Radnai István: Sárgarépa sárga tabletta

Mindennap ehettem párolt sárgarépát. Életem legboldogabb három hete volt.

Szeretem a sárgarépát ez volt a titka.

De nagy sora van ám annak a répának!

Beszirénázott velem a mentő az intenzívre. Az ékágé olyan szép szarkalábakat rajzolt a rózsaszín papírra. A főorvos néni szívét megdobogtatta az intim üzenet.

Egyébként még soha nem hallottam ilyen közelről a mentő hangjelzéseinek édes dallamát, pedig hangversenyteremben már a legmodernebb zeneszerzők tettek sikertelen és hatásvadász kísérleteket. Minden erőlködésük hiábavaló, ezt el kell mondanom. Ilyen hatást még a teremből sietve távozókra sem tett egyik se. Egyik se, a székcsapódásokat egyébként mintha belekomponálták volna.

De a sziréna! Azt mindenkinek látni kellene, hogyan menekültek előlünk.

A piros ruhások – tudják, aki nappal mentőtiszt, annak van olyan dzsekije. Igaz, hogy nekik piros nadrág jár hozzá. Éppen csak levegőt vettünk, nem álltunk meg a trafiknál sem cigarettáért.

Nem volt még pult, sem SBO, egyenesen betoltak az intenzívre.

Ötvenéves kora körül egy férfi még szemrevaló. Jól áll neki az a cuki kis pocak, amely legfeljebb a cipőfűzésnél talál magának némi szerepet és jelentőséget.

A nővérek hevesen megszabadították habtestemet minden ruhadarabomtól. Volt már ilyen, de akkor én meg őt.

Aztán a lelkemre kötötték, hogy meg se moccanhatok.

Amikor a legfiatalabb hozta a kacsát, beillesztette a fütyülőmet. Nem tudtam eredményt produkálni mégse. Megkért egy nyugdíjas nénit, aki attól fogva mindig. És én tudtam, kellemesen csordogáltak a napjaim.

De csak addig, amíg főorvos be nem jött. Enyhe mosoly, majdnem nevetés közepette közölte velem, hogy ilyen egészséges szívbetege még nem volt. Eltelt közben öt nap. De nem volt annyira szívtelen, hogy utcára tegyen.

Talált nekem szállást egy kandidátusnál.

De hol van itt a répa? – kérdezhetnék. Jelzem, hogy közeledünk, hiszen az intenzíven nehezen fütyültem.

A folyosón találkoztam a saját nagyanyámmal. Ifjúkori szerelmi eltévelyedésünk idejéből emlékeztem, hogy legalább öt évvel fiatalabb nálam. Tőlem is gyakran kérdik, iszom-e eleget?

Tőle nem kérdezték.

Látszott rajta, hogy az elégnek a sokszorosát.

Ott is nyomtam az ágyat – és viszont. Ezért hazazavartak. Ha nekem az otthonom kell, akkor csak menjek. De előbb jönne a pszichiátria. Közben osztálykiránduláson vettem részt, amelynek a kedvéért, akár dezertáltam volna. Soha olyan szép számokat nem sorsolt ki a vérnyomásmérő. A doktornő, a kandidátus, dühösen rázogatta egy darabig, aztán ütögette. Majd elővette a higanyost. Ujjaimmal ütögettem hozzá a taktus. Szívből jött. Belenyugodott és beutalt a pszichiátriára.

De nehogy gyógyszert szedjek, nem sikerül a kísérlet!

Azt is megkérdezte, iszom-e.

– Igen, feleltem.

Kár – mondta erre.

– Töményet?

– Teát – feleltem.

Majdnem a keblére ölelt, amely mutatós volt, meg kell hagyni

– Akkor további három hét. Néha feljön hozzám és megmérem a vérnyomását – csukta össze a higanyost.

Az adjunktusnő, a pszichiáter, megkérdezte, mit szedek. Kavicsokat. szeretem a színeseket.

Rám szolt, hogy vele ne hülyéskedjek. Elővett egy dobozt, reggel, délben, este. Köszönöm, nem hazudok. Erre földhöz vágta dobozt és elővett egy másikat: reggel, éjjel meg este…

A szobában volt egy férfi. a fürdőszoba mérleg háromszor körbetekeredett és valahol a háromszáz és a százharminc közt állt meg. Én könnyedebben tornásztam a 70-80 kilómmal. Időközben ugyanis a szenes pincéből felhoztak egy mázsát. Úgy volt beállítva, hogy soha ne legyen hiány. Tehát 70 és 90 közt lehettem akármennyi. Megegyeztünk hetvenötben.

Ennek a pszichiátriának volt egy specialitása. Reggeli előtt a reggeli torna. Délelőtt hastánc, gerinctorna, jóga és autogén tréning. Befaltam az ebédet . A 130-300 kiló közé kalibrált beteg rutinosan letette a tányérját az éjjeliszekrényemre. Aki ilyen gebe, biztosan diétázik.

A kedvencem a sárgarépa! – mondtam neki.

A némi súlyfeleslegének az okára hamar fény derült. Elővett egy másfél méteres szál kolbászt és fél métert lenyomott, mint az anakonda.

Behívott az adjunktusnő. Mondtam, hogy nem szedhetek semmit, mert ez ellenkezne a kísérlettel. A kandidátus így írta elő. Az adjunktus javasolta, vegyem feleségül, de itt ő parancsol. Rögtön félreértettem. Mondtam, hogy nem is mertem volna egy ilyen fiatal, csinos adjunktusnak megkérni a kezét. Egy gusztusosan molett nőről van szó. Én meg évek óta elvált vagyok, pont jó! Ő legfeljebb harminc.

A betegtársak mindenkiről mindent tudnak. Mesélik, hogy ezt vagy azt a nőt megerőszakolták, ezért van pszichiátrián. Két nőt emlegetnek. A fene tudja, melyik a Csöpi. Ezek a beszélgetések este zajlanak, amikor hivatalból kikapcsolja a nővér a tévét. Nem érdekli, hogy öt perc van hátra a válogatott meccsből. A másik mindentudó szobatárs a Sárit emlegette, erre meg is esküdött. Szerinte nem a Csöpi. De ki az a Sári?

Jobb nem tudni, hogy rólam, miket terjesztenek félhomályban!

A Kovács nem jött vissza időre, telefonáltak, hogy nem is fog.

Később hallottam, hogy egy betegtársunk, aki kapott ebből a kis sárgából és szedte rendszeresen, kiugrott az ablakon. Benne van, tájékoztatóban, hogy öngyilkossági gondolatokat idéz elő. Orvosi megfigyelés mellett szedhető. Vajon éppen az az orvos nem olvasta volna, aki hazaengedte?

Egy hét múlva az asztal mellől hiányzott az ebédnél a negyedik. Valaki, aki kijárhatott behozta a reggeli lapot. Fényképes riportot közöltek az ablakról.

Vidám lány volt. A dereka fájt. Jót tett neki a napi torna.

Szabály, az szabály: pszichiátrián kötelező a gyógyszer. Széles a választék, mint az étlapon.

Ebéd után bejött az orvosnő a szobába és letett négy szem sárga valamit. Esténként bevesz egyet. Ez be nem folyásolja maga vérnyomás.

Ma nem mehetni haza, Kapni vacsora. Itten alszik.

Könnyű azt mondani! Háromszor mérettem vérnyomást a nővérekkel. Rendben van vérnyomás, de én egye rosszabbul.

Elkaptam a folyosón az adjunktust. Éppen jöttek a tanfolyamról, amit saját zsebre tartottak. Nem rázhatott le, látta volna mindenki.

Nagyon megszerethetett, mert este tízig ült az ágyam mellett. Ha az ágyamban, akkor is mindegy lett volna! Ettől a gyógyszertől…

Időként fogta kezem. Nem túl szerelmesen. Indulatossága fokozódott. Tapogatott. Főleg a pulzusomat. Örültem, hogy nem bújt a takaróm alá. Gyűlöltem.

Elolvastam a neten, mit ír a gyógyszergyár. Eleinte fokozza öngyilkossági hajlamát!

Még rám erőltetné azt is, hogy depressziós vagyok!

Másnap este feltettem egy cédét. És kihajítottam az ablakon a pszichotróp dilibogyót.

Otthon répát főztem ebédre. Inkább az otthoni, jobb a békesség!

Az adjunktus tajtékzott. A belgyógyászat felhívott, hogy a kandidátus aggódik. Ígérjem meg. hogy nem szedek gyógyszert.

Nem vallhattam, be a répát, amely igenis gyógyszer, ha a főorvos felírhatja.