08.04.
| Törzsasztal Műhely – Irodalmi minisorozat a Grand Caféban – Negyedik epizód >>>
07.29.
| THEALTER 2021: fókuszban a színházi sokszínűség és a fiatal alkotók >>>
07.29.
| THEALTER 30(+1) színháztudományi konferencia >>>
07.28.
| Törzsasztal Műhely – Irodalmi minisorozat a Grand Caféban – Harmadik epizód >>>
07.23.
| Legéndy Jácint performanszai a 101 Klubban DJ Cuvious partisorozatán belül – Nightclub in the Sky >>>
07.22.
| Grand Café – Ráolvasás 07. – Halász Rita: Mély levegő >>>
07.10
| Héthatár: itt a környezettudatos művészeti fesztivál >>>
06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
 TiszaLINE Szalon

07.22.
| Szeged középkori városmagját találták meg a Móra-múzeum régészei >>>
05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Bék Timur, Horváth Eve, Juhász Róbert, Marczinka Csaba, Nagy Zalán, Tóth Réka Ágnes, Vasas Tamás versei
Abafáy-Deák Csillag, Szilágyi Zsófia Emma, Szilágyi-Nagy Ildikó, Totth Benedek prózája
Zalán Tibor drámája
Végel László naplórészletei
Fried István, Kovács Krisztina tanulmányai
Bazsányi Sándor, Urbanik Tímea Mészöly Miklósról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

Zsellér Anna: „Eleve a sérültségben”
2021.05.16 - tiszatáj

BARTÓK IMRE JERIKÓ ÉPÜL CÍMŰ REGÉNYÉRŐL 

Az elmúlt években kevés olyan szöveget olvastam, amelyre annyira igaz lett volna, mint Bartók Imre Jerikó épül című regényére, hogy újra és újra (minden újabb olvasói nekifutás esetében) meg kell tanulni olvasni ezt a könyvet, hasonlóan ahhoz, amire Rilke gondolt a modern képzőművészettel való találkozása alkalmával, amikor azt mondta, meg kell tanulni látni, vagy ahogyan Bartók Imre maga idézi 2009-es Celan­-monográfiájában Paul Celant: „Amennyiben ugyanis tapasztalni annyi, mint valami radikálisan újjal találkozni (…) úgy ehhez meg kell tanulnunk úgy hallani, ahogyan eddig még nem hallottak.”[1] Ezt a könyvet meg kellett tanulni olvasni, és ez a folyamat nem volt sem egyszerű, sem hamarjában letudható. Az olvasás elhúzódó voltának és szinkrón nehézségének két fontos oka van: (1) az egyik, a szövegszerű oka az, amit a regény eddigi kritikusai már megfogalmaztak, köztük Bárány Tibor is, hogy a Jerikó épül szövegének esetében „valódi hibriditással van dolgunk” – „Az elbeszélő semmit sem tesz annak érdekében, hogy »regényesítse« az esszéisztikus szövegrészeket, vagy hogy nyelvileg és retorikailag »összehangolja« az eltérő szövegvilágokat.”[2] (2) A másik ok talán még ennél is fajsúlyosabb: ez a szöveg, illetve a szöveggenerátor, aki a regény létrejötte mögött áll, gátlástalan és leplezetlen szembenézésre kényszerít traumáinkkal, sérüléseinkkel és a mindannyiunkban ott rejtőző őrülettel.

A regény szerzője irodalomesztétikai írásait korábban a hermetikus líra két fontos képviselőjének, Rainer Maria Rilkének és Paul Celannak szentelte, így legalábbis érdekes, radikális fordulat, amikor a Jerikó épül lapjain ezt olvashatjuk: „Minden a feje tetejére fordul, teljes átrendeződés, egyúttal ismét a hegeli ediktum, az érzékfeletti tehát nem más, mint a jelenség mint jelenség. A titok a teljes transzparencia, az ellopott levél. A rejtély éppen az, hogy nincs rejtély, miközben minden azt sugallja, hogy a rejtélynek valahol mégis léteznie kell.” (Jerikó épül, 515) Bár ez a szövegvilág egyetlen percig sem kíméli befogadóját, nem próbálja meg megédesíteni az olvasásélményt, nem kacérkodik az olvasóval, nem próbálja elcsábítani, mégis nehéz megválnunk tőle, mert azzal, hogy az írói szubjektum (szinte) mindent megmutat magából, csak egyre és egyre titokzatosabbá válik. A regényben aligha akad olyan szövegegység, amelyre azt mondhatnánk, a szerzője még tovább is áshatott volna lefelé, vagy hogy elfelejtett volna a téma kapcsán feltárni valamit, viszont mindig vannak újabb és újabb felületek, amelyeken a fénytörés újabb káprázatos színpompával mutatja meg az írói fantázia gazdagságát és a trauma jelentőségét az emberi életben.

Emellett még egy hatalmas vonzereje van a Jerikónak: az egzaltált szatíra és humor, amely működik benne. Erre és ennek működésére szinte egy az egyben ráillik az a szöveghely, amely a szerző korábbi lírai regényében, a Fémben állt a vidámságról: „Költőm versei elsőre nyomasztónak tűntek, minél tovább olvastam azonban őket, a részletekben mindig megtaláltam a komikumot, sőt, az ábrázolt helyzettől egészen függetlenül létező vidámságot is, ezek a művek zárt, pokolbeli tájaikkal utaltak a határaikon túl fekvő paradicsomra. Azonban ahhoz, hogy ezt kellőképpen érezzem, alá kellett merülnöm a sosem tapasztalt emberi viszontagságokat ábrázoló költői képekbe, be kellett lépnem e tájakba, s azon belül benézni minden bokor és minden betonfal mögé, minden ottfelejtett nyugágy alá, a kék virág megtalálásának reményében.”[3] A humor és a szatíra természetesen maguk is a távolságtartás, a distancia megkonstruálásának olyan technikái, amelyeket a szerző azáltal vet be, hogy szuverén módon használja, játszik rá és játszik az emberi kultúra gyakorlatilag minden végtermékével (filmekkel, lírával, filozófiával, regényirodalommal, számítógépes játékokkal stb.). A humor mint distanciateremtő erő csak azután válik nyilvánvalóvá, amikor az olvasó már kiépített egy olyan viszonyulásmódot e regényhez, ami őt magát is képessé teszi arra, hogy távolságot nyerjen a szöveg olvastán torkába feltoluló elemi érzelmeitől: az undortól, a szorongástól, a félelemtől, a vágytól stb. Mindeközben képesnek kell lennie arra, hogy fenntartsa az írói fantázia kimeríthetetlensége felett érzett csodálatát, mert, mint már mondottam, ez utóbbi az, ami az olvasás vágyelemű hajtóereje marad. Az undor példának okáért gyakorta visszatérő érzelmi alapszínezet a regényben, ennek mestermetaforája a gyermekkori lakás előszobájában eltüntet(het)etlenül maradt hányásfolt (Jerikó épül, 53). Mivel az „azonos vagyok az élőhelyemmel, így az öngyűlölet mindig a hely gyűlölete is” tézise (Jerikó épül, 26) szintén visszatérően érvényesül az „otthon” leírásaiban, ezért arra a következtetésre juthatnunk, hogy az undor mindig egyben az öngyűlölet egyik legelemibb, legerősebb érzelmi kifejezése is. Mindez nem menti meg az olvasót annak élményétől, hogy a könyv némely jelenetének olvasása közben (pl. az ördögűzés és a mononukleózis jelenete) el ne fogja a már‑már leküzdhetetlen, heveny undor. Volt, hogy ez az érzelem rám már olyan erősen hatott, hogy egy‑két hétig nem is tudtam újra hozzányúlni a kötethez.

Ahogyan Bárány Tibor írja: „a szövegek uralhatatlan áradása a szöveglény maradék énjének elvesztésével fenyeget”[4] – és igen, az olvasónak, ha közel akar kerülni ehhez a könyvhöz, magának is késznek kell lennie rá, hogy de(kon)struáljon egy darabot (nem csak olvasói) énjéből. Urbán Bálint részletes kritikájában[5] megtalálja a kortárs irodalomtudományban és irodalomelméletben a fogalmat erre a műfaji hibriditásra, amelyet Bárány Tibor kritikája felemleget: a világmű és a maximalista regény fogalmaiban. Hiányként marad azonban bennem Urbán kritikája olvastán, hogy nem közelít alaposabban a Jerikó épül egyediségéhez: nem próbál közvetlenül rámutatni arra, hogy mitől is tud ez a regény beállni a világirodalmi jelentőségű művek sorába. Bár ragyogó ötlet Urbán Bálint tanulmányában a mestermetaforák kifejtésének igénye: „az evés, az archeológia, valamint a dobozolás kérdései”‑t azonosítja Urbán ilyenekként.[6]

Természetesen nem lehetünk biztosak abban, hogy a regény egyediségének kérdéskörét maradéktalanul fel lehetne tárni, vagy hogy ennek a kérdésnek a felfejtése általában véve lehetséges volna, de két további visszatérő motívum elemzését ajánlom fel a következőkben annak reményében, hogy még egy lépéssel közelebb kerüljünk ehhez a könyvhöz: a kényszer(esség) és a „verseket kéne írni” felkiáltásának visszatérő motívumáét. Mindkét motívum az írás autoreflexív dimenziójára kérdez rá. Nagyon fontos nyitott feladatnak látom azt is, hogy a kortárs kritika feltárja majd ennek az autoreflexiónak a családban gyökerező, poszttraumatikus eredetét, sérültségének gyökereit és a sérültségből következő erő, valamint erőszak(osság) feltörésének tipikus motívumhálózatait a Jerikó épülben. A következőkben itt az előbb említett két motívum felfejtésére vállalkozom. Megpróbálom rekonstruálni, hogy az íráskényszer és a versek hiányukkal[7] hogyan épülnek be a regény terébe.

„Verseket kéne írni”

A regény viszonylag későn, az appendixben közölt különös interjúban ad kulcsot a benne működő történelemfilozófiai, a történetiség mibenlétére vonatkozó előfeltevésére: „[…] nincs semmiféle magán való múlt, nincs semmi, csak ami az emlékezetben, az emlékezetnek adatik. Vizsgálhatjuk persze az emlékezés működését, a képek és a hangok transzfigurációját, kidolgozhatunk különféle tudatmodelleket, de akkor is alapvetően egy szubjektív térben mozgunk, amelyben a tudat vagy az elbeszélő számára semmi sincs »kívül«.” (Jerikó épül, 600) Az elmúltakról (a személyes történelemről) mint a személyes térben megtörténtekről vallott szerzői felfogás azért fontos, mert – ahogyan az elemzők közül többen is megállapítják – ez a regény egyfelől „önéletrajzi paktumot” köt olvasóival, másfelől radikális eszközeivel maga mögött is hagyja az egyedi lét puszta szubjektivitását. Bárány Tibor a következőképpen fogalmazza meg ennek a (hiányzó) főhősnek a körvonalazódását a regényben: „a Jerikó épül szövegvilágát nem a hús-vér szubjektumnak tekintett főhős pillantásán keresztül látjuk felépülni. Ez (elbeszélés)technikailag azt jelenti, hogy a narrátor az emlékképek felidézése és értelmezése során gátlástalanul egymásra nyitja a legkülönbözőbb perspektívákat: az élményt átélő gyermek tudatát és nyelvi világát összekapcsolja és ütközteti annak (konvencionálisan ismerős) »irodalmi« rekonstrukciójával/imitációjával, valamint felsorolhatatlanul sokféle utólagos értelmezői perspektívával.”[8] Az „önéletrajzi paktum” viszont (ebben is egyetértek Bárány Tibor véleményével) még egy nagyon lényeges ponton megbicsaklik: ahogyan az előforduló istennevek a szövegben sosem szerepelhetnek teljes leírt alakjukban, úgy a közvetlen kimondás lehetősége is folyamatos elutasításra kerül. A traumatikus élmények közvetlen néven nevezésének lehetetlenségét és az istennevek kimondhatatlanságát, írásos rögzíthetetlenségét úgy hordozza ez a szöveg, mint ahogyan az enigma viszonyul önmaga anyagi kifejeződéséhez: az enigma alakja, tárgya, dologisága lényegtelen – hiszen létével úgyis mindig valami önmagán túlira, valami megnevezhetetlenre utal. Amennyire látom, két dolog rejtőzhet ennek a szövegtengernek a viharoktól vert, központi csendjében, a közvetlenül kimondhatatlan terében: az I(i)sten és a T(t)rauma. A traumát ehelyütt az én, az egyén, a szubjektivitás megsemmisítésére tett tartós vagy egyszeri kísérletként definiálnám. A XX. század legfontosabb tömeges történelmi traumája, a holokauszt mint elrejtett, el nem gondolt, fel nem tárt trauma jelenléte a kényszeres tevékenységek sorozatában jelenik meg: a (kényszer)írásban, a kényszerevésben, a futásban, a német (nyelvű) kultúra önellentmondásos tiszteletében: itt a kultúra szeretete a német nyelv (mint a nácizmus által deformált és dehumanizált nyelv) iránt érzett gyűlölettel áll egyszerre produktív és destruktív feszültségben.

Az istenivel, az istenséggel keresett kapcsolat vagy az erre irányuló vágy mint a trauma kioltásának, feloldásának lehetségessége utáni vágy, nem mutatkozik meg közvetlenül a szöveg szintjén a regényben, de az istennevek leírhatatlanságát erre utaló jelként olvasom. Ahogyan a „seb hozzátartozik a saját testhez, és mégis maga a megszüntethetetlen idegenség”,[9] úgy a betegség, amely a gyógyíthatatlan vagy be nem gyógyuló sebek állandó jelenlétének következménye, a szövegben közléskényszerként manifesztálódik. Írni, közölni, kifejezni nem az öröm, a boldogság vagy a boldogságot legalábbis megcélzó tevékenység, hanem kényszer: maga is betegség, visszatérő, feldolgozhatatlan erő, amely betör az ennek az erőnek kiszolgáltatott szubjektum életébe. „Mondani szeretnék valamit, de nem tudok megszólalni. Állandóan visszatérnek a közléskényszer buktatói, csillapíthatatlan kudarcélmény. Verseket kellene írni, de az sem megy” (Jerikó épül, 291). Az apa életében az olvasás tiltásával összekapcsolódó (egyik) gyermekkori trauma: „Te is ezt a sorsod [sic!] kívánod magadnak, kérdezte ilyenkor. Megúszni a katonaságot, bármi áron. Írni, de csak titokban, emberbőr füzetkékbe. (…) Az olvasás elíziumától ekkor még alighanem elválaszthatatlan volt az írásra törő akarat” (334). És talán a legfontosabb megfogalmazásban itt olvasható: „Mit jelent írni, ha egyszer semmiképpen sem magát az írást. Nincs köze a papírhoz, a hieroglifákhoz és a rúnákhoz (…). Az írás mániája egyszerre közlésvágy és örökös csomagolása, dobozolása valaminek, ami nem nyelvi, mégis a nyelv ösztönzi, táplálja illúzióját. Ha illúzió egyáltalán. Verseket kellene írni, egészen másról kellene írni, la vraie vie est absente, erről a távollévőről, egy távollévő nyelvén kellene szólni, innen és túl a kényszeren, az ismétlés kényszerén, de amíg nincs út a versekhez, addig ezzel a kényszerrel kell beérni, és a kényszerrel szemben ezzel a túlcsordulással, a felesleggel, az értelmetlen, felügyeletlen zónával, amely talán mégis a szabadság terepeként kínálja fel magát” (Jerikó épül, 342sk.). Az itt megfogalmazott versekre vonatkozó gondolat maga is kényszeresen visszatérő: „azonkívül verseket is kéne írni” (522). Talán egy kapcsolat van, amelyben az írás az öröm és a gazdagság minőségeit konnotálja: a nagymamával, akit egy helyütt „írógépnek”[10] is nevez, a filozófusnővel való kapcsolat. A szerző íróasztala „ugyanaz, amin egykor nagyanyám írt” (Jerikó épül, 554), helyesebben az erre az íróasztalra történő költözés utáni várakozás közben fogalmazódik meg a szubjektumban, hogy „egy napon majd én is írni fogok”. De a versírás gondolata esetlegesnek tűnő helyeken, a művészettel való találkozás pillanataiban is előtör: „Felismerem Max Ernst középső korszakát. Nincs tovább. Termékeny elakadás, mint abban a versben a paprikával a műanyagtálcán. Verseket kéne írni, többet, mást és máshogyan” (Jerikó épül, 558).

Hogy mi áll ennek a kiélhetetlen versírási és nagyon is kiélt prózaírási kényszernek a hátterében, mi az, ami miatt kielégíthetetlen ez a kívánság, Bartók Imre Láttam a ködnek országát című regényéből derülhet ki az olvasó számára. E regényében Bartók nem mellesleg a kortárs regény műfajainak radikális paródiáját nyújtja, ezzel beteljesítve Lukács és Bahtyin azon jóslatát, amelyre Urbán Bálint utalt kritikájában: „a regény állandóan paródiával néz vissza saját magára, parodikusan viszonyul saját történetéhez és ideiglenesen kialakult műfajaihoz, így tehát egy mind saját magát, mind legsajátabb hagyományait folyamatosan megkérdőjelező és átíró irodalmi formaként tételeződik.”[11] Az a szubjektum, akit a Jerikó épül ábrázol újabb és újabb nekifutások által, egyedfejlődésében még nem jutott el ugyan arra a felismerésre, amelyet előző regényében Romasantának, a Nobel-shortlisten szereplő nagy spanyolajkú írónak ad szájába Bartók Imre ebben a szatirikus detektívregényében. Amikor a szerzőhöz ellátogató könyvügynök, a regény főhőse Romasantát, a nagy írót egy abszurd helyzetben, egy lerobbant lakás fürdőkádjában találja, majd rákérdez további írói szándékaira, a szerző „egy kis vizet lögyböl magára” és így válaszol: „Klasszikus családtörténet. Visszatérek a régi formákhoz. Csak semmi kísérletezés! Az olvasók és a kritika is mindig újat várnak tőlem. »Vajon mit fog kitalálni legközelebb?« »Mit forgat a zseni a fejében?« Semmit. Semmit nem akarok kitalálni. Megírom a történetem, és kész. Hogy hogyan jutottam idáig, ahol most vagyok. (…) Ez költészet – mondja. – Az emberélet költészet. Persze hogy különleges vagyok. Mind azok vagyunk, csak sokan nem tudnak róla.”[12] Ezt vagy egy ezzel szorosan korrespondáló gondolatot fogalmaz meg Walter Benjamin huszonegy évesen az ifjúsági mozgalomban vele együtt aktív barátnőjének, Carla Seligsonnak: „Majdnem mindenki elfelejti, hogy ő maga az a hely, ahol a szellem valóságossá válik.”[13] Bartók a Jerikó épül írása idején már szükségszerűen el kellett, hogy jusson eddig a felismerésig.

A (hiányzó) vers mint anyanyelv

Ez a párhuzam Walter Benjaminnal nem utolsó sorban azért is ide kívánkozott, mert Bartók olyan fiatal szerző kortársaink között, aki – hasonlóan Walter Benjaminhoz – tudja, hogy „[a] nyelv határa nem a nyelv határán húzódik, hanem a belsejében” (Jerikó épül, 350). Ez szorosan összefügg azzal, hogy Bartók időközben saját nyelve mesterévé vált, aki tudja és cselekszi azt az írói tapasztalatot, hogy „[v]alószínűleg sosem válik mesterévé az ember semminek, amiben nem ismerte meg saját tehetetlenségét, és aki ezzel egyetért, az azt is tudja, hogy ez nem a kezdetben vagy a dolog körüli erőfeszítésben rejlik, hanem a dolog szívében.”[14] Nem utolsó sorban a kényszeresség bűvölete, az ismétlés bűvölete az, amely a nyelv mesterévé avatja Bartókot: „Az ismétlések többé válnak puszta ismétlésnél. Mindegyik mondat egy ecsetvonás” (Jerikó épül, 462) – mondja az öngyilkossági kísérlete után pszichiátriára zárt én a tájképfestő Lars Hertervigről, akinek „őrülete érezhetően nem pszichiátriai, hanem metafizikai minőség” (uo.). Az íráskényszer, a meg nem írható versek kívánásának folyamatos metafizikai őrülete és a nyelv eredendő enigmatikussága vagy hermetikussága visszatérő módon fogalmazódik meg több ponton is a regényben („Ami fontos, lappang.” 487. – „Ha jelent is valamit, sosem jelenthet annyit, mint az, amit elrejt.” Valamint ugyanitt, ismeretelméletileg az ellenkező irányból megfogalmazva: „Minél több a hazugság, annál inkább látjuk azt, ami igaz.” 513).

A kötet mottója ugyan Friedrich Hölderlintől való („Élni annyi, mint megőrizni egy formát.”), de ezt a formafogalmat Bartók a magyar filozófiatörténetnek Lukács Györgyhöz (és irodalomtörténetileg Kertész Imréhez) is köthető hagyományából is meríthette. Tekintsük csak a következő szöveghelyet: „A forma belső. Innen a megértés örök rejtekútjai, a hermeneutikai paranoia, a vad tiltakozás és gyanakvás minden felszínnel szemben. A meggyőződés, hogy a felszín vagy a felület mögött kell lennie valaminek – éppenséggel a formának, illetve a forma titkának –, a beszédben is ösztönösen megjelenik. Talán magának a beszédnek a struktúrája az, ami termeli ezt a differenciát. Vagy pusztán tudatosítjuk ezt a nehézséget, és a gondolkodás gyógyíthatatlan, egyúttal nárcisztikus sebét látjuk benne, vagy pedig egy olyan érzéki tapasztalat lenyomatának tekintjük, amely a fogalmi gondolkodáson túli eszközökkel való megközelítést követeli meg” (Jerikó épül, 102sk.). A fiatal Lukács formabűvölete nem csak A lélek és a formák esszéiben keresett megnyilatkozási és interpretációs felületet magának, hanem filozófiailag A heidelbergi művészetfilozófia soha le nem zárt, és mint ilyen, akár „gyógyíthatatlannak” is mondható spekulatív futamaiban is. A szellemtörténeti iskola és annak neokantiánus ága volt az, amelyhez az ifjú Lukács kapcsolódott: közös bennük pedig éppen az a „meggyőződés [volt], hogy a felszín vagy a felület mögött lennie kell valaminek”.

Az, hogy ez a filozófiatörténeti megközelítés sem volna terméketlen Bartók Imre regé­nyé­nek értelmezésénél, abból is látszik, hogy Bartók már Celan‑monográfiája megírásának idején rendelkezett azzal a másik elemi nyelvtapasztalattal, amelyet Hamanntól, Kant kortársától és kritikusától tanult: „a költészet nem más mint az emberiség anyanyelve”.[15]

A szerző a hermetikus és az abszolút költészeti hagyományból négy szerzőhöz viszonyul centrális módon, legalábbis a Jerikó épülből és a szerző monografikus életművéből ez tűnik ki: Hölderlin, Rilke, Benn és Celan szövegteste idéződik meg a leggyakrabban a könyv lapjain. Mivel Bartók Rilkének és Celannak monográfiát szentelt, ebben a legutóbbi regényében az élete második felét őrületben leélő Hölderlin alakja válik a leghangsúlyosabbá. Míg Bartók Pór Péter szerint Rilkében „a kifejezés kényszerűen fokozódó öntematizálását, vagyis öntitkolását és öneltévesztését, vagyis önállítását és önmegsemmisítését ismeri fel (…) (45, 110, 137)”,[16] addig Celan líráját egy „sérült élet” költészeteként értelmezi, és „ebből az elmúlt és eljövendő, de mindig is eleve a sérültségben meghatározott eszmény felől ragadja meg Rilke életművét.”[17] [Kiemelés tőlem: Zs.A.] A Jerikó épül alaptapasztalata szintén a sérültség, de poétikája tagadja ezeknek a sérüléseknek a puszta történetiségükben megragadható lényegét. Minden egyes darab önéletrajzi mozzanatból indul ki ugyan, de a prózaegységek vagy ‑töredékek az adott értelemegység vége felé feltornyosuló, egyre inkább egzaltált fantáziafutamokként a képzeleti és interpretációs csatornák szinte vég nélkülivé tágulásával folyamszerű áradásba kezdenek, és abszurd, groteszk vagy horrorisztikus (ritkábban: lírai-szentimentális) jellegük felerősödésével megnyílva legyezőszerűen terülnek szét. Ha úgy tekintünk erre a regényre, mint egy megíratlanul maradt könyv lenyomatára vagy árnyvonalára, akkor ez a regény a hiányzó Hölderlin‑monográfia körvonalait ölti magára. Kimondatlanul is felteszi a kérdést: az őrület története mi?

„Schweigen müssen wir oft / es fehlen heilige Namen” (Hölderlin)

„Hallgatnunk kell gyakran / hiányoznak a szent nevek”[18] – idézi Bartók és ezzel egyúttal meg is idézi, meg is konstruálja a hagyománykapcsolatot Hölderlin, Rilke és Celan költői életművei között. Míg a regény végéhez csatolt fiktív vagy álfiktív interjúban a Szerző a regényére vonatkozóan azt állítja, hogy „a jelen szöveg is csak egy a korábbi könyveim sorából, amelyeket egy-két kivétellel – mind különböző gyűlöletpoétikák inspiráltak” (Jerikó épül, 598), én azt gondolom, hogy olvasóként vitatkozhatunk ezzel az állítással, helyesebben a kimondatlanul maradó, hiányzó komplementer értékkel kell kerek egésszé formálnunk azt.[19] Bár igaz, hogy „a rosszakarat parányi, titkos csengettyűje, a kritikai szellem” (Jerikó épül, 321) mindenütt felcsillan ennek a szövegnek a felületén, és ezáltal a könyv a lehető legmélyebben aparegénynek nevezhető, hiszen apjától tanulta azt a kritikai vagy rosszabb pillanataiban gyűlölködő szellemi alaptartást, amely által az élet a világ ellen folytatott hadjárattá lényegül át (ld. példának okáért itt: „folytassuk hadjáratunkat”, Jerikó épül, 279). De ugyanilyen gyakran történik meg az is, hogy a regény valamelyik prózaegysége az élet monumentalitását dicsőítő és sokszor dialektikus módon egyidejűleg el is átkozó filozófiai esszévé növi ki magát. Az egyik ilyen esszét (lényegében véletlenszerűen, de talán mégis jelentésessé tehetően) kiemelném, mert nagy jelentőségűnek érzem a „verset kéne írni” kényszeresen visszatérő óhaja szempontjából. Ez esetben a filozófiai, elemző, de mégis fantasztikus (a „fantázia által a végletekig hajtott” értelmében) próza Hölderlin Patmosz című versének két verssora köré bomlik ki. Kifejti a két verssorvariáns közti alapvető metafizikai eltérést és ellentétet. „Néhány betű átírásával ennél drámaibb hangsúlyváltást aligha eszközöltek a világirodalomban” (Jerikó épül, 432). Ez a néhány betű a zerstreut [szétszór, szerteűz] szót zerstörtre [elpusztít] változtatja.

Ebben a fantáziafutamban Hölderlint négy méter magas, rovarszemű angyala azokhoz az aknákhoz kíséri, ahol gyermekek tolják a csilléket a hegyen, sziszüphoszi szenvedések közepette. Ha a Teremtés nem más, mint egy haláltábor gyermekek számára, akkor a „történelem i-ten paroxizmusa. Amit a szakadékban látsz, az ő lelkiismerete. Ennyi maradt a kegyelemből.” (Jerikó épül, 434) A dühkitörések istene, a gyűlölet istene ennek a szakasznak a sötét viharszeme. Jelen pillanatban azt mondanám: itt metafizikai értelemben az értelmezés továbbvitelének lehetősége megtörhetne: nemcsak, hogy nincsen számunkra remény (állítja ez az eszmefuttatás), hanem még maga a reménytelenség fogalma is értelmetlen. Ennél sötétebb metafizikát kortárs regény aligha tudna olvasói elé tárni. Milyen jó, hogy az olvasó is hozzáteheti, sőt, talán szükségszerűen hozzá is kell, hogy tegye a maga (pusztán) értelmezői, mégsem passzív aktusát a regényhez azzal, hogy a Jerikó épül szövegegységeit nem egyszerűen hibrid szövegekként, hanem a meg‑nem‑írt versek előszavaként vagy hiányának körvonalaiként is olvassa. Abban az értelemben tehetjük ezt, hogy mindeközben folyamatában és szünet nélkül feltételezzük, hogy ez a regény abból a hitből és indulatból született, hogy a személyes élet költészete is lehet irodalom. Sőt, tovább megyek, talán még ennél is erősebbet valósít meg ez a könyv: azt, hogy a legsajátabban irodalommá csak a személyes élet költészete válhat. Éppen ezáltal lesz ez a regény a saját élet traumájával történő nagyszabású leszámolássá, a saját tudat és tudatalatti csodálatosan gazdag feltérképezésévé, és nemcsak mint ennek a tudatnak a paroxizmusa, kor- és kórtörténete, hanem mint korának hitetlenül hívő lelki-ismerete is.

 

 JEGYZETEK

[1]   Bartók Imre: Paul Celan. A sérült élet poétikája. L’Harmattan, Budapest, 2009, 43.

[2]   Bárány Tibor: Schopenhauer és Riefenstahl együtt forgatnak. Bartók Imre: Jerikó épül. In: Jelenkor 2019. május, 594–601, itt: 597.

[3]   Bartók Imre: Fém. Kalligram, Budapest, 2011, 91.

[4]   Bárány, i. m., 598.

[5]   Urbán Bálint: Az ezer fennsík és a dobozok. (Bartók Imre: Jerikó épül, Jelenkor, 2018), Ld. Műút-online (hozzáférés: https://www.muut.hu/archivum/30594)

[6]   A teljes mondat így hangzik: „Mindennek fényében nem csoda, hogy az evéssel és a táplálkozással kapcsolatos gondolatok, az archeológia, valamint a dobozolás kérdései mintegy búvópatakokként kísértik végig a szöveget és akár a regény mestermetaforáiként is olvashatók.” Urbán, i.m., 74.

[7]   Annak ötletét, hogy egy mű valamely meg nem írt másik mű negatív lenyomataként is olvasható, Agambentől vettem. Ld. Giorgio Agamben: Kindheit und Geschichte. Zerstörung der Erfahrung und Ursprung der Geschichte. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 2004. Ford. Davide Giuriato, 7. „Jedes geschriebene Werk kann als Vorwort (oder eher als verlorene Wachsschicht) eines nie geschriebenen Werkes betrachtet werden, das notwendigerweise ungeschrieben bleibt, weil die auf es folgenden Werke, die ihrerseits Vorspiele oder Abdrucke von anderen abwesenden Werken sind, nichts als Splitter oder Totenmasken von ihm darstellen.” „Minden megírt mű egy soha‑meg‑nem írt mű előszavának (vagy inkább elveszett viaszlenyomatának) is tekinthető, amely szükségszerűen marad megíratlan, mert a reá következő művek, amelyek maguk is előjátékai vagy lenyomatai más hiányzó műveknek, sem mások, mint annak szilánkjai vagy halotti maszkjai.” [Ford. Zs. A.]

[8]   Bárány, i. m., 596.

[9]   Bartók: Paul Celan, 60sk.

[10]   A nagymama halálát és temetését leíró szakaszban írja róla azt is, hogy a filozófusnő az embereket „szőrtelen állatokként” látta. Jerikó épül, 267–270.

[11]   Urbán Bálint: Az ezer fennsík és a dobozok (Bartók Imre: Jerikó épül, Jelenkor, 2018). i.m.

[12]   Bartók Imre: Láttam a ködnek országát. Jelenkor, Budapest, 2016, 281.

[13]   Walter Benjamin levele Carla Seligsonnak, 1913. szeptember 15-én. In: Uő.: Gesammelte Schriften II.3., Szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1991, 865.

[14]   Walter Benjamin: Berliner Chronik. In: Uő.: Gesammelte Schriften VI., Szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 466. Ford. Zs.A.

[15]   Idézi Bartók Imre: Paul Celan. A sérült élet poétikája, 25.

[16]   Pór Péter: Új magyar könyv Rilkéről. Bartók Imre: Rilke. Ornamentika és halál. In: Holmi. XXIV. évf. 4. szám (2012. április), 511–518, itt: 515.

[17]   Uo., 516.

[18]   Bartók: Paul Celan, 27. „A hallgatás motívumával mindenesetre Celan egy Hölderlintől induló, és folytatását Rilkében meglelő tradícióhoz kapcsolódik. (…) A hallgatás mindkettejüknél [Hölderlinnél és Rilkénél is] összekötődik az Istennel és a szenttel szembeni hallgatás követelményével.”

[19]   Ennek a mondatnak természetesen a második fele a fontosabb: „Megpróbálom pontosítani a dolgot. Ezen a gyűlöleten nem ressentiment-t értek. Inkább a semmivel, a horror vacuival szemben felébredő indulatról van szó.” Paradox módon tehát magának a gyűlöletnek vagy a gyűlöletből fakadó érzelem- és tettkomplexumoknak a gyűlöletéről.

 

(Megjelent a Tiszatáj 2020. júniusi számában)

 

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2018

605 oldal, 4490 Ft

 

 

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2021.07.28 - tiszatáj

– MONDJA A SZÍNHÁZCSINÁLÓ
BALOG JÓZSEF
Annak ellenére meglepően sokszínű és gazdag az idei Thealter Fesztivál programja, hogy a szervezők harminc év óta először egyetlen fillér működési támogatást sem kaptak pályázatukra. A MASZK Egyesület nemrég Hevesi Sándor-díjjal elismert elnöke, a színészként az Újszegedi Szabadtéri Színpadon Molière-bemutatóra készülő Balog József szerint a szakmai szolidaritásnak és a pandémia okozta lefojtottságnak is köszönhető, hogy minden meghívott társulat vállalta a fellépést Szegeden… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.07.28 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SZKÁROSI ENDRÉVEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Szkárosi Endre József Attila- és Mészöly Miklós-díjas írót Pánczél András kérdezte a Szekszárdi Magasiskola Mészöly Miklós Íróakadémián zajló irodalmi tehetséggondozásról […]

Tovább olvasom >>>
2021.07.28 - tiszatáj

BETTER DAYS
Húsbavágóan aktuális, sőt, régóta jelen lévő probléma az iskolai bántalmazás, mégis viszonylag kevés film (például a belga, mentális betegségekre szintén fókuszáló Ben X) helyezi érdeklődése homlokterébe. Noha a hongkongi születésű, de a szárazföldi Kína bizonyos relációit vizsgáló Derek Tsang végül nem alkot remekművet, drámája igen figyelemreméltó mű a témában… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.07.27 - tiszatáj

Bék Timur, Horváth Eve, Juhász Róbert, Marczinka Csaba, Nagy Zalán, Tóth Réka Ágnes, Vasas Tamás versei
Abafáy-Deák Csillag, Szilágyi Zsófia Emma, Szilágyi-Nagy Ildikó, Totth Benedek prózája
Zalán Tibor drámája
Végel László naplórészletei
Fried István, Kovács Krisztina tanulmányai
Bazsányi Sándor, Urbanik Tímea Mészöly Miklósról

Tovább olvasom >>>
2021.07.27 - tiszatáj

SIROKAI MÁTYÁS: LOMBOLDAL
A beat tanúinak könyvével elindult az antropocentrikus világot hátrahagyó utazás, amely A káprázatbeliekhez című második kötetben folytatódott a zöld álmokkal és az űr kozmikusságával. A Lomboldal visszatérés a földre, maga a zöld álmok megvalósulása, ahol beteljesedik a „növénylés”, és ahol a szilárd, ontológiai határok ugyanúgy elmosódnak, ahogy a korábbi könyvekben. Tematikusan tehát összekapcsolható a három kötet, mindben ott húzódik a növények megértésének vágya és azok szeretete, a mozgás, egy dehumanizált világ… – BORBÍRÓ ALETTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.07.26 - tiszatáj

JURONICS TAMÁS SZÖKTETÉS A SZERÁJBÓL-RENDEZÉSE ÚJSZEGEDEN
Amióta száműzték az operát a Dóm térről, lassan már annak is örülni kell, hogy egyáltalán játszanak egy máshol bemutatott, újrahasznosított produkciót az Újszegedi Szabadtéri Színpadon. Juronics Tamás kortárs Mozart-rendezése, a Szöktetés a szerájból háromnegyed ház előtt tisztes sikert aratott… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.07.24 - tiszatáj

BRONKA NOWICKA:
MEGETETNI EGY KÖVET
Bronka Nowicka rendező, író, debütáló prózakötete 2016-ban elnyerte a lengyel Nike irodalmi díjat. Magyarul 2021-ben Sipos Tamás fordításában jelent meg Megetetni egy követ címmel. Ez a vékony kis könyv a tárgyak által előhívott emlékezet 44 rövid története. Ahogy a fülszöveg is ígéri, a kötet rálátást ad a lengyel falu, család, történelem egy-egy részletére is. Emellett létfilozófiai kérdéseket, és azok nyelvi leképezésének lehetőségeit is fejtegeti… – OLÁHNÉ KISPÁL ANITA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.07.23 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Jó és örömteli érzés ismételten jelen lenni a Vásárhelyi Őszi Tárlaton (VOT67). Tombol a nyár, idővel belefutunk az őszbe. Időzavar, a pandémia miatt. Jövőre tolódik a VOT68. Egyidőben vagyunk, vagy inkább párhuzamos időkben élünk?

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)