Dolgozó méh a periférián

HONEYLAND

Dokumentarista és fikciós kifejezésmód csaknem lenyűgöző táncként olvadnak össze Észak-Macedónia kietlen, porba süppedt, kövekkel bástyázott rurális vidékén, gyújtópontjában a hihetetlen emberi akaraterő és elszántság melankolikus diadalával.

Hatidze Muratova ötvenes évei derekán járva, rongyolódott, de méltóságát csak azért is, a legnagyobb viharok közepette őrző tekintetével, szívósan végzi foglalkozását. Méhészként dolgozik, rendre a falu hegyvidékének ormaira mászva gyűjti a darazsak alkotta lépet, hogy a belőle keletkezett mézet szegényes, fenntartható életmódját alig fedező, csekély összegért eladja. 4 órát tesz meg az üzletért, útja Bekirlijából Szkopjébe vezet, tátong a község-város ellentét – Tamara Kotevska és Ljubomir Stefanov dokumentumfilmje viszont nem szociográfiai körképben érdekelt. Humanista, gyakran arcokra, olykor mozgásra, beszédes totálokra vagy közelikre épített tanulmányukban maga az ember pőresége számít.

Intim világítású analízisük kis léptékű, finomhangolt karakterdráma egy nincstelen, vályogviskóban napról napra élő, természeti körülmények szeszélyeire bízott nőalakról. Natúrszereplőkkel dolgozó munkaként a Honeyland a kétkezi munka, a fáradhatatlanság plasztikusan leképzett ódája, mi több, látlelet a kisemberek teherbírásáról egy legtöbbünk által nem ismert, párszor egyenesen ignorált közegben. Mellbevágó operatőri munka fűződik ugyan a Fejmi Daut-Samir Ljuma-pároshoz, beállításaikon organikusan lép nászra kényelmetlen reália és szinte mágikus realizmusba hajló tündérmesei stilisztika, de Kotevskáék szubjektív, impressziókon nyugvó művet készítenek. Leginkább a trivialitásokkal, jelesül a hétköznapi élet parányi, de annál fontosabb részleteivel bilincselnek le: ugyan tagadhatatlan a Honeylandet átható, gyakran bőr alá kúszó fájdalom, hangütése összességében mégsem radikálisan tragikus, inkább bánatot és örömöt közös nevezőre hozóan keserédes.

Fabulaszerű, balladai panelekkel operáló röntgenábrájukon Kotevska és Stefanov Isten háta mögött tengődőkként, panorámák, kihalt tájegységek röghöz kötött foglyaiként ugyanúgy tételezi Hatidzét és nyolcvanas éveiben járó anyját, Nazifét, mint a körülmények ellenére is egyenes gerincű, lábukat megvető hétköznapi szereplőkként – ilyen rangban a Honeyland a bírhatatlannak tűnő érzelmi-mentális próbákat átélő karakterek összetett rajza, feminizmushoz intézett himnusz és melósperspektívát hasznosító, empátiát sugalló dráma. Újabb értelmezési síkok nyílnak: Hatidze a falun kívül a nagyvárosban is ponttá zsugorodik. Csupán teszi a dolgát, látszólagos passzivitása ellenére is fáradhatatlanul lépdel előre. Élnie kell, fennmaradnia – Kotevska és direktorpartnere hosszú beállításokon, valóságérzetet erősítő cinema verite-modorban tudósítanak a főhősnő csellengéséről. Gondozza az anyját, kutya és macska harmonikusan élnek a szegényes háztartásban, plusz látjuk, amint Hatidze a piaci árusokkal alkudozik, ügyeskedik, hogy némi betevőre tegyen szert. Tévedés volna írni, hogy a társadalom különböző hierarchiáiban üldögélő figurák jók vagy rosszak: pusztán mindenki végzi a feladatát, így Kotevska és Stefanov olvasatában egy kofa, egy méhész, egy rokkant, félig vak, sebesült arcú idős hölgy egyaránt rokonszenvre méltók, a Honeyland nyomatékosan ítélkezésmentes darab.

Legfontosabb szegmense azonban másról regél. Cserekereskedelemről, illetve famíliáról értekeznek a rendezők, helyesebben a két princípium összhatásáról, azt ábrázolva, mi történik, ha az egyik lassan primátust nyer a másik felett és befolyásolni kezdi azt. A Honeylandben ráadásul e reláció immár a megélhetést, a puszta túlélést fenyegetheti – a Hatidzéékhez érkező nomádcsalád, Samék ugyanis belegabalyodnak a főalak mindennapjaiba, így a sztori a kapitalizmus sajátos interpretációján kívül hagyomány és modernitás, csendes, falusi életvitel és lakókocsival, nagycsaláddal spékelt gazdálkodóéletmód oppozícióját is érinti. Noha Hatidzének is leírhatatlanul fontos a család, jószerivel egyedül lézeng ágyhoz kötött anyja oldalán, míg Hussein, a családfő, neje és hét gyerekük egy normálisabb nukleáris család intézményét testesítik meg. Idős méhésznőnk barátkozik a vándorfarmer feleségével, igyekszik szót érteni a pater familiasszal és a gyerekeikkel, akiket meg is tanít a méhészmesterség fortélyaira, valamint a mű tetszetős állatszimbolikájában méhek állnak szemben a tehenek, bikák csordájával újabb életmód-különbségként. Lecsupaszított snitteken figyeljük a két család összezárási kísérletét, tábortűz-betétet kapunk, Kotevska és Stefanov egy farönkön mellkassal landoló kisdedet ugyanolyan érzékenységgel tol előtérbe, mint füstölővel, kaptárokkal, szálló, csipkedő méhekkel uralt folklorisztikus, bizonyos pontokon pedig szinte neorealista beütésű pillanatképeket vagy a négylábúakkal játszó picik önfeledtségét.

Kotevskák azonban egyre inkább kérdésfelvetői pozícióban állnak: Létezhet-e igazi kötődés, mi történik, ha az idillnek vége szakad és a gyorsan kialakult családok imágója ugyanilyen hamar el is füstöl? Pontosan erre világít rá kérlelhetetlen éleslátással a Honeyland – Hussein ugyanis idővel tőkéssé lényegül, csakhogy pénzszerzési missziója balul üt ki, végül pedig Hatidze teljes méhkolóniáját elpusztítja a kihordott méz teljes mennyiségének eladásával. Ősi viszonyokat, régi hagyományokat sodor veszélybe az üzleti szemlélet, vagyis a Honeyland kereskedelembírálata a paraszti értékeket, illetve a szeretet továbbélését fertőzi, mi több, a rendezők erre újabb lapot húznak. A Sam-család ugyanis szintén nincstelen, ők is élni próbálnak, és kis bevételből vergődnek, ám az apa fejetlensége a méhészmatrónán kívül az ő megélhetésüket is kockáztatja, így Kotevskák szerint pusztán hasonlóan lerongyolódott, kiszolgáltatott nímandok húzzák lejjebb egymást a posványban kisszerűen, akarva-akaratlanul, természetes erőforrásokat kizsákmányolva. Továbbra sem állítható, hogy a frissen érkező, végül továbbálló, road movie-kallódóként vegetáló família agresszori szerepben tetszelegne: kizárólag a rossz körülmények, a fásultság, a tehetetlenség bírják előnytelen döntésekre a fedélre, falatra, méltóságra óhajtozó szereplőket.

Elégikus, a Foltin macedón popdallamaival is ritmizált zárlat búcsúztatja a jövevényeket és Hatidzét. Beköszönt a tél, új ciklusba lép nemcsak a táj, de az évtizedek monotóniájába ragadt főkarakterek is. Úgy tűnik, a fagy beköszönte kilátástalanságot, halált sugall – a Honeyland viszont A nomádok földje hősnőjével illeszti egy platformra Hatidzét, aki a hol befogadó, hol közönyös fák, sziklák, göröngyös talaj panteizmusában is konokul néz előre, harcol a túlélésért, egy cseppnyi reményért és saját önbecsüléséért, süssön nap, zúduljon rá eső.

Szabó G. Ádám

Honeyland (2019)

Rendező: Tamara Kotevska, Ljubomir Stefanov

Szereplők: Hatidze Muratova, Nazife Muratova, Hussein Sam, Ljutvie Sam