Rezervátumokra még telik

Juhász Tibor 2021 tavaszán a SCOLAR L!VE kiadói sorozatban megjelent Amire telik című verseskötete egyszerre folytatása és szintézise az eddigi, szegénységirodalommal foglalkozó munkáinak. Első verseskötetében – Ez nem az a környék (Fiatal Írók Szövetsége, 2015) – Juhász vallomásos jelleggel a periférián felmerülő életstratégiákat, a személyes emlékezet vagy épp utolsó, Kitartó című versében a törzsvendég-lét témáját járta körül az otthonhoz való tipikusabb, elsőkötetes viszonykeresés igyekezetével. A Salgó blues című novelláskötetében (Scolar, 2018) a szétbomló tér körbemutatásához már megformálódott egy erős és szenvtelen, bevezetésre alkalmas nyelv is, amely regisztrálni tudta a foszló Puskás-plakáton túl a posztszocializmust lényegében megragadó, Kék acélnak keresztelt kocsmában ülők vagy a kolduspaloták felé igyekvők életét. Az Amire telik kötetben versek folytatják és feszítik tovább a személytelen szociográfia nyelvét. A versek beszélője nagyrészt különválik a vizsgált anyagtól, a többségi, szociológiai figyelem és a tudományos attitűd megkérdőjelezhetetlenül jelen van – ezt jelöli az is, hogy a kötet végén a hagyományos, intertextusokat jelölő irodalomjegyzék helyett, egy rövid, mindössze hat tételes szakirodalomlistát találunk, az abban felsorolt szövegeknek néhány bekezdését stilizálva és versként tördelve a köteteben is olvashatjuk.

A kötet három ciklusra tagolható. Az elsőben a társadalomtudományosan is feldolgozott nyomor működésének a sajátos logikájával és a Kádár-rendszer felzárkóztatásra tett kísérletek eredménytelenségével szembesít. A második egység verseiben kortárs tekintetekben, sorsokban ér tetten olyan – versben megírva – metaforikusnak ható pontokat, amelyek a szegénységben rekedt egyének számára a mindennapi működést jelentik. A harmadik ciklus ismét a szocializmust és a jelenünket ütközteti a napi és heti ingázásokon és a helyben maradáson keresztül, melyek közül önmagukban véve egyik sem jelent valódi megoldást. Az Amire telik ugyanis, hasonlóan a korábbi Juhász könyvekhez, nem moralizál vagy aktivizál, hanem regisztrál. Ha vannak is feloldásai a problémáknak, azok vállaltan a köteten kívül léteznek. Ezek a versek ugyanis nem részvétet várnak az olvasóktól, hanem érdeklődést.

Juhász követi azon Kádár-rendszerbeli (politikailag motivált) szociológiai diskurzust is, amely a cigányságról nem képes eldönteni, hogy önálló etnikum-e, vagy egy, a szociális intézményrendszerekből addig kizárt, mélyszegény közösség. Bár a szerző az első ciklusban tesz gesztusokat a hagyományos romaábrázolás felé: „Lószart tesznek géz helyett a sebekre” (Szükség), „Már kiskorukban megtanultak a lóval bánni” (Babona), a kötetben mégsem szerepelnek a roma, cigány szavak. Mind az első ciklusban, mind az azt követő kettőben a fókusz a kisebbségi élethelyzeten – „Miután kikötik / a vizet, erős testszagod lesz, / ezért egy nép nevével illetnek majd” (Ráhagyás) – és a többségi társadalom eszköztelenségén van, amelyet már a kötet első verse is megidéz: „Állatok, így nevezzük őket, / és a rezervátumokra, mondjuk, / miattuk van szükség” (Szükség). Nem értékeli ezt a működést, de leírja és kimondja. Ezt vállalja az első verssel, és a kötet egészében teljesíti is: perspektívája az egész nyomorkérdés társadalmi környezete – a versbeszélő tudja, elég egy környék rossz híre (Örökség), hogy alacsonyak legyenek az ingatlanárak (Eladósor), és hogy vannak nem létező utak, elágazások rég eltűnt ösvényei, amelyek a messzire hallatszó kolóniához vezetnek (Visszaélés).

Az első ciklusban azonnal megmerítkezünk ebben a nyelvben és attitűdben: a versek témája itt a tanulmányok, újságcikkek, városi pletykák szerint meghatározott nyomorbéli élet jegyei (Sárház, Babona), a szegénység újratermelődése, a közösség tagjai számára elérhetetlen változás (Kényelem, Kolónia) vagy annak végtelennek tűnő időigényessége áll: „Évek teltek el, mire megtanulták / hogyan kell állni az erkélyeken” (A Mária Valéria). A ciklus első versei még a – nem megnevezett, de sorokból kiolvasható –  putrik világáról tudósítanak, a következő versek a Kádár-rendszer sajátos, a lakhatási válság megoldására tett kísérleteit vizsgálják. A csökkentett komfortú, néhány tíz négyzetméteres „CS”-lakásokba (Kényelem) vagy a lerombolt barakkházakból az épülő hatalmas panelekbe (Sztálinvárosi gyerekek)   költöző embereket látjuk, akik – és ezt inkább értjük, mint érezzük – nem találják ebben az új élettérben önmagukat a pontos szocialista tervezésben a pontos szocialista embereszmény szerint álmodott lakóként (A város és alkotói). A ciklus végén ezek az utcák és panelek üresek, lelakottak és hírhedtek – „nincsenek telefonszámok az ELADÓ táblákon” (Eladósor).

A kötet második ciklusa azokhoz az emberekhez közelít, akiket a nyomor kirekesztett, és 2021-ben is a maguk normái szerint élnek. A probléma – kötettől függetlenül is – közhelyes és jól ismert képe az óvodás kislány, aki nem tudja használni a wc-t és a sarokba ürít (Ahogy otthon). Sajnálom, hogy ez a vers benne maradt a kötetben, mert olyan izgalmas alakok elől is elveszi a figyelmet, mint a bolti lopáson kapott széldzsekis alak, aki habzsolja a feltépett, színezéktől piros, vákuumcsomagolt szalámit (Fizetés nélkül), a szűkre épített panelkonyha lehetőségei szerint élő egyenanyukák a játszótéren (Négyzetméterek), vagy épp a szinte halottnak tekinthető, saját kacatjai között vegetáló öregasszony (Post mortem). Ebben a ciklusban szerepversek is megjelennek. Olyan eladók kerülnek elbeszélő pozícióba, akiket az idősebb eladó tanít meg lopni (Ugye, hogy nem nehéz), vagy a fizetés utalásának elmaradásán (Szövetség), a borravaló eltűnésén keseregnek (Saját bérlet). Ezek a versek sem engednek a távolságtartó nyelvből. A beszélők a helyzeteküknek hol ágensei, hol elszenvedői, egy szenvtelen szociológus elbeszélő azonban nem juthatna közel ilyen pontosan a szereplők motivációihoz, gondolataihoz, érzéseihez.

A záróciklus első verseiben az ipartelepekről naponta ingázóknak (Műszak után, 53.) és az egykori Budapest és Nyíregyháza között közlekedő „fekete vonat” hetelő utasainak (Vakvágány) a történetei állnak párbeszédben azokéval, akik erdőben, rendetlen, szemetes romok közötti kolóniákban „visszafelé élnek. / Fóliák alatt, deszkák között” (Visszaélés). Az ebből való egyéni kilépést ma is csupán a napi ingázás és a postaládák mellé akasztott ételhordó (Műszak után, 64.) jelentheti, melynek megjelenésével a hagyományos családmodell szerinti élet alapjai bomlanak szét. A ciklust nyitó és záró két egyformán Műszak után című vers között a különbséget az ipartelepek, gyárak hajdani megléte és mostani hiánya adja – a sorsok és a versek következménye azonban nem változott: az emberek egyedül állnak és ülnek a buszmegállóban vagy a buszon akkor is, ha mások is ott vannak rajtuk kívül.

Mindezt összegezve elmondható, hogy Juhász Tibor nem kereste, hanem mintegy összehordta a szociológiai szakirodalmak, interjúk, a lokális és országos sajtó anyagait, és a réseket hétköznapi élettapasztalatokkal kitöltve épített tetőt az olvasó fölé. Nem kívánta belakhatóvá tenni, hiszen a putri sem kényelmes, csupán a maga valóságában szolgál lakhelyként, a maga valóságáról referál. Ezen tudások összemosásával olyan, a magyar köznyelvben, magyar kontextusban ritkán használt szociológiai fogalmak, mint a kolónia vagy a rezervátum értelmet nyernek és helyzetekre ismertetnek rá. Azzal, hogy nem a cigánysággal kapcsolatos közbeszédben megkoptatva használt szegregátum, vagy az épp felkapott (és átpolitizált) no-go zóna kifejezéseket veszi elő, a jelenségeket nagyobb, kisebbségszociológiai keretben és szókincsben vizsgálja. Az Amire telik versei nem tematikusan mutatnak újat, hanem abban, hogy ezek a begyakorolt tudások a megnevezés nélküli, szélesebb olvashatóságukban nem csupán egy népcsoportra olvashatóak rá. Az eljárás megnyitja azt a tudomány számára régóta átjárható teret az irodalom számára is, amely a szegénységről általában képes beszélni: a megszűnt út végén néhány perc múlva előbukkanó kolónia leírása, amelynek tagjai visszafelé élnek (Visszaélés), bár helyzetével a saját kontextusában rögzített, elvezet ahhoz, hogy az általános, absztrakt szegénységfogalomról is szólni tudjon a kötet.

Az Amire telik versei pontosak, szerzőjük ismeri mind jelenében, mind múltjában és szociológiai alakulásaiban az anyagát. Izgalmas követni a Juhász Tibor-szöveguniverzumban azt, ahogy a szegénység kortárs, posztszocialista közép-kelet európai kontextusaiban egyre mélyebb, egyre rendszerszerűbb működésekre tud rámutatni. Juhász köteteinek nem pusztán irodalmi, hanem társadalmi vonatkozásai is vannak, és noha a helyzet magában hordozza a megúszás lehetőségét, jó látni, hogy Juhász nem él vele, még ha van is olyan vers, amely nem a legszerencsésebb – például a már említett Ahogy otthon című. Bár szokás a szerző munkáit Borbély Szilárdéhoz vagy Tar Sándoréhoz hasonlítani (utóbbit a Salgó blues szövegszinten is idézi), Borbély Nincstelenekjének költőisége vagy Tar Sándor abszurd-groteszk epizodikussága egyaránt távol áll Juhász Tibor szikárságától. Ebben a verseskötetben végképp bebizonyosodott: a nem érzelmi bevonódásra vagy ráismerésre, kinevetésre vagy megbotránkoztatásra hívó, hanem pontos, szociológiai valóságában ábrázoló narráció a szegénységábrázoló irodalom valódi eszköze tud lenni.

Veszprémi Szilveszter

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Scolar Kiadó

Budapest, 2021

68 oldal, 1790 Forint

Sorozat: SCOLAR L!VE