Egy nap csak a forradalom

OPERA ÚJRA ÉLŐBEN – ANDREA CHÉNIER

Az opera azért nagyszerű dolog! Különösen élőben, színpadon. Vagy 8 hónap után ismét élőben hallgatni operát – leírhatatlan mámor! Különösen, hogy az ember egyik kedvencét, a francia forradalom balladáját zúdítja rá a Magyar Állami Operaház amúgy nem létező társulata. Május 29-én Giordano szeszélyes remekének sodró dallamai csendültek föl az Erkel Színházban.

Nehezen indul a történet, az 1. felvonás báljában ilyen-olyan hangulatos dallamkák vannak egymás után rakosgatva, de az egész csak akkor áll össze, amikor megjelenik a lánglelkű költő, aki nyomban maga köré rendezi a világot. Az embernek önkéntelen is Verdi nyitóbáljai jutnak eszébe mondjuk a Rigolettóból vagy a Traviatából, hogy azok az elő pillanattól milyen feszes, izgalmas, önmaguktól fejlődő szerkezetben szólalnak meg, és milyen rendben hozzák színre a főszereplőket.

Giordano zenekara néha költőien finom színeket idéz, máskor viszont a szerző ügyetlen kézzel képes csak összefércelni a jeleneteket. A kórus, a tömeg azért figyelemre méltó szerephez jut. Az első felvonás végén a hanyatló arisztokrácia énekel méla lemondással, később pedig a plebejus tömeg szemléletesen mutatja meg, milyen szélsőségesen képes változni az utca hangulata. Ennek az operai sémának a csúcsa Simon Boccanegra nagy tanácstermi jelenete („Ecco le plebi!”), de a bírósági tárgyalás bízvást eszünkbe hozhatja a Manon Lescaut-nak ugyancsak a 3. felvonását. Chénier utolsó, „Börtönáriája” pedig a Tosca Levéláriájának a párja, csak itt a tenor nem levelet, hanem verset ír. Olasz operai sablonokat önt ki újra a szerző, de az elkészült munkadarabok csillogóak. A három főhős áriái és a két szerelmi kettős zenei kifinomultságban talán nem közelítik meg Verdi vagy Puccini legsikerültebb alkotásait, de a dallaminvenció káprázatos, az énekeseknek nagyszerű lehetőségeket nyújtanak. A három főhős figurája-szólama (Fodor Géza szavával) „nem adva van, hanem feladva.” A Chenier hasonló szerepopera, mint a Norma, az Otello vagy a Turandot, sőt még inkább az. Giordano hősei nem alakítják a történelmet, csak elszenvedik azt. Épp az a legmegkapóbb bennük, hogy miközben átrobog rajtuk a forradalom, ők makacsul csak a saját sorsukat élik. Chéniert körözik, de nem menekül el, mert levelet kap egy titkos nőtől. „Io non amato ancor – Még nem voltam szeretve” – indokolja döntését. Gérard, éppen arról énekli nagy áriáját, hogy elvesztette hitét a nagy eszmékben. A forradalom középvezetőjeként az állami besúgórendszert arra használja, hogy szerelme után nyomoztasson. Véletlen szerencse, hogy a szálak aztán a körözött költőhöz vezetnek. Nagyon jó énekesek, nagy művészek csodát művelhetnek, de ha kicsivel gyöngébbek, a darab értelmetlenné válik.

Persze minden okoskodás elszáll, ha hozzávetőleg a felvonás felénél megszólal egy igazán költői tenorhang. Ezúttal így történt. László Boldizsár tartalmas, fényes hangon, muzikálisan énekelt. A középregiszterét kicsit sötétebbre, fémesebbre munkálta ki, ám ez nem ment a magasságok rovására. A szerep egyelőre teljes koncentrációt is nagy önkontrollt igényel tőle, az árnylatok kidolgozása későbbre marad, de erőnléte végig kitart. És végig Chéniert, a forradalom mámoros költőjét halljuk.

Persze az egyénítésben hathatósabb segítséget is kaphatott volna a rendezőtől. Fabio Ceresa többet foglalkozott a tömegek sikkes elhelyezésével és néhány üresnek tűnő látványpoénnal, mint az elmélyült színészi alakítások kidolgozásával. Giuseppe Palella a színpadot három a zenekari árokra merőleges fallal szabdalta föl. Az első felvonásban ez sajnálatosan beszűkíti a teret, az utolsóban meg börtönnek kicsit kevésnek tűnik. Tiziano Santi hagyományos ruhái nagyon mutatósak, bár az én ízlésem szerint kissé didaktikusak. Az arisztokraták aranyban pompáznak, a fölgerjedt nép színe a kék, a katonák és Robespierre piros kabátot kapnak. A címszereplőnek nem marad más, mint a fehér, de kap még hozzá egy fekete csizmát. Maddaléna kezdeti aranyát a bujkálás alatt kék álruhára kénytelen cserélni, ám a fináléra ő is tiszta fehér marad.

A rendező érthetően lebonyolítja a cselekményt, bár az érthetőséghez nagyban hozzájárulnak a magyar feliratok. Támadt néhány gyermekded ötlete is. Ahogy eljátszatja Maddaléna gyerekkorát, vagy amint a szánkba rágja az öreg Madelon utolsó gyermekének elestét, azt szívesen elfelejtenénk. Az első felvonásban Chénier áriája előtt a zenekarban megszólaló hárfát a rendező a színpadon is megjeleníti. Amikor a második felvonásban a hirtelen szerelmesek titkos randevún találkoznak, Maddaléna diadalmasan ismét elővonja a köpenye alól. „Gomblyukamban egy ormótlan hárfával fogom várni!” – egészítem ki magamban randira hívó levelét. Két egymásra gerjedt fiatalnak ugyan mi szüksége volna efféle csacsiságra, hogy fölismerjék a másikat?

Az Andrea Chénier egyik sajátossága, hogy a kis szerepekre is nagy énekesek kellenek. Ez most a két legfontosabb esetben meg is valósult. Szerekován János karakteres, agyafúrt besúgót formált, időnként bátran torzítva hangját a kifejezés érdekében. Wiedemann Bernadett pedig hömpölygő mezzójával rémes súlyt adott Madelon elvakultságának. Érthetetlen viszont, hogy a kisebb szereplőknek miért kellett 2-3 karaktert is megformálniuk. Ilyen hosszú ínség után milyen jó lett volna minél több énekesnek fellépési lehetőséget adni! Anyagilag és lelkileg is sokat jelenthetett volna nekik. Kifejezetten zavaró a triplázás Geiger Lajos esetében, aki a 2. és 4. felvonásban Chénier barátját, Roucher-t adja, viszont a közbeeső harmadikban Fouquier-Tinvilleként halálra ítéli. Megyimórecz Ildikót nem festették barnára, pedig Bersit kifejezetten mulattnak emlegetik. Jelmezében kitűnően mutatott, de hangja nem tudott jelentőséget adni a figurának.

A másik két főszereplő már régebbi motorosa a darabnak. Sümegi Eszterhez ma az első felvonás kislányos Maddalénája már nem áll közel. A második felvonástól viszont sok árnyalattal, kifejezően és gyönyörű tónusban énekelt. Kitűnő volt áriájában a zárókettősben pedig László Boldizsárral üzembiztosan dalolták a szerelem apoteózisát. Csak azt nem hitette el velünk, hogy képes volt egy férfiért a halálba menni. Kevés olyan énekest ismerek, akinek olyan erős jelleget hordozna a hangja, mint Kálmándy Mihályé. Ez a jelentős bariton mindig nemességet sugároz és van benne némi intrikus szín. Kálmándyt már az előző, felújításban is remek Gérardnak találtam, most is plasztikusan formálja meg ezt az egyszerre sikeres és boldogtalan férfit. Egy mellékesebb fohásza tűnik föl a 2. felvonásból: „Dammi codesta creatura vaga – Add nekem ezt a bájos lényt!” Éppen az zabolátlan férfivágy csendül ki hangjából, ami a tragédiát előidézi. A nagylelkű lemondás, ami őt végül naggyá teszi, távolabb áll alkatától. Persze amit a három főszereplőből hiányolunk, azt részben a rendező és a karmester számlájára kell írnunk.

Kocsár Balázs a muzsika végleteit nem mutatta meg, s erre énekeseit sem nagyon inspirálta. Az extázis, a szenvedély irracionalitása nem az ő legsajátabb területe. Pedig a Chénier partitúrájának épp ezek a végletek adnák a savát-borsát. Évek óta ő az Operaház főzeneigazgatója. Ha valaki azt mondaná, Failoni, Klemperer, Ferencsik és Fischer Ádám pálcájának örökösétől többet: fölzaklatóbbabbat, merészebbet, jelentősebbet várnánk, akkor nehéz lenne vitatkozni vele.

A világtörténelem egyik legjelentősebb forradalma rövid idő alatt játszódik le. 1793. januárjában végzik ki a királyt, és július 27-ére más meg is bukik a jakobinus diktatúra. Chénier-t csak két nappal korábban végezték ki, kishíján megmenekült. Giordano és a szövegkönyvíró Luigi Illica rövid 2 óra alatt rohannak végig ezen a fél éven. Az Operaház forradalmi újranyitása viszont csak egyetlen napra szólt, a Chénier-t csak egy este játszották. Ősszel sorozatban ígérik, hátha addig érik még, bár problémáiban forradalmi javulás nemigen várható.

Márok Tamás