Oliver Friggieri: Álom

– Mami, olyan sötét van odakinn. Nagyon sötét. Mikor lesz már reggel?

– Aludj, kisfiam! Soká lesz még reggel. Aludj!

Azon az éjszakán a vadak is aludtak az erdőben, és még a tücskök sem muzsikáltak. Az égen a hold magányosan tündökölt, a zajos nap után a föld is fáradtan fordult a tengelye körül.

Anton kényelmesebb pozíciót keresve megfordult az ágyában. Mindkét kezével megragadta gyűrött párnáját, magához szorította, nehogy leessen, és megpróbált visszaaludni. Fejét a párnába temette. Anyja valójában félálomból válaszolt. Teljes mozdulatlanság uralkodott a szobán. Az ébresztőóra kötelességtudóan állt őrséget a szokott helyén, az éjjeli szekrény sarkán. Anton az ütéseit hallgatta. A szoba szurokfekete, csupán a másik szobából, a Madonnáért gyújtott gyertya pislákoló fénye szűrődött át. A forró éjszakán az ablakok tárva nyitva voltak, a függönyök mozdulatlanul csüngtek. Abszolút tompaság uralkodott mindenütt és nem jött álom, legalábbis Antonnak nem.

A balkonon egy fekete kiskutya gömbölyödött a sarokban. Néha felébredt szundikálásából, felállt, körbeszimatolt, vagy céltalanul bolyongott, aztán visszagömbölyödött a helyére. Anton fel akart kelni és játszani szeretett volna vele, de tudta, hogy anyja úgysem engedné.

– Mami, mami, nem kelünk fel?

Az anya nem válaszolt, mélyen visszaaludt. – Mami, mami, kelj fel!

Nem volt más, akinek szólhatott volna, csak az óra állandó, és szakadatlan ritmusa hallatszott. Anton ledobta magáról a takarót, megdörzsölte szemét, kinyújtózott és bámulta a szobát maga körül. Nem láthatott a sötétben, mégis mindent látott: a fejében. Pontosan úgy, ahogy az emlékezetébe véste a nappali fényben; az anyjáról, a róla, az apjáról készült képeket, nagyanyja ráncos, nevetős arcát, a szoba másik oldalát, a szekrényt, benne a ruhákkal, mellette az asztalon könyveit, füzeteit, tele történetekkel és számokkal, azokkal a dolgokkal, amiket kedvelt, meg azokkal, amiket nem.

– Mami, kelj fel! Én már nem vagyok álmos – ismételgette az ágya mellett, aztán odament az anyjához. Az asszony bele volt temetkezve a párnába, nem is hallhatta a szólongatást, de mikor Anton finoman megrázta a karját, az asszony megmozdult és résnyire kinyitotta szemét. Álmosan, nyöszörögve kérdezte:

– Mi baj van, kisfiam?

A fiú tovább rázogatta karját.

– Aludj még! Nem tudsz aludni? Mi baj van veled? Nem szoktál ilyen lenni. Nemsokára iskolába kell indulnod, próbálj meg pihenni. Álmos leszel, és nem tudsz majd figyelni. Játszani se fogsz tudni. Aludj, nem sokára reggel lesz – motyogta az asszony.

Anton nem akart figyelni, ráugrott az anyjára és megpuszilta. – Nem tudok aludni, nem akarok aludni. Kelj fel mami, már világos van!

– Túl korán van még. Mi van veled?

– Gyerünk, mami! – makacskodott Anton. Az asszony most már teljesen kinyitotta a szemét, és a fiú kerek arca, mint egész életének horizontja ragyogott rá. Felült, megdörzsölte a szemét és felkapcsolta a lámpát.

– Nos, mit akarsz? Felkelünk, rendben. De mondd meg, mi ütött beléd! Még sose voltál ilyen! – mondta.

A fiú megragadta az anyja kezét és integetett vele előre, hátra, mintha játszani akarna. Valójában zavarodott volt és kerülte a választ. Az asszony nézte a fiát, kiszabadította a kezét és átölelte. Tíz éves, gondolta, már megszokhatta az éjjeli sötétséget. Eddig nem volt ezzel baj, sose félt.

– Mondd, mi a baj! – erőltette. – Menjünk a konyhába és igyunk egy teát.

Az anya fölkelt az ágyából és megmosta az arcát. A fiú követte.

– Rosszat álmodtál? Mit álmodtál?

– Nem tudom, mit álmodtam, de nagyon megijedtem. Minden csupa fekete volt körülöttem és azt álmodtam, hogy egy csomó ember bámul rám. Valakit kórházba visznek. – Elhallgatott.

– Mondd tovább! – bátorította az anyja.

– Aztán néhányan odajöttek hozzám és azt mondták: „Apád oda van, nem jön vissza többé. Ne várj rá, menj haza!” És hazajöttem. Mindenki engem nézett, figyelték, ahogy elindulok.

– Félsz az álmoktól? Az álmok nem jelentenek semmit – vigasztalta az asszony, de tudta, hogy ez nem igaz.

– Amikor apám elment, azt mondtad, visszajön. Emlékszel? Ez már nagyon régen volt, de nem jött vissza. Azt mondtad várjak rá, és mindig azt gondoltam, mire felébredek, itt lesz.

– Mit mondasz Anton? Mi történt veled? – kérdezte aggodalmasan az asszony és már majdnem sírt, de visszatartotta a gyerek előtt.

– Amikor jöttem az iskolából, láttam egy balesetet. A főutcán. A főutca tele volt autóval. Az emberek át akartak menni az utca túloldalára, de az autók túl gyorsan mentek. Hirtelen baleset történt. Egy autó elütött egy motorost. A motoros először egy kerékre állt, a vezető leesett és az autó meg végigtolta az úton. A motor zaja és a recsegés… szörnyű volt. A tömeg gyűlt, és az autók is megálltak. Én is odarohantam, hogy megnézzem, mi történt.

– Mit láttál, édesem?

– A tömeg közepén egy férfi feküdt a földön, nyögött, de nem értettem, mit akar mondani. Nemsokára jött az orvos, aztán a pap is, mellé térdelt, és keresztet vetett rá. Két másik ember letakarta egy takaróval. A rendőrség megpróbálta hátrébb terelni az embereket, és én hazajöttem.

– Látod, Anton, óvatosan kell közlekedni! Látod, milyen nagy a forgalom!? Az autók veszélyesek – mondta az anya lágyan, de titokban remélte, hogy a fiú folytatja.

– Azt mondták, meghalt. És igaz lehetett, mert nem mozdult többé. Aztán jött egy autó és elvitte.

– Ismerted? – kérdezte a fiút, akarva és nem akarva témát váltani.

– Nem – válaszolta. Nagy kerek szemeivel meredten nézte az anyját.

– Azt gondolod, hogy az apád volt?

– Ezt álmodtam. Hallottam, hogy azt mondják, hogy most már oda az apám és nem jön vissza. De nem mondták, hová ment. Azt mondták, értelmetlen rá várni, ezért eljöttem. Ekkor ébredtem fel, és már nem akartam visszaaludni.

– Mi lesz ma az iskolában? Új anyagot vesztek?

– Igen, és aztán az udvaron játszunk. Imádok az udvaron játszani, mikor a nagyok még az órán ülnek.

Az asszonyon átvillant az első tanítási nap, amikor ő és férje kéz a kézben álltak iskola előtt a kis Antonnal. Iskolai egyenruhát viselt, táskája tele volt könyvvel, üres füzetekkel és kihegyezett ceruzákkal. Minden tiszta új volt még azon a napon. Anton rájuk nézett, aztán a hatalmas épületre. Megpuszilta őket úgy ment be. Integetett, mosolygott, ők visszaintettek, majd a fiú eltűnt a gyerekek tömegében.

Mindenre emlékezett – az álmatlan éjszaka miatt.

Anton most is iskolában ment. Elköszöntek egymástól, az asszony, becsukta mögötte az ajtót. A könnyek, amiket eddig visszatartott, kicsordultak a szeméből és folytak lefelé az arcán. Megtörölte, de újak csorogtak. Lefeküdt az ágyra, de nem aludt, még csak nem is álmodott. Az emlék azonnal életre kelt és minden olyan eleven lett benne, mintha tegnap történt volna. Valójában soha nem is felejtette el. Antonnak nem mondták el, Anton nem is tudott semmit. Így nem. Hát megálmodta azt, amit nem tudott.

Délután volt, a férje ledőlt, hogy kipihenje az egész napi munkát. Cigarettára gyújtott és bámulta a plafont, mintha valami írást akarna megfejteni a mennyezeten.

– Mi van veled? – kérdezte tőle a felesége. – Nagyon elgondolkodtál.

A férfi nem válaszolt, csak bámult. Az asszony tett-vett a másik szobában és közben azt kérdezgette magában: „Mi lehet vele?”

Néhány héttel később a férfit bevitték a kórházba. Az asszony tiszta fehérneműt, pizsamát, könyveket, gyümölcsöt és sok-sok szeretetet hordott be neki.

– Ne hozd be hozzám Antont!

– Miért ne?

– Ne hozd be! Mondd azt, hogy külföldön dolgozom, mondj neki, amit akarsz! Találj ki valamit, hogy megértse, nem felejtettem el és nem hagytam el! De ne mondd neki, mi van velem! És nem akarom, hogy így lásson! Még túl fiatal és nem akarom, hogy egy csontváz képe maradjon meg rólam.

– Ne mondj ilyeneket! – kérlelte az asszony pityeregve.

– Még ha nem mondom is így van!

Anton hónapokon át játszadozott unokatestvéreivel a nagynénje és nagybátya házánál. Reggel kimentek a falu terére és fölmásztak az öreg fákra, délben ebédeltek, aztán folytatták a játékot.

– Hol van az apu?

– Apád hamarosan visszajön.

Anton hitt neki.

Az asszony minden este meglátogatta a férjét.

– Hol van apa, mami?

– Hamarosan megjön.

– Nem akarom, hogy lásson! – parancsolta a férfi a feleségének. – Ne említs engem neki többé! Egy napon majd rájön, hogy volt ugyan apja, de nem tudott mellette állni!

– De miért? – kérdezte az asszony.

– Mert előtte még ott az élet! Túl korai lenne szembesülnie a halállal, az is lehet, hogy kárt tenne benne. Azt akarom, hogy a halál egyedül csak engem öljön meg. Majd ő is találkozik vele, mikor eljön az ideje. De nem most! Most az én időm van itt. Egy embernek elég egy halál! Ne hozd ide!

– Rendben – sírt az asszony. Képzeletében látta a frissen ásott sírt, virággal borítva. Gyertyák is égtek rajta. Legalább, gondolta, oda elviszem, veszünk egy csokor virágot, és azt mondom neki: „Anton, itt az apád. Itt alszik. Beszélj hozzá, biztosan hallja. Tedd oda neki ezeket a virágokat, de óvatosan, mert alszik.” A gondolat megvigasztalta. Nem volt mása. Csak ez. Csak ennyi.

– Még a síromhoz se hozd ki, ne hozd ki a sírhoz se! – mondta az apa, mintha csak hallotta volna az asszony gondolatait. Az asszony megrázkódott.

– Miért? – kérdezte az asszony.

– Úgy nőjön fel, hogy szeresse az életet! Majd magától is felfedezi a halált, amikor felnőtt lesz és ott lesz az ideje. De nem most! Most ne!

Mintha csak tegnap történt volna. Az asszony a kezében szorongatta összegyűrt zsebkendőjét, s valahonnan távolról hallani vélte a férfi hangját.

Megtörölte szemét és próbálta összeszedni magát, Anton nemsokára hazaérkezik, és nem akarja, hogy kisírt szemmel lássa.

– Milyen volt az iskolában, Anton? – kérdezte a fiút.

– Jó.

– Nem voltál álmos?

– Először igen, de a tanító mesélt és elmúlt az álmosságom – válaszolta elégedetten.

– Tetszett a mese? Mi volt az?

– Hát az, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egy fiú, aki egyedül akart bemenni az erdőbe. Az erdőben egy rémséges emberevő állat élt. De az apja azt mondta a fiúnak, hogy oda ne menjen. De a fiú folyton csak az állatra gondolt, látni akarta közelről. – Gyere velem akkor! – mondta a fiúnak az apa és megfogta a kezét. És ott, mami, a fák, a folyók, a hegyek, a madarak között az apa megmutatta neki az állatot távolról, és azt parancsolta a fiúnak, hogy ne próbáljon a közelébe merészkedni. – Ne hagyj magamra apa! – kiáltotta a fiú az apjának. – Nézd, milyen vérszomjasan néz rám! – Megmondtam fiam, hogy veszélyes! – válaszolta neki az apja. Aztán…

– Szép történet, Anton – szakította félbe az anyja –, de ideje ebédelni.

– Szóval nem tetszik a történet, mami? – kérdezte a fiú csalódottan.

– Dehogynem, fiam. Nagyon tetszett.

Anton zavartan nézett. – Tényleg hosszú, de majd elmondom az elejétől a végéig.

– Jó, Anton. Tudom, hogy hosszú. – Remegett a hangja, de Anton nem vette észre.

Azon az éjjelen Anton egy fiúról álmodott, aki kéz a kézben sétál az apjával a rengetegben, amely tele van fával, folyóval, hegyekkel, madarakkal és ott a nagy, rémséges, emberevő állat is, és arra vár, hogy lecsaphasson.

Fordította: Boda Magdolna