Jenei Gyula: Járványnapló

(JEGYZETVERSEK)

Negyvenegyedik nap (04. 20.)

félek a születésnapjaimat követő napoktól,

mióta apám a születésnapja utáni napon

halt meg, tulajdonképpen váratlanul. már

ahhoz képest váratlanul, hogy előrehaladott

állapotú daganatos betegsége volt, de

az orvosok jósoltak neki még három-négy

hónapot, és a tüdőgyógyásza nemigen tudta

másként magyarázni ezt a viszonylagos

váratlanságot, mint hogy apám feladta.

eldöntötte, hogy meghal, nem csinálja tovább

a szenvedést, amiből csak a morfium hozta ki

néha. úgy képzelem, hogy öngyilkos lett.

nem golyóval, kötéllel, gyógyszerekkel,

hanem lelkierővel. erőtlenséggel,

bölcsességgel. a valószínűségszámítás szerint,

persze ebből a pillanatból nézve, ugyanolyan

eséllyel halhatok meg az év bármely napján.

hogy a születésnapjaimat követő napoktól

mégis félek, azt jelenti, babonás vagyok.

Negyvenharmadik nap (04. 22.)

ma délután is kigyalogoltunk a városból jó messzire,

végig a gáton. innen rálátni a kórházra. régebben,

ha elfutottam idáig, mindig az jutott róla az eszembe,

hogy ott született a három fiam. most viszont

a nagy betonépület helyett, amiben a szülészet van,

a kisebb, felújított tömböket kutatom, ahogy a fák,

ligetek takarásából lehet. ha nem költözünk másik

városba, s ha nem otthon vagy a mentőben, esetleg

boltban, utcán, színházban összeesve, akkor elég nagy

valószínűséggel ott halok meg valamelyikben. ahol

a kardiológia van. vagy az onkológián, a sebészeten.

most is haldokolnak ott néhányan. vajon ha valaki

kinéz a kórházablakon, látja-e, hogy itt sétálunk

a gáton, amerre egykor talán ő is sétált, látja-e távoli

alakjainkat, amint még boldogan gondolok a halálra,

vagy csak azt észleli, hogy kinn tavasz van.

(Megjelent a Tiszatáj 2020. szeptemberi számában)