Tiszatájonline | 2021. május 11.

A Más tájak jönnek című csoportos kiállítás

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Egy táj inkább élmény mint helyszín, egyszerre van közel és távol, mindkettő önmagában bizonytalan, csak azt tudjuk, hogy ég és föld között van. Valahol. A hollét határán, az ittlét örömében, a felismerésben, hogy vagyunk valahol, és olykor visszavágyunk oda, ez a visszavágyódás olyan bizonyosság, hogy valami létezik, még akkor is, ha már nem. Valóság és álom találkozása ez, egybe csúsznak a tér- és idődimenziók, létezik meg nem is. A táj mint eljövendő múlt. Kísértés, hogy az ittlét nyomot hagyóan történik, a hollét igézetében […]

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

Más tájak jönnek
2021. 04. 13 – 2021. 05. 22.
Várfok Galéria
Budapest, Várfok u. 11, 1012

Kiállítók:
AATOTH FRANYO | CZIGÁNY ÁKOS | FRANÇOISE GILOT | HERMAN LEVENTE | KORNISS PÉTER | MULASICS LÁSZLÓ | NEMES ANNA | ORR MÁTÉ | ROZSDA ENDRE | SZIRTES JÁNOS | SZOTYORY LÁSZLÓ | UJHÁZI PÉTER

Abafáy-Deák Csillag: Maradásra bíró tájak

Én azt szeretem a művészetben, ha érezteti az örökkévalóságot, anélkül, hogy hirdetné.
(A. Renoir)

Czigany Ákos: GazdaságNincs két éve, hogy a Várfok Galériában aatoth franyo: Képtelen tájak, tájatlan képek című kiállítását láttuk. A művész olyan kérdést feszegetett, amit mi is felteszünk magunknak. Milyen jövőben fogunk, akarunk élni? Milyen jelenben élünk? 2019 őszén nem sejthettük, milyen változásokat élünk meg 2020-tól napjainkig.

A Várfok Galéria mostani kiállításának címe Más tájak jönnek. Jönnek? Jöttek? A közel másfél év bezártsága után most végre mi mehettünk más tájakat nézni és látni is, nem csak belső tájainkon barangolunk. Találkozunk újból aatoth franyo Főképp sárga (2017) című művével is, ami felvidít,.. „mintha a nap szilánkokra tört volna és világítana nekünk, vakít, elvakít, de amíg van szín, addig élet is, Számára az idő nem jelent mást, mint színeket, formákat, mintázatokat, néhány elem és egy-két szín felhasználásával intenzív, koncentrált kompozíciókat hoz létre. a természet bőrébe bújik, élet nevű játékot játszik, a jelen megtapasztalása érdekli, nem a romantikus múltba ringatja magát.” Abafáy-Deák Csillag: Tollpihés balta

Czigány Ákos Gazdaság (2016) című printje, a művész szavait idézve a „lappangó látvány” élményét villantja fel fekete-fehéren, mint a délibábos land art objektumok, „a tájjal, …és idővel való gazdálkodásunk képletei”. A lappangó látvány hús-vérrel telik meg Korniss Péter Szénaforgató lány (1974) című printjén és mozgással, mozgóképpé válik a fénykép. Libben a lány szoknyája, fején a malomkő nagyságú kalap, mintha egy helikopter propellerje lenne, forog, minden forog, nem csak a széna. Korniss fényképe képviseli a valóság hű kép világát, ez a tárlat egyetlen ilyen alkotása. Ami mégis rokonná teszi a többi művel, a kompozíciót jellemző, elemeit átható viszonylagosság, az alkotó látásérzékenysége, választásai, döntései.

Herman Levente Marospart 2 (2020) és Rét (2020) című festményei szülőföldje sejtelmes, ködös tájaira vezeti a látogatót, nem magányt sugároznak a képek, hanem megnyugtató, elmélkedésre ösztönzőek, a természettel való szoros kapcsolatunkra emlékeztetnek. Sétánkban Ujházi Péter Szép fa (2009) című szobra állít meg, címében van egy kis irónia, kérdőjel formájával mégis inkább felkiáltójel, itt vagyok, és szép! Színes, kockákból felépített pszeudo-Rubik kocka, nem kell újra, színek szerint összeraknunk, megáll a lábán, a kockaság sokféleségének összhangja adja a mű szépségét. Innen továbblépve a főfalon Herman Levente monumentális festménye, Múzeum 1.2. (2021). A művész önmagát festette meg, ahogy saját művét szemléli. Egy pillanatra Rodin Gondolkodó-ja villan be, egy szobor, amely a művéről elmélkedő Dantét ábrázolja. Herman Levente figurája, a nekünk háttal ülő alakja egyszerre testesíti meg a töprengő, magányos és az időről, az elmúlásról megfeledkezni nem tudó, az elrejtettségét feladó embert. A térbe hulló őszi levelek a változást, a feledést idézik fel bennem, miközben a kép figurája mégis olyan helyen – múzeumban – van, amely a megőrzés, emlékezés jegyében létezik. A múzeum mint lakóhely, lelőhely, emlékhely, kirakat és műhely, a kint és bent, a fent és lent fogalmát megtestesítő tér.

A kiállítás fő művét, Rozsda Endre Cím nélkül-i, 1959-es alkotását a másik teremben szemlélhetjük meg. Rozsda Endre tájképe tobzódás és rejtegetés, eltakarás, átláthatatlanság, a természet burjánzása, a kép homályosságában misztérium, testetlen szellem lapul, és az iránta való ösztönös áhítat. Egyszerre érzem a temetői csendet és hangulatot és az örökörömet, az egyesülés pillanatát.  Itt is a hely és az építészeti forma válik fontossá, még ha első pillantásra nem ismerhető fel az, hol is vagyunk, mit is látunk. Világ felállítás ez, az emberi sors arculatának mozgalmas és mozaikszerű kifejezése. A belső és a külső valóság szuggesztív víziója egyben a létezés jelentésnélkülivé válásának tagadása.

A táj és az ember személyes viszonya tárul elénk a kiállított művekben, bennük a megélt élmények és vágyak helyszíne, megnevezve vagy név nélkül.  A megnevezésben és a meg nem nevezésben is a teremtett világ és a vizuális élmény kettőségét fedezhetjük fel. Jelen van a látványalapú és az elvont festészet. Ismerős, egyéni festői gesztusokat látok, a festő által generált és irányított mozdulatsort, amely az anyag kezelésében, traktálásában jelenik meg. Eltérőek a festési technikák, amelyek alapvetően befolyásolják a kép optikai hatását, következésképpen a befogadóra ható érzelmi tényezőket is. Az alkotások struktúrája a részletek egymáshoz való kapcsolódásán alapul, a rész és egész viszonylagossága dinamikus egyensúlyt hoz létre. Ritmust, élő mozgást. Mintha minden pillantással új és újabb képet látnánk. A tér olyan világát, amely egyszerre végtelen és behatárolt is.

Szotyory kiemel, a látvány egy elemét színezi át, de a motívum mégsem válik le a képről, mert a kiemelés a viszonylatok egyensúlyát teremti meg. Kundera könyve, a Lét elviselhetetlen könnyűsége jut eszembe. A lét eszenciája, a lét álomszerű sejtése és titokzatossága, egyben végtelen rejtettsége. A mindennapiság relikviáit ismerjük fel a képeken, a teremtő eldöntetlenség állapotát, valami mindig függőben, változóban van, valami mindig megoldásra vár, valami mindig lezáratlan. Ahogy Kundera írta a már említett könyvében: …Soha nem tudhatjuk, mit akarhatunk, mert csak egyetlen életet élve sem nem tudjuk összehasonlítani előző életünkkel, sem pedig tökéletesíteni a következő életünkben.

Nemes Anna és Orr Máté látványalapú festészete más-más világot nyit fel előttünk. A figuralitás azonossága mögött eltérő művészi ábrázolási mód rejlik. Orr fotogén tigrise, Nemes Anna foltos emberi alakja jelzi a látás- és alkotásmódbeli különbséget. A hátsó traktusban, a kabinetben a látvány egy bestiáriummal egészül ki Françoise Gilot, Nemes Anna és Orr Máté műveinek köszönhetően.

A mostani kiállítás címét és a tematikát Ujházi Péter azonos című, bolygó sorozatának 2015-ös kollázs-festménye adta. A mozgás és utazás érzését a groteszk, figurális és absztrakt együttese, valamint játékos feliratok „jövök” „megyek” „UP itt van, itt vagyok” egészítik ki, űrugrás ez, akár a távoli galaxisokig.

Űrugrást hajtunk végre a tájképek között, időutazunk,1945-től napjainkig, utópiák nélkül. Visszatérünk valahova és előre szaladunk az ismeretlenbe. Információk kerülnek át a múltból vagy a jövőből a jelenbe. Különös tér/idő ugrás szemtanúi leszünk, sőt jelenlétünk teszi teljessé a tájképet. Nem a holnapi világot, a holnap tájképét látjuk a tárlaton, de nem is múltét. Nem az a kérdés, hogy igazak vagy hamisak a képek által sugallt tájképek, hanem hogy létezőként jelennek meg számunkra, keletkezési idejüktől függetlenül. Azt a filmbeli módszert, amikor a cselekmény korábbi időre vált flashback-nek (visszapillantás) nevezzük. Ez a tárlat is visszapillant, időt vált. Az üvegházhatást, a klímaváltozást, a Föld elvesztését, elhagyását felidéző Czigány Ákos injekt printje, diptichonja (Gazdaság, 2016) brutális egyszerűségével ragadja meg a néző fantáziáját. Mintha megállt volna az idő, a tér végtelensége letaglózó, embertelen is. Valami látszatra egy és oszthatatlan, de mégis eggyé sosem válik, ott a rés, az elválasztás, egyben a kép magában hordozza az ismétlődést, a körkörösséget, az idők végezetéig. Tájérzékenysége kultúrakritika is, mert morálisan felveti annak kérdését, milyen módon is avatkozunk a természetbe, a tájba. Milyennek is látja Czigány Ákos saját korában az emberi közösség és a társadalom viszonyát a természethez.

Egy titokzatos világ nyílik meg előttük, az örök és változó táj, amely emberi identitásunk elválaszthatatlan része. A közösségi mozzanatok is jelen vannak, a helyhez, a hagyományhoz való tartozásunk, amely már lehet üres jelkép is, eldologiasított tárgy, kánont tagadó szimbólum, mint Mulasics László diptichonjában (Síkságok öröme I-II., 1991). Ez a kiállítás kitágítja a tájkép hagyományos értelmezését, polemizál a kánonnal, a tájkép változatosságára, az egyéni látásmódra (a természet iránti intuitív érzékre, a táj mint önkifejezési formára) és technikára (tus, akvarell, olaj, a képfelszín anyagminőségére) helyezi a hangsúlyt, miként is létezik kötődés a tájhoz, a tájélményhez és tájtapasztalathoz, a logosz ideájához. Feketén-fehéren és színkavalkáddal, a napfény, a világosság, az örök mozgás keresésével, a formák (vonalak, felületek, részletek, tónusok, színek egyensúlya) és struktúrák lírai és geometrikus értelmezésével, ki milyen viszonyban áll vagy állt (Rozsda Endre) a tájkép mint művészeti kategóriával.

A tárlat elbeszélés, emlékezet és identitás felmutatás is. A tájkép mint az emlékezet helye jelenik meg a tárlaton, distanciát teremt a tájkép múltjával, reflektív viszonyt alakít ki hozzá, olykor kritikait is. A tájkép mint helyszín ma is a folyamatosság, az eredet és a különlegesség hármas rendszerében közelíthető meg, heterogenitásában is homogén, homogenitásában is heterogén tud lenni. Hasonmás.

 

Kölüs Lajos: Az ittlét és a hollét határán

… maga a kép az ünnep, nem az, amit ábrázol.
(Ujházi Péter)

Francoise Gilot: Tengeri szellőEgy táj inkább élmény mint helyszín, egyszerre van közel és távol, mindkettő önmagában bizonytalan, csak azt tudjuk, hogy ég és föld között van. Valahol. A hollét határán, az ittlét örömében, a felismerésben, hogy vagyunk valahol, és olykor visszavágyunk oda, ez a visszavágyódás olyan bizonyosság, hogy valami létezik, még akkor is, ha már nem. Valóság és álom találkozása ez, egybe csúsznak a tér- és idődimenziók, létezik meg nem is. A táj mint eljövendő múlt. Kísértés, hogy az ittlét nyomot hagyóan történik, a hollét igézetében. Soha nem hagytam el ezt a helyet. Ide születtem, nem vágyom máshová. Vagy mégsem? Hol találjuk meg helyünket? Helyünkön vagyunk-e mindenkor és mindenhol? Odüsszeusz mindig máshova vágyódott, utazott, kalandok sorát élte át. Don Quijote vándorló lovag volt, egy hölgy felkutatására indul, aki csak a lovag képzeletében létezik.

Bármelyik alkotást is vesszük szemügyre, bennük koherens és szigorú belső logika, koncepció, a látható és a létező metamorfózisa jut érvényre. A kiállító művészek nem követik a kánont, merészek és szabadok, alkotásmódjuk független attól, mások mit is gondolnak szépnek, fenségesnek vagy képzeletgazdagnak.

Gilot és Szotyory folyamatos útonlevése, Herman visszatérése a gyökerekhez, Ujházi ragaszkodása az adott tájhoz (a plein air festészethez, a közeli nézőponthoz), mind-mind intenzív létezést (elmúlást és újraébredést) jelent. Mulacsics László, Orr Máté, Gilot, Nemes Anna számára a táj (a meditatív csendélet, az életkép, a portré, az állatábrázolás, a geometrikus forma) metafizikai-spirituális és szimbolikus, magukon túlmutató értelmet hordoznak, Mulasics geometrikus formái egyben tromp-l’oeil, a szem becsapása is, miközben az örök állandót hordozzák. Viaszfestéssel készült alkotásai (Tanulmány: El Banco, 1994, Változó mennyiségek I-II., 2020) az időtlenséget is megidézik, mivel a színek akár ezer évig frissnek, természetesnek látszanak. Gilot tusrajzait a szikárság, a minimalista visszafogottság, az archaizmus jellemzi. Tengeri szellő, 1985 c. képén a vándorló napkorong, mint egy Küklopsz szeme néz ránk. Egy hajó testét is felfedezek a képen, ahogy ring és vitorlája megfeszül a szélben. Rozsda Endre Nyugati szél, cca. 1975 c. képén is ott a nap piros korongja, ívelő pályáján többször feltűnik. A nyugati szél hatalmas íveket fut be mozgása közben, ez a meanderező mozgást örökítette meg Rozsda, a nyugati szél mozgásból olykor ciklonok és anticiklonok keletkeznek.

Orr Máté számára, hasonlóan Ujházihoz, a szem örömünnepét jelenti a kép, azzal a különbséggel, hogy állatábrázolása az illúzionizmus világába vezeti a nézőt. Orr tigrise (Puha szörnyeteg, 2021) a vanitas (hiábavalóság) motívumát is jelenti számomra, a motívumban a csillogó felszín és a mély belső igazság közötti feszültséget fedezhetjük fel. A kiállítás szerint a tájkép nem kimerített médium, hanem életképes képzőművészeti kifejezési forma, és ma is szabad tájképekben beszélnünk, gondolkodnunk. Herman Levente zöld és végtelen Rét-je, 2020 számomra parafrázis, Szinyei Merse Pál Pipacsos mező, 1896 c. művére, a pipacsokkal teletűzdelt zöld mezőre, a két szín kontrasztjára gondolok. Herman képén nincsenek pompázatos színek, oldott körvonalak, napfénytől sugárzó ragyogás, inkább vihar előtti csend komorságát, fenyegető voltát érzem a zöldellő tájban.

Szirtes János Lenni II. Hasonmás 1992 c. kormos, mágikus képén, testnyomatán ott a skandináv szarvas kifehérített motívuma, mint egy csillagrendszer labirintusa, és egy faltörőkos formája, fizikai és vizuális, performansz-szerű gesztusa. A faltörő kos egykor nagy erőt tudott kifejteni, fából készült kapuk, falszakaszok ledöntésre volt képes, a kőfal ellen kevésbé volt hatásos. Szirtes fehér, sarló alakú vonalsávja kettévágja a faltörő kost, megszakítja folytonosságát, erejét veszi a behatolásnak.  A hasonmás az eredet ellentéte, tűzben kormozódik. Mintha Szirtes azt állítaná, hogy a tűz által nem akar csak hasonmás lenni.

Eszményi, idealizált, historikus, birodalmi, patetikus tájképet szinte nem is látni, igaz, hogy brutális tájat sem. Korniss tájképe (Szénforgató lány, 1974) inkább realista, mint brutális, a szénaforgatás kemény munka, még akkor is, ha nők végzik, míg látnak a szemükkel, míg fénylik, vöröslik a lemenő nap. Korniss nem a földre, nem is az ég felé fordítja tekintetünket, hanem a tevékeny emberre, alakjára és mozdulatára, miként is lesznek egyek az adott tájjal. Ujházi szobra (Szép fa, 2009/12) mint egy kifaragott fejfa, mementó, írásjel, üzenet, hasonlatosan az azték tárgyakhoz.

Egyik művész sem fest sötét jövőképet, talán Herman Levente jut a legmesszebbre a belső tájkép megfestésével (Múzeum 1-2. 2021), ez a tájkép önmaga szemlélése, tárgyiasítása és önmaga tagadása, zárójelbe tevése is. A múlékonyság pillanatát és érzetét ragadják meg a művészek, a létezés jelenét és annak titokzatosságát, hogy bármi legyen is a látvány végeredménye, sosem befejezett a mű, csak újra kezdhető. Mint egy Möbius-szalag, bárhol is legyünk, az egyben a kezdet és a vég, indulás és érkezés.  Nemes Anna absztrakt akvarellfoltjai testeket és testrészeket ábrázolnak (Rudolf,  2015, Mopsz, 2017, Macska, 2017, Malac, 2017). Ezek a foltok entitásokként léteznek Nemes számára, az átfedésekből, az együtt létezésből jön létre a szemlélődő által rekonstruálható figura.

Françoise Gilot Indián bölénye, 1984 tusrajz, bár a képen nincs antik mitológiai alak, számomra mégis heroikus tájként hat a látvány. aatoth franyo expresszív, mozaikszerű tájképe a művész lelkivilágának ábrázolása, a konkrét táj és élménye elsődlegesen motívumként, kiindulópontként szolgál a művész számára, aki a létrehozott autonóm képi világ belső törvényeit keresi és juttatja érvényre az intenzív színekkel és az expresszív gesztusokkal.

Ujházi Péter impresszionista tájnaplóinak atmoszférája magával ragadják a nézőt. Még akkor is, ha a festményeket szemlélő sosem járt Napadon és Árkipusztán. Egyik interjújában így fogalmaz: … Amit festek, az mind látszat, mert a lényeget nem lehet megfesteni. A látszat nagyon gyakran és nagy mértékben – torz. A látszatok alig mutatnak szépet, ha mégis, azt igyekszem lefesteni. Remélem, hogy ezek a látszatok valamennyire az érdek nélküli valóságot öltöztetik fel. Fontos dolgokat kell megfesteni, maga a kép az ünnep, nem az, amit ábrázol.  

Szotyory László intim és melankolikus tájképei álomszerűek, elmosódottak, festékfolt-szerű formákból és üres felületekből épülnek fel.  Sötét színfoltjai elidegenítően hatnak a nézőre, aki hiába keres, nem talál nyugalmat Szotyory képeiben, csak a nyugalom illúzióját, amelyet áthat a változás kényszerítő ereje.

A tájélmény végeredményét látjuk, nem mindig a tájat, csak annak égi mását. A táj iránti szerelmet, az elérhetetlent. Név nélküli hátterekké válik a táj, az emlék. Ha jelölve is van a forrás, a helyszín, mint eredet, mint kezdet, a látásmód, a festésmód teszi egyedivé az élményt, az érzést, a gondolatot. Őrizni valamit, valami belsőt, mintha kitágítanánk a tüdőnket a friss levegőn. Kiragadni valamit az elszigeteltségből, a magányból, az adott pillanatból. Ez a kiragadás nem lezárt folyamat, hanem folytonosság, ismétlődés, visszatéréssel és megszakítottsággal, tudatosítva, hogy hol is vagyok, milyen is az ittlét és annak holléte. Milyen a felszín, milyen a rétegződés, az elrejtés és kiteljesedés, a háborítatlanság, a mozdulatlanság. A hely szentsége és esetlegessége miként is válik el egymástól és fonódik mégis össze, egymástól elválaszthatatlanul.

A kiállítás a tájkép reklámja is, idegenforgalmi értéke van, látványfogyasztás, kulturtáj-kóstolás is. Egyfajta táj illatot teremt a tárlat. Szeret engem a nyugati szél!/ Befog üvöltözve zengő szekerébe,/ sörényembe fujja tüzes-piros nyelvét:/ így rontunk a büszke idők elébe./ (Somlyó Zoltán: Nyugati szél). Halljuk a tájkép csöndjét, figyeljük egyszerűségét, tisztaságát, harmóniáját, nyugalmát. Mintha nem lenne különbség az egyes alkotások között, egyek. Jövünk és megyünk, nem tudjuk, hol állunk meg. Kószálunk, vég nélkül. Lebegve adjuk át magunkat a végtelen térnek, Ujházi négyzetes tájképeinek, nem ütközünk korlátokba. Időtlenekké válunk.

Wordsworth – Coleridge – Byron – Shelley – Keats Óda a nyugati szélhez című antológiája jut eszembe. Tűnt tündértáj! – harangként kong e szó/ s tőled magamhoz visszaűzve zúg,/ ég áldjon! – hajh, az ábránd rossz csaló/ (Keats, John: Óda egy csalogányhoz, Babits Mihály ford.) Jön a nyár, a forróság, később az ősz, a hideg tél. Az évszakok váltják egymást, ahogy táj és bennünk rögzült képe is. A tájkép – miként a nyugati szél – a szabadság, a függetlenség, az egyetemesség jelképe, egyben a művész személyes szabadságának szimbóluma is. Mindez elmondható a kurátor munkájára, a Várfok Galéria törekvésére, hogy kiállítások sorozatával térképezze fel a belső (a lelki) és külső tájat.

aatoth franyo: Főképp sárga Czigany Ákos: Gazdaság Francoise Gilot: Indián bölény Francoise Gilot: Tengeri szellő Herman Levente: Marospart 2. Herman Levente: Múzeum I-II. Korniss Péter: Szénaforgató lány Mulasics László: Cím nélkül Mulasics László: Síkságok öröme I. Mulasics László: Síkságok öröme II. Mulasics László: Változó mennyiségek I. Nemes Anna: Finding Rudolf Orr Máté: Quiet Fight – Csendes küzdelem Orr Máté: Soft Beast – Puha szörnyeteg Rozsda Endre: Cím nélkül Rozsda Endre: Nyugati szél Rozsda Endre: Onirikus kompozíció Szirtes János: Lenni II. Hasonmás Szotyory László: Watteau és a repülő Ujhazi Péter: Szép fa Ujhazi Peter: 2018. ápr. 21. (Csákberény)