Tiszatájonline | 2021. május 11.

Lenti Attila: Dufay – történet egy barátságról és az életmentő irodalomról

RÉSZLET A NEM VÉLETLEN TALÁLKOZÁSOK KOLUMBIÁBAN CÍMŰ KÉSZÜLŐ KÖTETBŐL
2. rész
Kolumbiába való érkezésem első pillanatától fogva elhatároztam, hogy megpróbálom beleásni magam minél mélyebben a helyi kultúrába. Az egyetemen, ahol számos cserediák volt az Egyesült Államokból, valamint különböző európai országokból, folyamatosan hívtak összejövetelekre, ahol az angol nyelv dominált. Jóban voltunk, de a campuson kívül nem nagyon találkoztam velük. Ugyanazokra a helyekre jártak ugyanazzal a körrel, feltűnőek voltak, belterjesek, és nehezen tudtak elvegyülni a kolumbiai közegben […]

Lenti Attila (Szeged, 1981) nemzetközi kapcsolatok szakértő, politológus. 2007-től 2009-ig a bogotai Universidad de los Andes-en végezte posztgraduális tanulmányait, majd 2020-ig Kolumbiában dolgozott nemzetközi kooperációs fejlesztési projektekben valamint egyetemi tanárként.

 
RÉSZLET A NEM VÉLETLEN TALÁLKOZÁSOK KOLUMBIÁBAN CÍMŰ KÉSZÜLŐ KÖTETBŐL

2. rész

Kolumbiába való érkezésem első pillanatától fogva elhatároztam, hogy megpróbálom beleásni magam minél mélyebben a helyi kultúrába. Az egyetemen, ahol számos cserediák volt az Egyesült Államokból, valamint különböző európai országokból, folyamatosan hívtak összejövetelekre, ahol az angol nyelv dominált. Jóban voltunk, de a campuson kívül nem nagyon találkoztam velük. Ugyanazokra a helyekre jártak ugyanazzal a körrel, feltűnőek voltak, belterjesek, és nehezen tudtak elvegyülni a kolumbiai közegben.

Utóbbi többnyire nem róható fel nekik, hiszen az ország rossz híréből és elszigeteltségéből fakadóan minden külföldi érdekes, és a kolumbiaiak nagy része a kegyeiket keresi. Sajnos van ebben egy adag hajbókolás is a gyarmati időkből, ami egy másik, kissé kellemetlen nemzeti adottság. Így a csoportos megjelenés megkülönböztető, törzsi jellege miatt szinte előre leírható volt a helyiekkel folytatott interakciók menete. Én el akartam kerülni ezeket a sztereotip jellegű, felszínes találkozásokat.

A nem sztereotip jellegű találkozásokhoz ott volt maga a kolumbiai valóság megannyi teljesen képtelen helyzettel, négy kontinens kulturális keveredésének zűrzavarával, amelyet egyesek mágikus realizmusnak neveznek. Ebben a közegben Dufay tökéletes idegenvezető volt. Éjszakai sétáinkon bebarangoltuk a zűrösebb környékbeli negyedek (Santafé, San Victorino, Las Cruces, Belén, Egipto, stb.) egy részét. Rengeteg olyan különleges helyet mutatott meg, amelyet ő már korábban feltérképezett: üres gyárépület, egykor csillogó polgári, mára teljesen leszakadt terek és utcák, egész éjjel nyitva tartó, rejtett kiskocsmák, úgynevezett „hajnali virrasztók” („amanecederos”). Ezeket és különleges lakosaikat többnyire már korábban megörökítette kölcsönfényképezőgéppel. Közben folyamatos utcai képzés alatt álltunk: volt urbánus geopolitika, valamint rabló-pszichológia elmélet- és gyakorlat. Olyasvalakitől tanultam elővigyázatosságot, aki kamaszként maga is rászorult arra, hogy részt vegyen kisebb rablásokban.

Költőnk alapfeltevése szerint a tolvajok maguk is félnek, és a könnyű prédát keresik, így folyamatos kockázatelemzést folytatnak egy pszichológiai háború részeként. A tolvaj kiszagolja a félelmet, mint a kutya. Kisebb bandák mellett elhaladva Dufay pontosan leszabályozta a távolságot, a járásunkat, testtartásunkat, tekintetünket. A kapucni folyamatos kellék volt, három nyugodt mozgású ember némi takarással megfélemlítő hatást kelthet. Ugyanilyen fontos volt a terepfelismerés: sétánál a szűk terek, kapualjak kerülése logikus szempont. Nem elég „ismerni a dörgést”, az utca lankadatlan figyelmet igényel, amit szokni kell, mivel egyáltalán nem természetes velejárója az európai életnek. Csak évekkel később, Medellínben tanítottak meg egy másik, nagyon üdvös gyakorlatra: mindig legyen nálad egy pár megtekert füves cigaretta („bareta”), hogy a fenyegető bandákat le tudd szerelni egy spontán békepipa-meghívással. Ott ez szinte hiba nélkül működött.

Bogotában Dufay azonnal megtalálta a hangot a földszinti lakásunkkal szemben található mexikói étterem parkolóőrével, Alexszel, aki a szomszédos Egipto („Egyiptom”) szegénynegyedből járt át dolgozni napi párezer pesoért és gyakran betért hozzánk. A túlélésért folytatott harca változatos, kétes hírű életpályát eredményezett, és tudomásunk szerint az igazságszolgáltatás pallosa lebegett felette. Nekünk a jelenléte erős biztonságérzetet adott egy olyan sarkon, amelyet kedvező elhelyezkedése miatt a tolvajok gyakran kipécéztek maguknak. Egyik kedvenc vicce volt az „úriember/kisasszony, valamit itt felejtett” játék, mely során fiatalkori zsebmetsző tapasztalatait hasznosította. Ilyenkor barátaink pénztárcáját vagy bármilyen más értéktárgyát adta vissza kedvesen mosolyogva, hogy figyelmeztesse az illetőt: ideje az utcán jobban összpontosítani, mert a tolvajállósági teszten könnyű prédának bizonyult.

Akkoriban megtanultam, hogy Bogotában a december a legveszélyesebb hónap, mert a stabil bevétellel nem rendelkezők egy része utcai rajtaütésekkel próbálja beszerezni a karácsonyi ajándékokra valót. 2007 decemberében nem volt ritka, hogy három-négy srác állt a sarkunkon zsákmányra várva. Főbérlőnket nemrég rabolták ki fegyverrel a házhoz közel, Victoria pedig általában este nyolc körül ért haza. A rendőrségre nemigen lehetett számítani, maguk is kereskedtek a lopott holmikkal. Már nem emlékszem, melyikünk hülye ötlete lehetett, hogy néha kisétáljunk az utcára machetével, ijesztgetni ezeket a tolvajokat, jelezni nekik, hogy tudjuk, nem május elsejei felvonulásra készülnek a sarki alakzatokkal. Először tartottam tőle, hogy baj lesz belőle, de kétszer meglepően jól sikerült a villantás és harmadszorra már nem jöttek vissza.

Dufay az az ember, aki megfeledkezett a modern kapitalista világ alapmotivációiról: a főáramú közgazdaságtan halmozásra és fogyasztásra törő embertípusának tökéletes cáfolata volt. Meg volt róla győződve, hogy küldetése a kultúra, ezért naphosszat tanult, és csak nagyon nehezen jutott el addig a felismerésig, hogy valamilyen bevételt kellene előteremtenie magának. Közben magától értetődő természetességgel támaszkodott a barátaira. Ez a viselkedés akár bosszantó is lehetett volna számukra. Viszont egyszerűsége miatt egyrészt nem jelentett komolyabb anyagi erőfeszítést, másrészt milliónyi, pénzben nem kifejezhető módon hálálta meg a segítséget.

Szeretett a társadalom által el nem fogadott viselkedési mintákkal és a számkivetettséggel foglalkozni. Egyik legelső sétánk alkalmával egy hajléktalan mellett elhaladva megjegyezte: „az emberek félnek mindenkitől, akinek nincs háza.” A fogyasztói kultúrából táplálkozó, vagy a valamilyen módon arrogáns és a felsőbbrendűség képzetére épülő társadalmi normákat és viselkedésmintákat gyilkos módon, félelmetes verbális sebességgel figurázta ki. A Candelariában nem ritkán mosta fel a padlót olyan európai értelmiségi utazókkal vitatkozva, akik meg voltak arról győződve, hogy valamiféle fontos civilizációs missziójuk van a vad és elmaradott „Harmadik Világban”. Ismertem néhány pórul járt francia áldozatot, akiknek hazájuk elismert költőit idézve válaszolgatott. A költészet hatalom.

Folyamatosan képezte magát, a nap legalább felét a Luis Ángel Arango könyvtárban töltötte, ahonnan új ötletekkel és ajánlásokkal tért haza. Nálunk pl. mindig volt szállása és étele, cserébe rengeteget főzött ránk és sok olyan embernek mutatott be, akik később a saját területükön izgalmas életutat futottak be. Sokáig lehetne mesélni ezeknek a barátságoknak a történetét, de ez az írás most nem róluk szól.

Egyik este az utcán futottam össze Dufay-jal, látszott rajta az izgatottság. Felmentünk a házig és Victoria ajtaján belépve három nyitott bőröndnyi ruha fogadott a padlón. Egy régi pereirai barátja, aki a mindig zsúfolt San Victorino kereskedelmi negyed forgatagában dolgozott egy ruhakereskedésben, egy nap úgy döntött, hogy hazatér tanulni szülőföldjére, és minden felesleges ruháját Dufayra hagyományozza. Jó cuccok voltak. Victoriával sokat nevettünk aznap este, ahogy gyermeki lelkesedéssel válogatta ki azokat a darabokat, amelyeket nekem akart adni. Mindegyikhez fűzött valami borzasztó találót, hogy miért lesz nekem ideális. Gyakorlatilag elosztogatott mindent a barátok között.

Hetente háromszor-négyszer kellett bejárnom az egyetemre. Az Universidad de los Andes ebben az időben a kolumbiai felső tízezer magánegyetemének számított. A középosztályból származó diákok esetében a tandíj előteremtése vagy a szülők őrületes anyagi erőfeszítésével, vagy hosszú időre történő eladósodással volt lehetséges. Az itt megforduló fiatalok minden tekintetben jellegzetesen eltértek az utca emberétől. Az elit belterjességének bizonyítékaként meghatározó volt közöttük a porcelánfehér bőr és egy sajátos, picit affektáló akcentus, szintén egyedi szóhasználattal. Reggelente az egyetem környékét sokszor ellepték a fegyveres katonák, a „Guardia Presidencial” tagjai, mivel a véreskezű Uribe elnök hírhedt fia volt bent éppen valamelyik órán, ahová szintén állami testőrök kísérték.

Az egyetemi campus a Montserrate árnyékában terült el a lejtőn, kilátással az alatta fekvő városra, liftrendszerrel, a legmodernebb technológiákkal felszerelt laboratóriumokkal, az ország legjobb könyvtárával és a semmiből felhúzott újabb és újabb intelligens egyetemi épületekkel. Egy hermetikusan elszigetelt világ, ahová reggelente a legdrágább autók futottak be Észak-Bogotá gazdag körzeteiből, hogy ugyanoda térjenek vissza délután. Mindez a kolumbiai szegregáció éles határaira jellemzően csak néhány sarokra a hétköznapi, mesztic Kolumbiától, ahol a nélkülözésre ítélt átlagemberek folytatták harcukat a betevőért.

Az egyetemen reggel héttől tízig tartottak az óráim. Innen át kellett sétálnom a pár sarokra található koloniális negyedbe és felkaptatni a házig, ahol már kései reggelivel vártak állandó és átmeneti lakótársaim. Evés közben a nagy ablakokból és a nyitott ajtóból figyeltük a rohanó embereket a bántóan erős bogotai napsütésben, „2600 méterrel közelebb a csillagokhoz” (Bogotát reklámozó szlogen).

Esti kalandozásainknak köszönhetően nagyon széles lett ismerőseink palettája. Volt köztük könyvmoly alkotmányjogász, kiugrott gerilla-ideológus, partvidéki festő, zeneszerző… Így nagyon sok életszerű információt sikerült összeszedni az ország problémáiról, és néha a legszokatlanabb helyekről ajánlottak nekem olyan szerzőket, akik által közelebb kerültem a „mély Kolumbiához”. Így elég gyorsan sikerült összedobni a szakirodalmat a „Kolumbiai politikai elemzés” tárgy leadandó dolgozataihoz. A könyvtárban ugyanez hónapokat vett volna igénybe.

2007 októberének valamelyik napos reggelén megérkezett Bogotába Rubén. Az ősi indián kőszobrairól elhíresült San Agustín településről indulva tette meg az utat gyalog egy hátizsákkal és egy kolumbiai zászlóval, így tiltakozott kávészüretelő találmány-ötletének állítólagos lenyúlása miatt. Az utcán futottam vele össze. Jómagam teljesen véletlenül épp egy magyar zászlót vittem magammal egy eseményre. A zászlók apropót adtak a köszönésre, és rövid beszélgetés után meghívtam hozzánk ebédelni. Mivel nem volt még rendes szállása, nálunk maradt, és a ház tradíciói szerint ebből is egy hosszabb tartózkodás kerekedett. Kiderült, hogy ez az ötvenes éveiben járó, ősz hajú kalandor a délnyugati Caliban született, ott töltötte fiatalkorát a hetvenes évek aranykorában. Reggelente tengernyi történetet mesélt nekünk erről a korszakról. A város salsa hagyományainak megfelelően feltűnően jól táncolt. Amikor kimozdultunk valahova, korosodó vonásaival kontrasztos ruganyos mozgása mindenhol lekötötte az asztaltársaságok figyelmét. Ezt kihasználva otthon esténként minőségi táncórákat kaptam. Mivel a salsában a karmozgás ritmusának nagy a jelentősége, a kezünket megfelelő ütemben a falhoz nyomva tanultam meg a táncnak ezt az elemét. Kívülről nézve biztosan egészen komikus látványt nyújthattunk.

Ahogy Dufay picit ismertebbé vált, egy nap a spanyol nagykövetségen keresztül beajánlották, hogy segítsen egy bilbaói fotósnak eligazodni Bogotában. A negyvenes évei közepén járó Ricky Dávila már nagyon jelentős szakmai múlttal rendelkezett és elismert fotósnak számított Spanyolországban. Dufay a lehető legkomolyabban vette a küldetést, így Ricky méregdrága fényképezőjével együtt kisvártatva a város leglehetetlenebb zugaiban találta magát.

Kettejük együttműködése izgalmas volt, mivel nagyon eltérő közegből jöttek, viszont hasonló humor és érzékenység jellemezte őket. Rickynek nem kellett a nulláról indítania a kinti munkát, mivel Dufay egy félig-meddig felépített képi világot mutatott be neki. Ez évek alatt állt benne össze arról a leszakadt, marginális, de élettel teli Bogotáról, amit ő ismert és szeretett. Ricky profizmusát, tapasztalatát és bölcsességet sugalló nyugalmát jól kiegészítette Dufay nyugtalan útkeresése és izzó nyelvi világa. Ebből a találkozásból született egy egyedülálló, versekkel kísért fotóalbum Bogotáról Egy változatlan ég felhői címmel („Nubes de un cielo que no cambia”).

A spanyol nagyvárosokban szervezett kiállításokra és a könyvbemutatóra végül nem tudott elutazni, de rizseshús evés közben, egy nehéz év elején az internetet böngészve jót röhögtünk azon, hogy hazai életével ellentétben Madrid néhány híres terén már óriásplakátok hirdetik a nevét Spanyolország egyik leghíresebb fotósával együtt. A kapott honoráriumból elment fogászhoz, küldött pénzt anyukájának Pereirába és kifizette néhány régi adósságát.

Egyik este szomszédunk és ismerősünk, Monica, egy hosszú göndör hajú lány, aki a karibi Santa Martából jött tanulni Bogotába, tágra nyílt fekete szemekkel, kétségbeesetten szólt ki a gyarmati stílusú albérlet ajtajából, hogy segítsek neki, mert odabent vészhelyzet van. Épp arra sétáltam. A hanghordozásából arra következtettem, hogy valami komoly baj lehet. A konyhába belépve elmagyarázta, hogy néhány nagy, fekete lepke repked a fürdőszobájában, ami a partvidéki hitvilágban bizony a halált szimbolizálja. Nem tudja kitessékelni a lepkéket. Kaptam az alkalmon, hogy a lepkefogás után még maradjak egy kávéra. Dufay aznap este jót nevetett a mágikus realizmussal való újabb találkozásomon és tollat fogott:

„Az etiléjszakák évében, amikor verseket költünk
A férfiról, aki egy vonat tetején utazik,
Meghívlak, hogy a fürdőszobákban pillangókat fogj.
Új szenvedélyemet elcserélem ezeréves nosztalgiádra.” 

„En el año que de noches etílicas armamos
versos del hombre que viaja sobre un tren
Te invito a que me saques mariposas de los baños
te cambio tus mil años de nostalgia por mi nueva pasión.” 

Az „új szenvedély” Kolumbia kifigurázása, amely az ismert országimázs-reklámból jön: „Colombia es pasión” („Kolumbia az szenvedély”). Mikor Dufaynak elmeséltem, hogy a magyaroknál nemzeti sport a múltba révedés, nagyon megtetszett neki ez a borús nosztalgia, és nagylelkűen felajánlotta, hogy szívesen elcseréli ifjonti újvilági lelkesedését az előbbire. A sor egyben a barátságunkat is jelképezi, a hosszú beszélgetéseket, amelyekben testet öltött a két világ találkozása.

A férfi, aki a vonat tetején utazik, maga József Attila. Dufay meggyőződése, hogy József Attila kolumbiai párja Raúl Gómez Jattin, libanoni felmenőkkel rendelkező partvidéki költő. Erről elég gyakran rögtönzött kisebb előadásokat. (A 19. század végén és a 20. század elején jelentős számban érkeztek szíriai, libanoni és palesztin bevándorlók Kolumbiába, akik elsősorban a Karib-tenger partján telepedtek le. Kitűntek közösségi összetartásukkal, a kereskedelemben rendkívüli tehetségesek voltak, országos szinten is hamar jelentős politikai, gazdasági és kulturális befolyást szereztek.) Bár Gómez Jattin (1945-1997) más generációt képvisel, a párhuzam tökéletes a gyermekkori traumák, az őrülettel való intim viszony, a lelki beállítottság és az írások kíméletlen, keserű őszintesége, de a haláluk körülményei miatt is.

Kolumbiai életem elején nagyon fontos volt az a tudattágítás, amelyen ekkoriban keresztül mentem. Európa már távol volt, szabályai itt csak részben érvényesültek. Fel kellett rajzolni egy új koordinátarendszert. Dufay segített megérteni, hogy egy mély és nagyon sokszínű kultúrába, egy még javában formálódó világba érkeztem, ahol milliónyi fiatal hang próbál a kilátástalanságból a felszínre törni. Segített újraértelmeznem a szolidaritás fogalmát, a tudati szabadságot, a gondolatok erejét, hogy kötöttségek, tabuk nélkül kommunikálhassak ezzel az új világgal.

A szerző fotói

1. rész >>>