Magánélet – Herman Levente kiállításáról

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

Magánélet | Herman Levente kiállítása

2021. 06. 03 – 2021. 07. 03.

Várfok Galéria

1012 Budapest, Várfok u. 11.

Abafáy-Deák Csillag: Nem magánügy

Ott állottam az éjszakában, magányosan.
A véletlen megtöltött örömmel, és nem akadt
senki, akivel megoszthattam volna…
Azt is megállapítottam, hogy az öröm magánügy.
(Karácsony Benő: Napos oldal)

A kiállítás címe, Magánélet, nem sokkoló, csak tényt közöl. Miközben kísérlet(ek) tanúi vagyunk. Sajnos nem csak tanúi, a mi bőrünkre is megy (és ment) a játék. Soha eddig meg nem élt helyzetbe kerültünk, valamennyien. Váratlanul csapott le ránk a vírus, a karantén, a ránk kényszerített bezártság, a reménytelenség, az egyedüllét, a kettős, vagy többes magány, amiből semerre se léphettünk ki. Csak a bolygónk lélegzett fel egy kis időre, míg mi levegőért kapkodtunk, sokunknak el is fogyott a levegője, mindörökre. Magánéletünk már nem volt a miénk.

Hermann Levente maga választotta, választhatta szülőföldjére való visszatérését, ami jó döntésnek bizonyult, igazolják ezt az utóbbi évek alkotásai, termékenysége. Most bemutatott  képsorozata a művész magánmitológiája is lehetne, ide enged betekintést, gyakran rejtjelesen, máskor világos szimbólumokkal, de mindig mögöttes tartalmakkal.

Led  2020, (80×100 cm) című alkotása talányos cím, egy mezőn felégetik a tarlót, valami felviláglik, energiatakarékosan? A ködös táj sejtelmes, nem tudjuk a jövőt, Az Atomtáj 2020, (50×90 cm) gombája, akár fehér felhőként is eladható, talán nincs is olyan nagy baj. Dehogy nincs, „… s a madarak kirepülnek…” (Magánélet), 2021, 100×130 cm) nem csak Kassákra gondolunk, a technikával kiengedtük kezünkből a jövőnket, az atombomba gombája mint egy hatalmas fa koronája és törzse nehezedik a zöld tájra, felhőkön utazik és viszi a halált, és van Lila köd 2020, (100×120 cm), párás, ködös hajnal a mezőn, talán még nincs minden elveszve, a Rét 2020, (100×120 cm) egyre zöldebb, a szülőföldé.

Triptichonja (Magánélet A, B, C) 2021, 3×100×130 cm igazi csendélet,vagyis nature morte, gyilkos, életet veszejtő, emberhiányos. Az üresség mélysége tárul elénk, a hiány, a külső világgal már a tévé se kapcsol össze, ez a központi kép, nem kapunk hírt. A képernyő, mintha egy pók hálójában vergődne, az ágy hófehér takarója halotti lepel is lehetne, de inkább csak egy álomkép, zöld mező veszi körül az ágyat, csak ott van élet, de még messze van, míg emberek népesítik újra be a Földet. Az üres hűtőre helyezett hűtőmágnes jelzi: miatyánk ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Miatyánk, 2021, (130×100 cm) Az utak különbözőek, csak a végeredményük azonos: üresség. Kísérlet, 2021, (70×50 cm) című szobabelsője a bontatlan fehér ággyal, a kilincs nélküli ajtóval – se be, se kilépni rajta nem lehet. Bezártság, fogolylét, hétköznapi pillanatokkal, és a transzcendens utáni vágyakozással érzékivé tett személyes jelentés, csodák nélkül. A hely és a helyszín tárgyai átlényegülnek, elevenné válnak, emberarcot öltenek, emberi gesztusokat őriznek.

Színvilága a zöld színt, a zöldes árnyalatokat helyezi a középpontba, de nem a harmónia színeként használja, hanem inkább azért, mert a zöld szín vonzza a tekintetet, ellazít, nyugodttá teszi a légzést, de Herman a zöld szín harmónia keltő érzetét kérdőjelezi meg a kép többi eleme által.

Kísérletezik velünk a művész, az ablakot csak a bevetülő, erős fény jelenlétével jelzi, a kilincs nélküli ajtón se ki, se be, elrebegünk egy Miatyánkot, a mindennapi kenyerünket add meg nekünk, üres a hűtő fagyasztója, tartalékaink elfogytak, a Konyha kísérlet is, (Kísérlet – A konyha, 2021, (180×150 cm) csendélet az asztalon, festőműhely. Nem főzünk, nem sütünk, a mindennapi kenyér a művészet, a lila esőkabát mögött a művészt sejtjük. Kotyogó kávéfőző. A Marospart-on, 2020, (100×120 cm) villámlik, a rózsaszín ködben a tömbház rengeteg, Blokk, 2020, (100×120 cm) a bezártság és magány silója. A Ceaușescu-éra erőltetett, mindent letaroló iparosításának betontömbjei.

A Szerelem is egyenlő a magánnyal, a híd lepusztult betonkolosszus, nincs kinek átadni a vörös rózsát, go home  a falfirka szerint, de az hol van, az otthon?  Hogy mit ér a szerelem pandémia idején? Virágzik a gyep, a kő. Ez nem Híd-avatás, de a magányos alak mozdulatában ott van Arany János veretes verssora: Egymásé a halál után!. Herman Levente együtt érző szomorúságát a hídpillérről is leolvashatjuk: homelesz. Lesz, nem lesz, ez itt a kérdés, lesz-e otthonunk vagy sem. Talán együtt. Herman Levente szarkasztikusan is képes a világot látni, a szerelem vágyán keresztül.

Az Azomureș, cím nem mindenkinek juttatja eszébe a marosvásárhelyi műtrágyagyárat, ontja a mérget, piros virágot permeteznek védőöltözékben? Élet vagy halál urai? Majd újabb Kísérlet, 2021, (70×50 cm) a fej elmosódott, nem felhőkbe száll, hanem átláthatatlan ködbe burkolózik, nem lát, nem hall.

Herman Levente visszatérő képcíme: kísérlet. Börtönmodell kísérletben veszünk részt? Be vagyunk zárva? Önkéntesen vonulunk a négy fal mögé szabad emberként? Fogolyként saját börtönünk őre is mi vagyunk. Visszatérünk otthonunkba, vagy olykor el sem hagyjuk. Home office. Otthonunkban nem vagyunk otthon. Itthon sem vagyunk. Levitálunk, hogy elviseljük a valóságot (Levitáció (Kert), 2020, (100×70 cm) Herman Levente háromágú (Y-formájú csővezetéke) tárgya lehetne akár a Milói Vénusz parafrazált szobra is, de nem az, inkább hasonlít egy Contergan-bébi csonka testére. A lebegő női alak is ugyanazt a formát veszi fel, mint az Y-formájú tárgy. Lebegnek. Minden lehetséges, csak a fantázia kérdése. Ez nem transzcendes világ, több annál, az elszabadult lélek pillanata. Szabad, miközben mentálhigiénés beteggé vált. A szem kitakarva, sötétben is látunk? Akkor igazán. Szánk is befogva. Bár nem tudom, még merre van?/ Ott minden lépés nyomtalan,/ és minden hajnal színarany./ – énekli Kowalsky meg a Vega – az Otthon, Édes Otthon című dalban. Hol van a kert? Amit látok, az nem a Paradicsom kertje, csupán halvány visszfénye.

Herman Levente festményei szilánkos lélektöredékek, csodák nélkül, és mégis átitatja őket valami különös varázslat. Az élet ereje, elpusztíthatatlansága. Az emberi remény, hogy sorsunk közös sors, összeköt bennünket, a képek a nézőt olyan kontextusba helyezik, amelyekben felismerheti önmagát, érzelmeit, gondolatait. A jelent. A jelen múltját. Csereszabatosak. Hőstelen világ, névtelen emberekkel, akik mérget permeteznek a piros tulipánokra. És valaki látja a madarak repülését és az atomfelhőt, egyszerre, házon kívül.

A festő a jelenben mássá váló embert és környezetét, tárgyait ragadja meg, tárja szemünk elé. A mássá válás metamorfózisában nincsen valamiféle újjászületés. Ha van is, az ember nélküli, a természet visszafoglalja a szobát, fű, virág növi be az emberi tereket, élethelyeket (Magánélet A). Minden nyilvános, és mégis, a történtek a négy fal közé vannak zárva, ám hiába látjuk a belső tereket, sem meglesni, sem kihallgatni nem lehet az embereket.

Valamit elvesztünk, valami pótolhatatlanná fog válni, vagy már azzá is vált, valaminek és valakinek a hiánya tölti ki életünket. A világban van (vagy volt?) egy hely, ahol biztonságban lehet, lehetett. Mondjuk a Marosparton. Ott ismerős, ott ismerik, vagy felismerik. Álmunk a jelenre irányul, nem a jövőre, az most nagyon messzinek tűnik. Túlélés a cél. Túl kell élnünk valamit, valami ismeretlent. Önmagunkat akarjuk, szeretnénk megváltani. Nyugalomra, békére vágyunk, amelyben nem az a kérdés, hogy mi az igaz és mi nem igaz, mit szabad és mit nem szabad, hanem az, hogy ajtót, kaput merünk-e és tudunk-e nyitni a világra, önmagunkra és másokra.

Számomra Szép Ernő szomorúsága is visszaköszön a képek láttán, ahogyan mégis megcsillantja a reményt: A lehetetlent is/ szabad lesz remélni;/ meglátod, hogy milyen/ érdekes lesz élni./ –Meglátod.). Meglátjuk.

Kölüs Lajos: Egy hazatérő lelki rezdülései

Nem az van itt már, aki volt…?
(Weöres Sándor: Hazatérés)

Hol vagyunk otthon, milyen térben és időben? Jeleket, motívumokat látunk, ismerősek, ködös házak, az égbe nyúlnak, mintha Fellini Rómájában járnánk egy ködös reggelen. Embert alig látni, ha mégis, álarcban vannak, védik magukat, a testi épségüket. Betakarítanak, nem tudni, hogy mit és hova, és legfőképpen, hogy kinek (Betakarítás (Magánélet), 2020-2021, 130×150 cm). Talán inkább az eltakarítás szó lenne a helyes kifejezés. Szemetet gyűjtenek, valami után vagyunk.

Herman Levente a földi életre veti tekintetét, egy fenyegető lehetőségre figyelmeztet (Atomtáj, 2020, 50×90 cm). Az idő besűrűsödik, súlyossá válik, új, veszedelmes formát ölt (Atom terrárium, 2020, 100×120 cm), nyakunkba zuhan. A miatyánk sem segít, ill. csak annyit hagyunk magunk után (Miatyánk [Magánélet], 2021, 130×100 cm), egy cetlit. Üres lesz az idő, a hűtő, üres lesz a múlt, az ágy, mert nem lesz, aki emlékezzen, nem lesz, aki használja is az ágyat.

A művész formai és tartalmi kísérlete abban áll, hogy egyszerre, egyidőben és egységben szemléli – belülről és kívülről – a tér és idő egymástól való elszakíthatatlanságát. Mintha védené a bőrét, mintha mentené az irháját, szeretett földjét. Egy helyben marad (Egyszemélyes, 2020, 200×150 cm), láthatatlanná válik, vagy elfedi arcát, szemét (Kísérlet – A konyha, 2021, 180×150 cm).

Az események normális, pragmatikus vagy okozatilag racionális menete megszakad. A véletlen egyidejűségében a véletlen másidejűsége is megjelenik, miközben nem tudunk semmit a korábban történtekről, de a később idejében is bizonytalanság az úr. Mi történt és mi fog a későbbiekben történni, nincs válasz a kérdésre. Egyet tudunk, kísérlet zajlik. A magánéletben is (Magánélet A,B,C 2021, 100×130 cm). A triptichon az ember hiányára utal, a végzetre, hiszen lövés nyomát jelzi a képernyő. Ki lőtt kire? Senki sem ül a fotelben. Irracionális világban találjuk magunkat, és nem tudunk semmit a beavatkozó erőről, a sorsról (istenről), sem arról, hogy ki a gonosz, ki a gazember, vagy már rég nem erről van szó, hanem a világ pusztulásáról.

Mintha egy új Ninive világa tárulna elénk, a pusztulás előtt és közben. Mérik a sugárzást (vagy mérget permeteznek, mindegy), már nincs menekvés. Hiába a bunkert szimbolizáló egyszemélyes otthon (Egyszemélyes, 2020, 200×150 cm), ami már nem is otthon többé, csak lelkiállapot. Börtön, amelynek nincs története, csak létezik, bejárata sincs. Ez a börtön belül van, megszületett a semmiből és csak a semmi marad. Az ember be van kerítve, izolálta magát, kényszerítve és önszántából. Csigaház. Üres csigaház, mintha senki sem lakná. Belőlem valaki útra vált,/ Útra a jobbik részem./ Kiment belőlem, itt hagyott/ Csak úgy  észrevétlen./ (Cseh Tamás – Bereményi Géza: A jobbik részem)

Csigaház és atomfelhő szimbolikus jelkép, bárhol lehetünk a világban, mondjuk a Marosparton: Marospart (Kert), 2020, 100×120 cm. Ne tévesszen meg bennünket a festmény címe, csalóka látvány, emlék, emléktöredék. Herman Levente Magánélet c. kiállításán látott történetek, események időben megfordíthatók, térben áthelyezhetők. A Marospart mint Centrál-park, vice versa. A festményen  azt a pillanatot, ill. azt a tájat látjuk, amelyben még az alkotó, az ember önmagával azonos. Ez az önazonosság kérdőjeleződik meg a kiállításon. Ebben a fenyegető, bizonytalan jelenben az ember izolált privát emberré válik, aki magányos, és múltja idegenné válik. Szakadék jött létre az ember és a világ között. Keressük a hidat, amely összekötné a kettőt egymással. A Marospart a híd?

Herman Levente hazatérése nem hasonlít Odüsszeusz hazatéréséhez. Nem megtorlóként tér haza, emlékeivel viaskodik, a múltjával, amelyet nem tud emlékezetéből kitörölni, számára elkerülhetetlen a fájdalmas múlttal és korábbi önmagával való szembenézés, az emlékezés. Az utazó festő saját jövőjét és múltját pillantja meg a festményei által, miközben erős valóság-redukciót hajt végre, hogy élete és múltja párhuzamait feltérképezhesse. Nem a múltba való visszatérés vágya hajtja, hanem múlttal való szembesülés, a múlt vonzó és elborzasztó elemeit sem tagadva. Festményei rendre összekötik a jelent és a múltat, ezzel megteremtik az időtlenség illúzióját.

A kiállításon egymás mellé helyezett képek, képsorozatok Kassák szabad versének zaklatottságát, töredékességét idézik fel, szándékosan nehezítve az értelmezés azonnaliságát, egyértelműségét, az összefüggések feltárásához, felismeréséhez idő kell és távolság. Nem tudjuk, megtörtént eseményeket látunk, vagy csak egy álmot, amely valóra válhat. Herman Levente atomfelhője és a fehér tollú madarak röptéje („… s a madarak kirepülnek…” (Magánélet), 2021, 100×130 cm), a kapuként kinyíló szárnyak látványa olyan vízió, amely valóságos, a jelenségek nem állnak egymással ok-okozati összefüggésben, párhuzamuk merő véletlenként hat, vagyis bármikor megtörténhet, a festményen látható pillanat disztópikus jövőkép a jelenbe ágyazva.  A visszatérő motívumok (atomfelhő, szoba belső, zöld növényzet, ágy, fehér lepedő) jelentése folyton változik, több rétegűvé válik, vagyis a jelentés rögzítettségét szünteti meg a festő.

Hogyan is nézzük Herman olajfestményeit? A látvány szerinti és az átvitt értelmű jelentés közötti feszültség az üres szoba látványa, a triptichon műben ölt leginkább testet. Hiányod átjár, mint huzat a házon – írta József Attila.„én láttam Párizst és nem láttam semmit” – írta Kassák. Herman parafrazál: én láttam az atombombát felrobbanni, és nem láttam semmit. Időn és téren kívül vagyunk, az ürességben, a semmiben.

A Szerelem (Kert), 2020, 120×100 cm mint egyfajta végítélet jelenik meg, és mi nézők, akik szemléljük ezt az eseményt, pillanatot, önkéntelenül is arra gondolunk, hol a helyünk ebben a történetben, amely nyilvános, látható, olvasható ugyan, de a világ, amelyben mindez történik, rejtett, eltakart, ismeretlen és idegen világ (Stop, 2020, 50×90 cm Blokk, 2020, 100×120 cm, Rét, 2020, 100×120 cm, Lila köd, 2020, 100×120 cm).

Herman Levente a magány fojtogató és fájdalmas, a belső ürességét tárja elénk, a lélek mintha megszűnne létezni, csak a vegetatív szervek működnek. Lélegzünk, festünk egy képet (Kísérlet – A konyha, 2021, 180×150 cm). Hogy írta Márai Sándor: Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban.

Herman Levente képei se nem kezdő, sem végpontok, mozgásuk, egymáshoz való viszonyuk hozzáférhetősége nézői szándékot és megfontolást igényelnek. Erre utal a festő ironikusan és szarkasztikusan a Levitáció (Kert), 2020, 100×70 cm című művével. Fagyjon a mosoly az arcunkra. Valami megtörtént, ideje kideríteni, hogy mi az, álom vagy valóság, vagy mindkettő egyszerre. Mit ér a napvilág,/ Ha szemünk a jelenbe néz,/ S ködön át csak a múltba lát?/ – kérdezte Edgar Allan Poe Álom c. versében. Herman Levente szintén a jelenbe néz, de nem csak a múltat látja, hanem a jelen lehetséges jövőjét is. A hely, ahol otthon vagyunk, időkapszula is, amely nélkül nem utazhatunk sem a múltba, sem a jövőbe.