„Rendkívüli teljesítményeket láttam”

BESZÉLGETÉS SIMÁNDI KATALINNAL, A LEGENDÁS TENORISTA LEÁNYÁVAL

Több mint két évtizeden át Simándy József özvegye képviselte a családot a legendás tenorról elnevezett szegedi énekversenyen. Jutka asszony köszöntőt mondott, díjat, ajándékot adott át, igyekezett segíteni a fiatal operaénekesek pályakezdését is. Halála után részben egyik leányuk, Simándi Katalin vette át ezt a feladatot, akivel a pénteki döntők szünetében beszélgettünk.

– Milyen érzésekkel hallgatta a döntőket?

– Megtisztelő és felemelő, hogy Szegeden az énekversennyel is emlékeznek édesapámra. Múzeumban dolgozom, régi anyagokkal foglalkozom, amikor a születésének 100. évfordulójára készült kiállítást csináltuk, áttekintettem édesapám 1946-ban, Szegeden induló karrierjét. Számomra mindig nagy élmény, amikor nemcsak a múltról, hanem a jövőről is szó esik. Márpedig Szegeden most a jövő tehetségei mutatkoztak be. Nagyon szép produkciókat hallottam, csodálatos énekeseket láttam. Édesapám számára mindig az volt a fontos, hogy a fiatalok is ugyanazzal az alázattal, szorgalommal, hihetetlen befektetett energiával szolgálják az operairodalmat, ahogyan ő is tette. Azt hiszem, az a legjobb, ha azt látja az ember, hogy az énekes igyekszik kihozni önmagából a maximumot a színpadon.

– Milyen volt gyereknek lenni egy szinte nemzeti intézménynek számító tenorista családjában?

– Amikor kisgyerek voltam, nyaranta sok időt töltöttünk Szegeden. Az egyik emeletes házban laktunk a Dóm tér mögött. Itt tanultam meg úszni is. Édesapa legtöbbször Hunyadi László szerepét énekelte a szabadtérin. Köteteket lehetne írni arról, milyen egy ilyen híres ember gyerekeként felnőni. Egyrészt jó volt, mert folyamatosan része volt az életemnek a zene, az opera, a színház, az énekes társadalom. Felnőtt fejjel visszagondolva egy gyereknek megterhelő azt látni, hogy az édesapja szinte minden előadásban meghal a színpadon. Tenorként a szerepei megkövetelték tőle, hogy szenvedélyes, tüzes és temperamentumos legyen. Iszonyatosan nagy energiát igényelt tőle, hogy mindig ugyanolyan magas hőfokon izzva álljon ki a színpadra. Mélyen érintett nemcsak engem, hanem mindhármunkat, a nővéremet és a bátyámat is, hogy már korán borzasztóan erős zenei hatást kaptunk édesapánk révén. A bátyám énekkari művész volt, a nővérem hobbi szinten játszott egy félprofi zenekarban, én pedig muzeológus lettem.

– Melyik volt a kedvence édesapja nagy szerepei közül?

– Sorolhatnám a Bánk bánt, a Carment, A trubadúrt, de ami legtöbbször eszembe jut, az nem egy színpadi szerep, hanem a Psalmus Hungaricus, amit sokszor énekelt. Félelmetes volt, ahogyan azt énekelte. Azt hiszem, sok mindent belerakott abba az életéből, és mindabból, ami őt azzá tette, ami volt. Talán ezért is ez mostanában számomra a legkedvesebb tőle.

– Lassan eltelik negyedszázad Simándy József halála óta, hogy érzi, mennyire maradt meg az alakja, a művészete szélesebb körben is az emberek emlékezetében?

– Nem tudom, talán nem annyira. Már 24 éve elhunyt, és annyi minden történt azóta a kulturális életben. Nem tudom, hogy azzal a fajta szereppel, amit ő betöltött, a Bánk bán-jelenséggel, ma mit tudnak kezdeni az emberek. Ahogyan ő élte ezt a szerepet, azt ma talán sokan már nem is értik. Nagyon más világ a mostani, mint amikor Simándy József és a többiek a művészetüket odatették a színpadra, és mindenki őket figyelte. Nem volt internet és annyi más információforrás, ráadásul a politikai rendszer is teljesen más volt, így a művészek szerepe is egészen más lehetett. Napjainkban művésznek lenni szerintem nagyon nehéz.

– Melyik énekes tetszett önnek a legjobban a döntőn hallott versenyzők közül?

– Nem tudok, de nem is szeretnék egyetlen versenyzőt kiemelni. Fantasztikus élmény volt hallani ezeket a szép hangokat. Teljesen elbűvölt, elvarázsolt, hogy milyen mély, átélt előadásban szólaltak meg a darabok. A versenyzők percek alatt tökéletesen belehelyezkedtek az adott figurába. Édesapa művészetét is az jellemezte, hogy a gyönyörű hangja mellett olyan erős színészi játéka volt, hogy izzott körülötte a levegő. Hangi és színészi szempontból is egyszerre tökéleteset nyújtani, különösen mondjuk három órát átívelően egy teljes előadáson, embert próbáló feladat. Nehéz műfaj az opera, de versenyzőktől az 5-8 perces áriákban is rendkívüli teljesítményeket láttam, aminek nagyon örülök.

– Sokan megnézték a Simándy Józsefre emlékező kiállítást az Agórában.

– 2016-ban, édesapa születésének 100. évfordulójára két kiállítást csináltunk a kollégámmal, Sipőcz Mariann-nal az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársaiként. A fotókra épülő vándorkiállítást – amely gyerekkorától indulva az egész pályafutását egyszerre informatívan és nagyon személyes formában mutatja be – hoztuk el most Szegedre. Ezt láthatták a versenyzők és az érdeklődők az Agórában, illetve a vasárnapi díjátadó gálakoncert idejére a nagyszínházba kerül. Úgy tudom, a következő hetekben a Reök-palotában tekinthető majd meg. A másik, időszaki kiállításnak a Bajor Gizi Színészmúzeumban akkora közönségsikere volt, és olyan nagyra értékelte a szakma is, hogy az év kiállítása kitüntető címet is elnyerte.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói