.

Hátat fordított a könyvnek, az asztalnak és nekem. Hallgatott, és alig győztem már kivárni ennek a hosszú csendnek a végét. Most hogy mondjam meg neki, mennyire kéne vizelnem. Próbáltam uralkodni magamon, és tovább hallgattam a monológját.

– Meglátogatnak, de bár ne tennék. Tudod, én már szenilis vagyok, de nem szeretem, amikor hülyének néznek. Kimegyek, a konyhában főzök nekik kávét, ezüsttálcán, elegáns porceláncsészéket kerítek, poharakat is hozok, bort, pálinkát, addig egyedül hagyom őket a szobában, mindig legalább hárman-négyen jönnek, útközben benéznek, kedves gesztus, de mindig megbánom, hogy ajtót nyitottam nekik. Amikor elmennek, másnap-harmadnap már feltűnik, hogy valamit nem találok, hiányzik néhány könyv, mert táskával, szatyorral jönnek be, amiben hoznak a saját könyvükből, dedikálják, én meg úgy teszek, mintha örülnék, mintha el akarnám olvasni. Jönnek az urak, traktálom őket, aztán észreveszem, hogy elvittek megint néhány könyvet, főleg ritkaságokat, leginkább olyanokat, amiket letagadnának, hogy egyáltalán olvasták. Pontosan tudom, hogy miket tettek a táskájukba, és tudom, hogy ők vitték el. Nem tehetem szóvá, melyiküket vádoljam meg, talán mindegyikük vitt, amit csak ért, ki számolja már ezt a rengeteg könyvet. De azóta nem fogadok látogatókat, azóta nem hagyok itt magára senkit, a falakat könyvespolcok borítják, és amíg élek, nekem minden könyvre szükségem lesz. Olvasni nem felejtek el. Gyere, kimegyünk a kertbe.

– Hol vizelhetek? – szedtem össze a bátorságomat.

– Én ott szoktam a nádkerítés mögött – mutatott a legnagyobb természetességgel a kanálispart felé, mintha csak a Savoyai Jenő görbe mutatóujját láttam volna Jacob van Schuppen festményén, amiről Ódium is írt.

Új könyvét az asztalán hagytam a szobában, de volt nálam egy másik példány is, a saját példányom, dedikáltatni akartam vele, de úgy alakult a látogatásom, hogy nem volt rá alkalmam, sehol sem találtam olyan rést a beszélgetésünkön, ahol egy spontán mozdulattal lenyúlhattam volna a táskámért, amit a bokámnak támasztottam, és megilletődötten kérhettem volna, hogy mint családunk régi barátja, vessen oda a tollával emlékül pár szót, a nagyanyámnak. Aztán úgy éreztem, mintha egy szoborral állnék szemközt a kertben, akinek arcáról minden mimikát leölt a mulandóság.

– Öreg író lettem, mert nem haltam meg fiatalon, ezen nem tudok változtatni.

– Nekem mennem kell – bólintottam felé.

Visszabólintott a kapuból.

 

(Megjelent a Tiszatáj 2020. októberi számában)

 


Címke:
2021.07.28 - tiszatáj

– MONDJA A SZÍNHÁZCSINÁLÓ
BALOG JÓZSEF
Annak ellenére meglepően sokszínű és gazdag az idei Thealter Fesztivál programja, hogy a szervezők harminc év óta először egyetlen fillér működési támogatást sem kaptak pályázatukra. A MASZK Egyesület nemrég Hevesi Sándor-díjjal elismert elnöke, a színészként az Újszegedi Szabadtéri Színpadon Molière-bemutatóra készülő Balog József szerint a szakmai szolidaritásnak és a pandémia okozta lefojtottságnak is köszönhető, hogy minden meghívott társulat vállalta a fellépést Szegeden… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.07.28 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SZKÁROSI ENDRÉVEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Szkárosi Endre József Attila- és Mészöly Miklós-díjas írót Pánczél András kérdezte a Szekszárdi Magasiskola Mészöly Miklós Íróakadémián zajló irodalmi tehetséggondozásról […]

Tovább olvasom >>>
2021.07.28 - tiszatáj

BETTER DAYS
Húsbavágóan aktuális, sőt, régóta jelen lévő probléma az iskolai bántalmazás, mégis viszonylag kevés film (például a belga, mentális betegségekre szintén fókuszáló Ben X) helyezi érdeklődése homlokterébe. Noha a hongkongi születésű, de a szárazföldi Kína bizonyos relációit vizsgáló Derek Tsang végül nem alkot remekművet, drámája igen figyelemreméltó mű a témában… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.07.27 - tiszatáj

Bék Timur, Horváth Eve, Juhász Róbert, Marczinka Csaba, Nagy Zalán, Tóth Réka Ágnes, Vasas Tamás versei
Abafáy-Deák Csillag, Szilágyi Zsófia Emma, Szilágyi-Nagy Ildikó, Totth Benedek prózája
Zalán Tibor drámája
Végel László naplórészletei
Fried István, Kovács Krisztina tanulmányai
Bazsányi Sándor, Urbanik Tímea Mészöly Miklósról

Tovább olvasom >>>
2021.07.27 - tiszatáj

SIROKAI MÁTYÁS: LOMBOLDAL
A beat tanúinak könyvével elindult az antropocentrikus világot hátrahagyó utazás, amely A káprázatbeliekhez című második kötetben folytatódott a zöld álmokkal és az űr kozmikusságával. A Lomboldal visszatérés a földre, maga a zöld álmok megvalósulása, ahol beteljesedik a „növénylés”, és ahol a szilárd, ontológiai határok ugyanúgy elmosódnak, ahogy a korábbi könyvekben. Tematikusan tehát összekapcsolható a három kötet, mindben ott húzódik a növények megértésének vágya és azok szeretete, a mozgás, egy dehumanizált világ… – BORBÍRÓ ALETTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.07.26 - tiszatáj

JURONICS TAMÁS SZÖKTETÉS A SZERÁJBÓL-RENDEZÉSE ÚJSZEGEDEN
Amióta száműzték az operát a Dóm térről, lassan már annak is örülni kell, hogy egyáltalán játszanak egy máshol bemutatott, újrahasznosított produkciót az Újszegedi Szabadtéri Színpadon. Juronics Tamás kortárs Mozart-rendezése, a Szöktetés a szerájból háromnegyed ház előtt tisztes sikert aratott… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.07.24 - tiszatáj

BRONKA NOWICKA:
MEGETETNI EGY KÖVET
Bronka Nowicka rendező, író, debütáló prózakötete 2016-ban elnyerte a lengyel Nike irodalmi díjat. Magyarul 2021-ben Sipos Tamás fordításában jelent meg Megetetni egy követ címmel. Ez a vékony kis könyv a tárgyak által előhívott emlékezet 44 rövid története. Ahogy a fülszöveg is ígéri, a kötet rálátást ad a lengyel falu, család, történelem egy-egy részletére is. Emellett létfilozófiai kérdéseket, és azok nyelvi leképezésének lehetőségeit is fejtegeti… – OLÁHNÉ KISPÁL ANITA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.07.23 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Jó és örömteli érzés ismételten jelen lenni a Vásárhelyi Őszi Tárlaton (VOT67). Tombol a nyár, idővel belefutunk az őszbe. Időzavar, a pandémia miatt. Jövőre tolódik a VOT68. Egyidőben vagyunk, vagy inkább párhuzamos időkben élünk?

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)