Laboratóriumi patkány

Remélhetnénk, hogy a Netflix kreatív szabadsága nagyobb teret biztosít a zömmel vérbő horrorokat jegyző Alexandre Ajának, csakhogy izgalmas cselekmény ide, visszafogottság oda, végleg kiderül, a rendező nem más, mint egy önértékén középszerű iparos… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Nagyot arathatna ugyan az Oxigénnel. Zárt szituációs thrillerként, vagyis elviekben feszültségépítésben dúskáló űrfilmként fogalmazhatná meg dolgozatát, ám szellemi tartalékai csak ideig-óráig tartanak ki, pontosabban totálisan elillannak a játékidő második felére. Megkérdőjelezhető ötleteit igazából már a nyitány is vázolja. Hófehér, gigászira nőtt labirintusban keresi a menekülési útvonalat egy kísérleti patkány – rövidesen e tanácstalan bóklászásból és a hatalmasra nyíló nagytotál panorámájából generálódik a főcím. Eleinte még nem is lenne bosszantó a publikumhoz kiszóló vizuális formamegoldás: ott kezdődnek a bajok, amikor Aja tizenkilencre is lapot húzva újabb szájbarágós húzásokkal vagy nyakatekert, felesleges bűvésztrükkökkel él.

Dr. Elizabeth Hansen kálváriájában ráadásul temérdek potenciál rejtőzne – az Oxigén egzisztencialista húrokat pengetve zsánerfilmbe olthatna príma karakterdrámát, vagyis a suspense-hatásdinamizmus a sci-fi erkölcsi, humanista dilemmafelvetéseivel léphetne frigyre. Igaz, Aja rögtön az elején deklarálja, őt csupán az előbbi foglalkoztatja: csavarokat halmoz egymásra, a kisebb problémakörökből mind nagyobb konfliktusok fejlődnek ki, így a főhős mentális helytállása rengeteget nyomna a latban. Merthogy a sztori pusztán egy koporsóméretű, zsinórokkal, injekciós tűkkel, valamint egy kék, membránszerű mesterséges intelligenciával felszerelt hibernációs kapszulába helyezi a kiutat kereső doktornőt – voltaképpen az Élve eltemetve red herringekkel teleszórt újrája bontakozik ki, sajnos a 2010-es szellemi előd karakterábrázolása, mögöttes jelentéstartalma és csontig hatoló borzongása nélkül.

Levelekről, esőcseppekről, napfényről, idilli családi pillanatokról zúdulnak ránk kezdetben vállalható, utána egyre hatásvadászabb flashbackek: az Oxigén primitív hatáskeltő eszközei a főszereplő kriogén kabinjában szöszmötölő patkánnyal érik el arcpirító csúcspontjukat. Aja egyszerűen képtelen jó érzékű ellipszisekkel lyukacsossá faragni a regét, bízva a szemlélő intelligenciájában vagy zsánerismeretében – még oktalan horroreffektusra is futja bio-rémfilmeket idéző fémkarral, ziháló tekintettel, orvosi ridegséggel, de leginkább egy űrben lebegő, oszlásnak induló hulla kilyukadt fejével. Úgy tűnik, mintha Aja, illetve a forgatókönyv szálait ügyetlenül horgoló Christie LeBlanc nem tudnák eldönteni, lecsupaszított űrthrillert, túlélőmozit jegyezzenek a Gravitáció, netán a Backcountry feminista ökohorror/ creature feature-jének stíljében, B-esztétikájú horror-thrillert az Alien után szabadon vagy a Minden odavan zárt szituációs-analitikus monodrámájára tekintsenek ki, lehetőleg Az út vagy a Csillagok között esetleges negédességeivel. Mindenből jut egy kicsi, de annyira sosem elég, hogy valóban mélyítsék Liz belső utazását. Az Oxigén ugyanis, újfent a buta térmetafora révén, önmagunk korlátainak lebírásáról, így érzéseink, látásmódunk kitisztulásáról, emlékeink visszanyeréséről is szól, ám mivel Aja és LeBlanc nagyjából a hősnő korai bizonytalanságaival zongorázzák végig az egész sztorit, nem jutunk közel Dr. Hansen lépcsőzetesen átalakuló emocionális világához kezdeti gyengeségétől, pontosabban elveszettségétől a passzivitás helyébe fokozatosan lépő elszántságáig és küzdeni akarásáig.

Melanie Laurent-on semmi nem múlik: a Becstelen Brigantyk azóta rendezővé (Lélegezz!, Galveston) avanzsált sztárja igyekszik a legtöbbet kihozni az eredetileg Anne Hathaway-nek, majd Noomi Rapace-nak szánt karakteréből, de a forgatókönyv gyermekbetegségei sajnos úgy engednek neki egyre kevesebb lehetőséget, ahogy figurája is egyre jobban csökkenő oxigénnel, béklyózva, Omicron 267-es alanyként kénytelen helytállni a hipermodern űrkapszulában. Gyötört pillantásait, hol kétségbeesett, másszor reménykedő gesztusait pár színpadiasan túljátszott momentum írja felül, a színésznő – akárcsak Liz – ugyan rátermett, de az űr sötétjében sodródik az árral, legalábbis a forgatókönyvírói, rendezői önkénnyel. Valószínűleg ezért is történhet, hogy az Oxigén, miután félidőre abszolút sutba vágja korai, akár érettnek is definiálható pőre thrillermegoldásait, a sokadik visszapillantás, 2001-re hajazó űrhajó-totál, zavaros magyarázatok, múlt-jelen-jövő összefonódás és megannyi triplacsavaros fordulat után se szó, se beszéd szappanoperai tónust ölt. Hirtelen – miközben a cselekmény részleteit nem a nézőre bízva hagyja homályban, hanem puszta ötlettelenség folytán ejt egyre tátongóbb réseket saját történetén – ugyanis a legrosszabb értelemben könnyfacsaró melodrámák farvizén kezd evezni: ha valaki 7 éve a Csillagok között szentimentalizmusára panaszkodott, azt az Oxigén a legnyálasabb etűdök Föld körüli pályájára repíti és örökkévalóságnak ható 30 perces idegtúrára kényszeríti.

Lizből így tettrekész, férfias vonásokat öltő harcos helyett egy galambként szerelemért búgó, elárult, csaknem nevetségessé tett karakter lesz, plusz az ég sem óvja az Oxigént attól, hogy falvédőbölcsességekkel teli sci-fi románc csapja benne agyon a thrillerzsánert. Noha Aja továbbra sem süllyed a legalapvetőbb mozdulatsorokat is jó hangosan kimondó főhőssel operáló Sodródás mélységeibe, egyrészt felesleges a mélyponthoz viszonyítani, másrészt az Oxigén annyira távol sem áll a Kormákur-féle aránytévesztésektől (vö. Everest). Tökéletesen meglennénk az akarat és a lamúr diadalát hirdető zárósnittek nélkül, egyetlen gondolat viszont több, mint másfél órán át kínoz bennünket: Alexandre Aja síkegyszerű rendezőnímand marad akkor is, ha az összes kreatív megoldás a lábai előtt hever és nem leszakadó végtagokkal, hemoglobinban fürdő, számadattá redukált statisztákkal kell zsonglőrködnie. Sőt, leginkább akkor sül fel, ha emberekkel kell foglalkoznia – onnantól ugyanis hiába nyúl egyre visszatetszőbb képi blöffökhöz, a túlbonyolítás nem leplezi, hanem nagyon is felszínre löki a tehetségtelenségét.

Szabó G. Ádám