06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
06.08.
| A Szőke Óceán – Szépírók a Vígmatrózban >>>
05.27.
| Isteni testek – kötetbemutató >>>
05.17.
| Munkácsy-díjas festőművész kiállításával nyit újra a REÖK >>>
05.14.
| Online Túlélősóval jelentkezik Szegedről a MASZK Egyesület >>>
04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
 TiszaLINE Szalon

05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

Emlékidő
2021.06.06 - tiszatáj

EGY LÉTKÖTÉLEN EGYENSÚLYOZÓ GONDOLATAI A TÚLSÓ PART FELÉ.

Nem kellett ehhez a rövid esszéhez címet keresnem. Maga a kötet fedőlapja annyira találó. Nem tudok jobbat. Emlékidő.

Őszintén megvallva, nem az esztéta igényességével, hanem a személyes érintettség miatt olvastam el, szinte egy szuszra, a kötetet. Javíthatatlan individualistaként, mindig magamat, a saját életemet kerestem – és találtam meg – a versekben. Hazaszeretet, közélet, öregedés, szeretet-szerelem; az élet értelme… Szinte nem tudom visszatartani magam, hogy fel ne kiabáljak: „De hiszen én is! Pont így! Pont ezt érzem!” Minden verssora eredeti. Kicsit olyan, mintha én írtam volna. Ha tudnék így írni.

Aknay Tibor könyvtáros remek költő.

Szemérmes szeretettel ír a kis hazánkról. Én Nagyváradon születtem. Gyerekkoromban Aradon töltöttem a nyarakat nagyszüleimnél. A hetvenes években már a gyermekeimmel, kocsival megtett erdélyi túrák erősítették magyarság-tudatomat. Amikor a szembejövő autókon felvillant a lámpa. És a rendszámtáblán egy kicsi fenyőágacska volt odaszúrva. Bejártuk Székelyföldet. Felkerestük Tamási Áron szülőfaluját. Beszélgettünk Tamási Gáspár bácsival. Táboroztunk a Gyilkos tónál, a Szent Anna tónál, láttuk a Békás szorost, a tordai hasadékot. Szejkefürdőt, Orbán Balázs székelykapuit.

SZEJKEFÜRDŐ

Úgy állnak ott,
fölfelé menet,
mint végső harcra,
maradék sereg.
Ha dőlnének
rájuk a hegyek,
ezek a kapuk
tartják az eget.

A verseskötetben benne van a táj, fák, felhők lepkék, virágok.. És az egész magyar költészet is. Sőt, olykor felidéződnek a világirodalom legszebb költeményei. Semmi mesterkéltség. Jön, magától. Nem a „Gondolta, a fene!” – módjára. Nekem legalább is. „Aha, ez Dsida, ez József Attila, ez meg Áprily; itt mintha a Részeg hajóra utalna, Rimbaudtól…”

Dzsida Jenő egyik verse például így visszhangzik Aknay költeményében:

Dzsida :

Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
( Sírfelirat)

Aknay:

valami mindig visszatart.
Megfizetni minden tartozást
és elengedni a másokét,
valami mindig visszatart,
valami mindig visszatart…
( Valami)

És a keresztény kultúra… Ahogy ezt leírom, máris erőltetettnek, mesterkéltnek érzem a tudálékos megfogalmazást. Sajnos, nem találok jobbat, hogy érzékeltessem: Aknay Tibor verseit nem lehet érteni a bibliai utalások ismerete nélkül. A szerző keresztény kultúrkörben nőtt fel. Isten mindig ott áll a háta mögött. Ha ki se mondja a nevét. Mindenesetre, nem dől be eszmevigéceknek, akik azt hangoztatják, hogy az évezredes kereszténység és magyarság- idejét múlt ideák. Örökölt daccal építi naponta hit várait. Nem akar más valaki lenni: megőrzi arcát az örökkévalóságra. (Talán feltűnik az olvasónak a sok dőlt betűs kiemelés: ezek a szerző szófordulatai.)

Másik fontos témája az öregedés. Idősödvén, természetes, hogy az ember leltárt készít.

Ideje volna megállni,
amolyan leltárt csinálni,
hogy mire jutottam,
ha jutottam…
(Leltár)

Eltűnődtem. Valójában nekem sem volt különös a sorsom. Igaz, egy rövid időre feldobott magasba a lét – országos ügyekért voltam felelős –, de életem nagyobb részében csakúgy, mint mások, „születtem, elvegyültem és kiváltam.” Nem alkottam korszakos irodalmi műveket, csak szakkönyveket, sok tankönyvet; éltem az egyetemi oktatók, kutatók küzdelmes, átlagos életét. Mire jutottam? Most egy alföldi tanyán élek. Nyugdíjba vonultan. Értelmiségi létünket ötvözzük a paraszti életformával. Infrastruktúra van, – nincs nagyon távol a város, – nem holmi parasztromantikáról van szó. Írok, kutatok a világhálón. Közben azonban szőlészkedünk, kertészkedünk, fákat ültetünk. megvettük sírhelyünket nagyanyóé mellett, aki itt született, mint férjem is. Sokan visszatérnek nyugdíjasként vidékre. De hát nem lenne szabad, hogy a vidéki Magyarország elöregedjen! Élhető világot kellene itt teremteni, hogy ne csak a nyugdíjas korúak vágyódjanak vissza, hanem itt maradjanak, boldogulhassanak vidéken a fiatalok is! Sajnálatos, hogy a rendszerváltozás után is folytatódott a városba vándorlás Ahogyan megindult az előző negyven év alatt. Csak a holtak maradtak hűségesek.

Csak a holtak maradtak,
a hűségesek,
akik nem kellettek senkinek.
A tüskebokrokkal takart
kidőlt sírkövek,
a tarkón lőtt emlékezés.
Előbb a gyerek költözött a városba,
utána a szülők,
akik még visszajöttek
eltemetni a nagymamát,
aki itt akart meghalni,
aki még hitt a feltámadásban…
(A holtak hűsége)

 Mint Philemon és Baucis, kettesben élünk itt, öreg párommal. Közelítjük a hatvanadik közös évfordulónkat. Sétálunk olykor a Tisza-gáton. Magunkra ismerek a versben:

Mennek a parton.
Öregek.
Árnyékuk néha összeér.
Két levél,
közös pályán keringve
lassan az Idő ölébe hull,
mennek az emlékek útján,
néha szóval, néha szótlanul.
Nem sietnek. Nincsenek
sürgős, fontos dolgaik.
Egy lépés csak, de
nem kihagyható:
eljutni addig a padig.
Két öreg a parton,
fénylik bennük az Idő.
Kérges, bölcső kezek
ringatnak régmúlt perceket,
és már mindegy,
melyik volt, s kié.
Közös az emlékezet.
(Öregek)

Az is ismerősnek tűnik, ahogyan a leltárt készítő versében Aknay az életben elkerülhetetlen alkalmazkodásról, a „szögesdrót-vigyázz”-ról ír. Ezt csak a diktatúrában élt emberek érezhetik át. No, és hát a vers vége… Mennyire mindennapi élményem! A lassan ránk boruló magány…

Óvtam magam és vigyáztam,
éltem szögesdrót – vigyázzban,
gyűjtöttem létet, öröklét mézet,
most mégis félek.
Mint önmagát festő tájkép
növekszik bennem az árnyék,
és nincs kihez szólnom,
nincs kihez szólnom.
(Leltár)

Életem eseményeiből több is visszaköszön a versekben. Például, amikor a szerző azokra gondol, akiknek nem tudott elmondani valamit – ami fontos lett volna. 1990-ben bekerültem a parlamentbe. Édesanyám velünk élt. Kicsit beteges volt, de roppant büszke a lányára. Az első ülésnap estéjén, hazaérkezve, kérte, hogy meséljek róla, milyen volt a nap. Fáradtan mondtam: Még annyi ülésszak lesz, majd mesélek, de most rettentően fáradt vagyok… Másnap reggel édesanyám már nem volt az élők sorában. Már nem tudtam elmondani az utolsó félmondatot… Harminc éve fáj.

MA KÜLÖNÖSEN IS GONDOLOK AZOKRA

Ma különösen is gondolok azokra,
akiknek már nem tudtam elmondani
az utolsó félmondatot,
mielőtt emlékké váltak volna,
mert elhagytak legfontosabb szavaim
és halott galaxisként sodródtam
az idő bugyraiban.
Éppen azok nem jöttek ajkamra,
melyekkel enyhíthettem volna
az elválás kínját, és azt hittem
van időm, mert ők megvárnak úgyis,
ha nem itt, akkor odaát.
Most létkötélen egyensúlyozok
mindennapi niagaráim felett,
és az út közben elhullajtott
félmondatokat próbálom memorizálni,
talán megérti őket valaki
a túlsó parton.

Egy másik versében Aknay Tibor megidézte gyermekkorát:

Kicsi koromban anyám az ágyam
 szélére ült, ha féltem a sötétben,
és nyitva hagyta a szobaajtót.

Hányszor, de hányszor éltem át ezt- saját gyerekemmel. Ott ültem, a földön, a nyitott ajtó mellett, benyújtva a karomat a szomszéd szobába, a félhomályban, az ajtóhoz közel lévő kis ágy felé; fogtam a kisfiam kezét. Hatalmas érzés volt, hogy ez a kis lény belém kapaszkodik. Ekkor éreztem először, hogy én – én vagyok. Valaki… És van értelme az életemnek. 80 felé, ismét csak keresem azt…

Most a befelé nézés
művészetét gyakorolom.
Leoltok minden fölösleges fényt,
és elnémítok minden hangot,
csak a legbelső szoba ajtaját hagyom nyitva,
hogy visszataláljak önmagamhoz…
( A legbelső szoba)

A 2020-as év a világnak a Covid járványt hozta. Már régóta foglalkoztat az egészségügy elhanyagolt helyzete hazánkban. A válság aztán erőteljesen ráirányította a reflektort. De arra is, hogy az egészségügyben szolgálók aránya nemcsak a pénzhiány miatt rossz. ( Ami természetesen megbocsáthatatlan hiba.) Hanem arra is, hogy kevés az áldozatkész lélek. A posztmodernben ugyanis minden nehézség elől menekülnek az emberek.. Kevés, aki az elesetteken segítene. Egyik unokám nővérnek tanul. Éveken át járt kórházlátogatásra Kerényi Lajos atyával, s olyankor fohászokkal, énekkel vidították fel az ápoltakat. Zeneileg képzett, jó hangú teremtés. Most a tanulás mellett az egyik pesti kórházban dolgozik. Énekelni szokott a kórtermekben. Ha szívesen fogadják. A Covid osztályon, szkafanderben… Állítólag olyankor megeszik a nem túl finom kórházi kosztot is a betegek, (akik máskor nem szokták.) Neki ajánlottam figyelmébe ezt az Aknay-verset:

NINCS EMBERÜK

Jönnek az inaszakadt lelkek,
csak jönnek egyre,
vonszolják magukat
seregestül,
kínban, keservben
és nincs emberük.
Jönnek az inaszakadt lelkek,
az árnyékhitű
arctalan voltak,
a remény mankóért
reszketők,
és nincs emberük.
Jönnek az inaszakadt lelkek,
egészen a nagy víz
partjáig,
és várják, hogy valaki
felvegye őket,
de nincs emberük.

Egy másik versében a szerző egy esős napról ír. Voltak az én életemben is ilyen sivár napok. Meg a hozzám közeliek életében is. Emlékszem: a hetvenes évek elején Moszkvában, a KGST-palota épületéből tekintettem ki, egy ködös felhős napon, a szomszédos építkezésre. Magányos voltam. Amerikai követségnek épült a szomszédos létesítmény, de már évek óta. Nagyon lassan készült el, mert az amerikaiak folyton felfedezték benne a lehallgató készülékeket, s leállították. Varjak köröztek a félkész, üres épület körül. Eső szemergett… Bő ötven éve már ennek. Olyan reménytelennek tűnt akkor, hogy egyszer vége lesz az orosz uralomnak. Szürke volt az egész világ… Nagy-nagy üresség volt bennem. Hogy lehet így élni.

Volt aztán később egy idős vidéki rokonom. Egyszerű ember. Nem volt boldog a házasságában. Úgy érezte, nem szereti senki. Itallal tompította ezt. Nálunk a kertben, a szőlőben talált rendszeres elfoglaltságot. Minden nap kijött, télen, nyáron. Nagyon szerette a munkát. De akkortájt napokon keresztül zuhogott. Ki se lehetett mozdulni a lakás börtönéből. Szegény ember felment a padlásra, és felakasztotta magát.

A szapora esőt hallgatom.
Körsétás rab bakancsa
monoton dalt kopog
a börtönudvaron.
Kápó szél süvít
sorakozót.
Tornyos felhők alatt
együtt sírnak
a lelkek,
a rosszak
és a jók.
(Eső)

Minden érzelem ott van a szerző festőpalettáján. A hasonlat jogos, hiszen Aknay Tibor nemcsak költő, de fotóművész is. (Fivére kitűnő festő.) A hangulatok nagy mestere. A fotóművészet a festészettel szemben a pillanatot ragadja meg. A gyöngéd szeretet, a szerelem is megragadó hasonlatokban jelenik meg a verseiben. A föld, a mag… Mint József Attila: Rög a röghöz c versében:

Úgy gondolok rád, mint jóféle csöndre,
/…/
ahogyan a mag gondolhat a földre…
(Úgy gondolok rád)

Ennek a versnek a hangulata nekem ismét Dzsidát idézi fel, Tinti kutyájával tett kirándulásainak, könnyű sétáinak a derűs légkörét. (Lehet, hogy csak nekem olyan csodálatos irodalomtörténeti tény Dzsida Jenő és József Attila mély barátsága?De nem lehet véletlen, hogy ezen Aknay vers olvasásakor eszembe jutottak mindketten…)

És hát ejtsünk szót a közéleti tartalmú verseiről is. Nem sok van, de egyikük nekem nagyon találó volt.

Már régóta nem vagyok aktív közszereplő, érdeklődésem azonban 1990 óta sem lankadt a társadalmi kérdések iránt. 1989-ben, amikor lehetőség nyílt a demokratikus választásokra, eszmék kavarogtak, és sok gyakorlatlan politikai szereplő lépett a porondra. Hamar kiderült, hogy az emberek döntését alapvetően az érzelmeik befolyásolják. Aligha volt annál igazabb, értelmesebb plakát, mint az, amelyiken Antall miniszterelnök-jelölt képe mellett e három félmondat állt:

Erős parlamentet,
Erős kormányt,
Erős forintot…

De nem az értelem döntött. Az SZDSZ-nek a nagyon határozottnak tűnő antikommunizmus, a kisgazdáknak a föld iránti vágy szerzett szavazókat. Az MDF-nél meg a függetlenség óhaja volt a legátütőbb hatású. A „Tovarisi, konyec…” A haza és haladás- kissé elvontnak tűnt. Pedig az MDF plakátjai között volt egy olyan is, amely már akkor csodálatos pontossággal rámutatott arra ami hamarosan a magyar társadalom legnagyobb problémája lett: a népességfogyás veszélyére.. Volt egy szép, várandós anyát ábrázoló plakátjuk, amelyen az aláírás ez volt: „ A magyar jövőért”. Egy másikon ez a szöveg a körirat: „Jöjjön el a te országod…”. Egy kisfiú arca volt rajta. Ma az édesanyás plakátot nehezen találni meg az interneten. Nincsen az előtérben a világhálón. Van ott minden, ha beütöd, hogy „Plakátok a rendszerváltás évében”, de ez csak hosszas keresés után, alig, valahol, véletlenül található meg. Ahogy az Antall-plakát, a három félmondattal sincs az első feldobott képek között. Mert hát bizony éppen az „ő országa” nem jött el. A szociális piacgazdaság. Ahogy az édesanyáké sem… Soha nem látott mélypontra süllyedt 1990-ben a gyermekvállalás, a világon a legalacsonyabb lett Magyarországon a fertilitási ráta. Némileg érthető volt, hiszen a létbizonytalanság óriási volt. Farkastörvényű kapitalizmus tört ránk. Csak a 21. század második évtizedében született meg egy családbarát intézkedés-csomag, amely lassan megpróbálja visszatornázni a lecsökkent gyermekszületést. Ha nem érjük el 2.1 a gyerekszámot a szülőképes korú nőkre vetítve, elfogy a magyar. Háború se kell hozzá. És sajnos, már túl vagyunk a 24. órán. A demográfiával nem lehet tréfálni. Túlságosan lecsökkent a szülőképes korú nők aránya a társadalomban… Akkor is csökkennénk, ha mindenki két gyermeket szülne… De besegít a pusztuláshoz még a posztmodern filozófia is. Hiszen lazák lettek a párkapcsolatok, s ennek sok oka van. Sokan nem akarnak elköteleződni. Se gyerekeket nevelni, se időseket ápolni… Biztos, hogy ez az ideológia a magyar jövőt nem segíti.

Sajnos, az elmúlt évtizedekben jöttek az effajta eszmevigécek. Akik korántsem a feltámadás prófétái. Akik a legképtelenebb ideológiai áramlatokat hozták be a magyar társadalomba. Aknay erre így reagál:

Jönnek, csak jönnek
a kert alatt.
Eszmevigécek.
A jobban tudók.
Beetetnek, mint
horgász a halat,
mint pap az ostyát,
osztják a szót.
Ha ráharaptál,
már nem vagy szabad,
és nem tudod,
mitől rossz a rossz
és a jó, miért
csak viszonylagos.
Mire ocsúdnál,
nem vagy magad már,
se lelked, sem elméd,
a hited csak vendég,
mindent eladtál.
——————–
Végül, ha léted
rád omol,
még Te csodálkozol.
(Eszmevigécek)

Talán segít ez a szép kötet tisztábban látni, igaz érzelmeket magunkban felszítani, elkerülni a legszomorúbb véget. „Ó, tarts ki addig, lélek, védekezz!” (Radnóti)

Tolle-lege!

Botos Katalin

 

Hungarovox

Budapest, 2021

174 oldal, 2200 Ft

 

 

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2021.06.15 - tiszatáj

CIROK SZABÓ ISTVÁN: AGANCSPARK
KORMÁNYOS ÁKOS: PARAVÁN
Írjuk le anyánk kezét, írjuk le partnerünk testét. Cirok Szabó István Agancspark című kötetében párhuzamként kínálkozik az erdő. A Paraván beszélője ezzel szemben próbálja analitikusan, anatómiai pontosságra törekedve leírni partnere testét, mégis csak az agytekervények közé jutva kiált fel: „Megtaláltalak. / Itt eredsz. / Itt vagy.” A szelíd Agancspark és a nyers Paraván eredője, a felismerés mégis ugyanaz: ember és természet csak együtt értelmezhetők […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.15 - tiszatáj

DÓMKERTI ZENÉS ESTÉK
A „püspöki fészek” udvarán ezen a nyáron is megrendezik a Dómkerti Zenés Estéket, a következő évadban pedig világsztárok is fellépnek Szegeden a Filharmónia Magyarország koncertsorozatában, a Tisza bérletben […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.14 - tiszatáj

CIROK SZABÓ ISTVÁN: AGANCSPARK
Az utóbbi időben számos fiatal költő figyelemre méltó kiadványát vehette kézbe az érdeklődő olvasó. Ezek egyike az Agancspark című verskötet volt, Cirok Szabó István tollából. A karcsú, mintegy hatvan oldalt kóstáló könyvecske három ciklusába – Lékhorgászat, Nem tapsol senki, A madarak már elmentek, most a halak vándorolnak – mindössze harminchárom verset gyűjtött össze a szerző… – BERETI GÁBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.12 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SZABÓ IMOLA JULIANNÁVAL
Június 19-én Szabó Imola Julianna is vendége lesz a Tricikli Fesztiválnak. A Megálló Közösségi Házban a gyerekirodalom és illusztrációk viszonyáról beszélget majd Kollár Árpáddal, segít bemutatni Darvasi László Pálcika, a detektív című könyvét, és részt vesz a Grand Café Ráolvasás Extra elnevezésű zenés felolvasásán. A szegedi meghívás apropóján gyermekirodalmi-szépirodalmi-illusztrátori pozíciójáról, a 2020 decemberében megjelent Holtak aranya, holdak ezüstje című könyvéről, és a fesztivállal kapcsolatos várakozásairól, terveiről kérdeztük… – VESZPRÉMI SZILVESZTER INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.12 - tiszatáj

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

Tovább olvasom >>>
2021.06.11 - tiszatáj

GUNDA
Növényi táplálkozást szorgalmaz, leölt állatok milliárdjai ellen szólal fel. Szerencsére azonban Viktor Kosszakovszkij nem nyílt propagandában érdekelt: a Gunda intim közelségből szemléli egy mikroközeg állatvilágát… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.09 - tiszatáj

OPERA ÚJRA ÉLŐBEN – ANDREA CHÉNIER
Az opera azért nagyszerű dolog! Különösen élőben, színpadon. Vagy 8 hónap után ismét élőben hallgatni operát – leírhatatlan mámor! Különösen, hogy az ember egyik kedvencét, a francia forradalom balladáját zúdítja rá a Magyar Állami Operaház amúgy nem létező társulata. Május 29-én Giordano szeszélyes remekének sodró dallamai csendültek föl az Erkel Színházban. Nehezen indul a történet […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.08 - tiszatáj

GRÁF DÓRA: KÖRNYEZETISMERET
Az érzékiség halmozása érzéketlenséghez vezet – rendszerint ez a premisszája azoknak a történeteknek, amelyekben a főszereplő az egymást tételesen követő randevúiról, viszonyairól számol be. Monoton sorban felbukkanó és eltűnő (fél)idegenek, utánuk egyre nagyobb űr, elszakadás a valóságtól, stb. – gyakran találkozunk ennek a lélektani folyamatnak az ábrázolásával. Gráf Dóra Környezetismeret című, debütáló lírakötete először is azzal lep meg, hogy habár jelentős részben ilyen versszituációkból építkezik – a női beszélő férfiakkal találkozik, akik valamilyen benyomást tesznek rá, függetlenül attól, (kiderül-e,) mi történik köztük –, merőben szokatlan irányba futtatja ki a szövegeket. Ugyanis derű sugárzik belőlük… – PUROSZ LEONIDASZ KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.06 - tiszatáj

EGY LÉTKÖTÉLEN EGYENSÚLYOZÓ GONDOLATAI A TÚLSÓ PART FELÉ.
Nem kellett ehhez a rövid esszéhez címet keresnem. Maga a kötet fedőlapja annyira találó. Nem tudok jobbat. Emlékidő. Őszintén megvallva, nem az esztéta igényességével, hanem a személyes érintettség miatt olvastam el, szinte egy szuszra, a kötetet. Javíthatatlan individualistaként, mindig magamat, a saját életemet kerestem – és találtam meg – a versekben… – BOTOS KATALIN ÍRÁSA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)