Tiszatájonline | 2021. május 3.

Lenti Attila: Dufay – történet egy barátságról és az életmentő irodalomról

RÉSZLET A NEM VÉLETLEN TALÁLKOZÁSOK KOLUMBIÁBAN CÍMŰ KÉSZÜLŐ KÖTETBŐL
1. rész
Ösztöndíjjal érkeztem a kolumbiai Bogotába 2007 januárjában, hogy politikatudományt tanuljak az Universidad de los Andes egyetemen. Az egykor szebb napokat megélt, a várost észak-déli irányba átszelő, a gettósodás félreérthetetlen jeleit magán viselő Caracas-sugárúton landoltam először, amely az aggasztó biztonsági helyzet, az üres és sivár utcák és a bezárkózó, bizalmatlan lakosság miatt hosszú távon nem tűnt a legideálisabb terepnek […]

Lenti Attila (Szeged, 1981) nemzetközi kapcsolatok szakértő, politológus. 2007-től 2009-ig a bogotai Universidad de los Andes-en végezte posztgraduális tanulmányait, majd 2020-ig Kolumbiában dolgozott nemzetközi kooperációs fejlesztési projektekben valamint egyetemi tanárként.

 

RÉSZLET A NEM VÉLETLEN TALÁLKOZÁSOK KOLUMBIÁBAN CÍMŰ KÉSZÜLŐ KÖTETBŐL

1. rész

„Para nosotros
los de esta pobre vida

los que no morimos
por no tener ni dónde caer vivos

forjaré con palabras
un imperio en el aire.” 

„Mindannyiunknak,
kik e nyomorult létben osztozunk,

kik sosem halunk meg,
hisz élve sincs hol nyugodnunk,

majd szavakkal teremtek
birodalmat a levegőben.”

A pereirai San Judas negyedben megyünk felfelé egy lejtőn, az éjszaka meleg és párás. Az érzékeim élesek, és úgy tetszik, a környék összes zaját elkülönítve vagyok képes azonosítani a fejemben, miközben lassított felvételen, közvetlen közelről látom, ahogy egy skorpió szeli át az utcát. Most búcsúztunk el Dufay néhány ismerősétől a negyed főutcáján: a tizenöt év körüli gyerekek övéből akkora fegyverek lógnak ki, hogy elöl felpúposodik tőle a pólójuk. Lelkesen ölelkezve köszöntötték, sok kérdéssel, mint a világ másik oldaláról hazatért utazót, pedig csak a fővárosban töltött pár évet. Innen valahogy minden messzinek tűnik, talán még a 470 ezres Pereira főtere is. Nehéz kijutni, jövőképet találni, elérni a felnőttkort. A negyed több évtizedes erőszak spiráljával és elsüllyedt generációival társadalmi stigmaként nehezedik az ott lakókra. Valahogy kikeveredünk és egy ponton elém tárul a völgy. A távolban a sötétség közepén fénypontokat látok egy csomóban. „Az ott mi?” – teszem fel a kérdést. „Az egy szomszéd negyed” – jön a válasz. „Ott még szegényebbek és még elvetemültebbek.”

 

Ösztöndíjjal érkeztem a kolumbiai Bogotába 2007 januárjában, hogy politikatudományt tanuljak az Universidad de los Andes egyetemen. Az egykor szebb napokat megélt, a várost észak-déli irányba átszelő, a gettósodás félreérthetetlen jeleit magán viselő Caracas-sugárúton landoltam először, amely az aggasztó biztonsági helyzet, az üres és sivár utcák és a bezárkózó, bizalmatlan lakosság miatt hosszú távon nem tűnt a legideálisabb terepnek. Mozgásteremet picit jobban megismerve döntöttem úgy, hogy átköltözöm a jobb hangulatú, és az egyetemhez közelebb, a keleti hegyvonulatok tövében elhelyezkedő Candelaria negyedbe, ahol közel ötszáz évvel korábban a betegségektől és a mérgezett nyilaktól elgyötört spanyol hódítók megalapították a várost a muisca indián civilizáció friss romjain.

Egy márciusi nap délutánján egyetemi óráim után vittem át az akkori vagyonomat képező két bőröndöt Bogotá történelmi óvárosába, mely gyarmati épületeinek restaurálatlan lepukkantságával még zsúfoltan is szellemjárta hangulatot árasztott. A szűk utcákon napközben főleg a környékben székelő kormányzati intézmények hivatalnokai, zugügyvédek, diákok, és a meleg trópusi klímát párszáz kilométerrel elvétő rövidnadrágos-papucsos nyugati turisták igyekeztek valamerre, éjszakánként pedig az utcakép egy bohém kavalkáddá alakult, melyet fiatal szerencselovagok, művészkezdemények, zsákmányra leső kezdő- és profi tolvajok, valamint a negyed olcsó albérleteiben megszálló diákok töltöttek meg sokszínű tartalommal.

Eldöntöttem, hogy idő hiányában nem leszek válogatós és kiveszem az első elfogadható szobát, míg lehetőségem nem lesz arra, hogy keressek magamnak egy normális albérletet hosszabb távra. A kényelmet ebben az időszakban mindig hajlandó voltam feláldozni a kalandért, ugyanakkor a pénz sem vetett fel. Így talán sikerült is picit túlteljesíteni igénytelenségben: egy a gyarmati építészet jellegzetességeit követő, a homlokzattól befelé hosszan elnyúló, meglehetősen lerobbant épületben találtam szállást, amely egy letűnt világ bordélyházára emlékeztetett. Dohos szobái a belső, régi spanyol stílusú udvar körül helyezkedtek el. A kevés közös fürdőszobában csak hideg víz volt, ami a 2700 méter magasan fekvő Bogotában a reggel hatos fürdésnél kimagasló akaraterőt követel meg. Egy alacsony, ötvenes évei közepén járó nő adta át a szoba kulcsát, és mogorván közölte velem a ház szabályait.

Sötétedés után elment az áram az egész negyedben. Megunva, hogy nem tudok tovább olvasni, kimentem a szűk udvarba, melynek közepén még ott állt a spanyolok által használt régi, kőből készült kút, és leültem az udvar padkájára. A sötétben két ismeretlen beszélgetésére lettem figyelmes, mely idővel egyre érdekesebbre fordult: ugyan egyszer sem lépte túl az áramszünet nem túl fennkölt támáját, nyelvi játékossága és az abból fakadó humor hamar kirántottak a melankóliából.

Pár perc elteltével kíváncsiságból odamentem hozzájuk bemutatkozni. A formálisan merev kéznyújtás, az ismeretlen akcentus és a valószínűtlen Attila név hatására azonnali derű tükröződött a két friss ismerős arcán. Nekik ugyanis ugyanolyan szürreálisnak tűnt a jelenet, mint nekem a bemutatkozásomra adott válasz: „Dufay Bustamante, no me recomiendo. ¡Te llamas Attila, como Attila József! ¿Qué te trae aquí, húngaro?” (Dufay, nem ajánlom magam. Attilának hívnak, mint József Attilát! Mi szél hozott erre, magyar?)

A távoli költők ismeretében jeleskedő Dufay Bustamante néven mutatkozott be, és mint később kiderült, egy tanára tanácsára adta fel egyetemi tanulmányait, hogy inkább a való életből szerezzen magának muníciót az íráshoz. Ezt láthatóan nagyon komolyan vette, ugyanis már az első este megcsillantotta azt a számomra rejtélyes képességét, hogy az utcán sétálva, bármilyen hétköznapi szituációt megfigyelve, rögtönzéssel hozzon létre működőképes, jól hangzó verssorokat.

Beszélgetőtársa az egyetememen filozófiát hallgató Felipe volt, aki bogotaiként döntött úgy, hogy kiszabadul konzervatív értékrendű édesanyja fojtogató szorításából és külön utakon jár a Candelaria szabados légkörében. Otthonról hozott merevsége jó szívvel és hatalmas kíváncsisággal párosult.

A társasághoz hamar hozzácsapódott Chucho, azaz Jesús Checa, egy pastói, klasszikus műveltségű és nagyon egyszerű életvitelű jogászhallgató, aki magában hordozta a déli régiók néhány tipikus vonását: alacsony, mokány termet, enyhén vágott, indián szemek, szaggatottan gyors és magas felütésekkel tarkított spanyol akcentus. Pasto, Nariño megye 2527 méter magasan fekvő andoki fővárosa az ország déli részén, közel az ecuadori határhoz található. Későbbi jóbarátom a megye történetének igazi krónikása volt és a többiekhez hasonlóan átlagon felüli szabadságigény jellemezte.

Ebből az estéből csak homályos emlékképek maradtak meg. Annyi biztos, hogy elmentünk meglátogatni az óváros néhány kultikus késdobálóját, miután a fiúk úgy döntöttek, hogy az első összedobott összegből egy üveg „Jamaika Rumot” vesznek. Mint később megtudtam, ezt az olcsó italt hollywoodi inspirációra a beavatottak a „Jumanji” becenévvel szokták illetni. Így utalva azokra a vad világokra és egzotikus, trópusi állatokra, melyek kevéssel az ital elfogyasztása után feltűnnek az ember zavaros vízióiban. Másnap reggel az egész egy furcsa álomnak tűnt, de a kínzó fejfájás miatt mindenesetre képtelen voltam bemenni a szerda reggel hétkor kezdődő politikai filozófia órámra.

A következő hetekben egy másik, az előzőnél komfortosabb átmeneti szálláson húztam meg magam, de az egyetemi órák-könyvtár-edzőterem kör után esténként már többnyire az utcákat róttam Dufay-jal, akit kezdtem picit jobban megismerni. Kiderült, hogy a San Judas nevű nyomornegyedéből származik, amely a Pereira városát Dosquebradas településsel összekötő híd alatt terül el az Otún folyó völgyében. Risaralda megye fővárosa az ország közép-nyugati részén található, és az ún. „Kávé-tengely” részét képezi. Először 2004-ben töltöttem el három hónapot Kolumbiában, ennek nagy részét Pereirában. Ezáltal viszonylag friss emlékeim voltak arról, ahogy a helyi ismerősök számos alkalommal figyelmeztettek: véletlenül se tévedjek be ebbe a körzetbe. A kolumbiai külvárosok társadalmi valóságát, az ottani fiatalok élethelyzeteit és kilátásait ismerve már megismerkedésünk elején világos volt, hogy a túlélőképesség egy nagyon ritka példájával van dolgom. Ez később számos valódi élethelyzetben is bebizonyosodott.

Gyermekkora a kilencvenes években zajlott, a kábítószer-kereskedelem csúcsán, az erőszak hullámok, a városi háborúk közepette, melyek természetesen Pereirát sem kerülték el. Mivel a város két megye, Valle del Cauca és Risaralda határán – Cali és Medellín között félúton – helyezkedik el, stratégiai fontossággal bír a maffiák számára. Dufay elvált szülei révén két világot ismert meg. Anyjával élt San Judasban, a hétvégéket pedig apjával töltötte, aki afféle egyszerű mindenesként kisebb munkákat végzett a város konzervatív politikai elitjének. Az illúziók nélküli, ám ingergazdag környezetet hétközben a folyó, a tolvajok és a bérgyilkosok jelentették, hétvégenként pedig a Konzervatív Párt vidéki kliensrendszere.

A korai kamaszkorban a fiúk már a helyi bűnözés látókörébe kerülnek. Maga is dolgozott bandáknak, megismerte belső működésüket, az utcai túlélés különböző fortélyait. „A rózsaárus lány” vagy a „Bérgyilkosok madonnája” c. filmek (utóbbi Fernando Vallejo kolumbiai író azonos című könyve alapján készült), e kor lenyomatai is bemutatják a külvárosokban felcseperedett, nélkülöző fiatalok életét. A legális munka és alternatíva nélkül élő gyerekek, egy jobb élet reményében könnyen rávehetők a legkülönfélébb szolgálatokra. „Én és a barátaim arra születtünk, hogy 19 évesen meghaljunk”, emlegette Dufay, amikor gyerekkori cimborái kerültek szóba.

A szülei dalszöveg-gyűjteménye révén találkozott először a költészettel. Mesélte nekem, hogy kicsi gyerekként gondosan félretette a keze ügyébe kerülő határidő naplókat és füzeteket, hátha még szüksége lesz rájuk a későbbiekben. Minden művészeti ág érdekelte. A rajztól kezdve a színházig mindennel kísérletezett, amivel át tudott alakulni valami mássá, és amivel – ha csak ideiglenesen is –, ki tudta cselezni a szűkre szabott valóságot. Felfedezte a város közkönyvtárait, kulturális gócpontjait és az erőszak spiráltól félrehúzódva elkezdett megszállottan olvasni. Új emberekkel találkozott és eldöntötte, hogy ismert költő akar lenni. Kipróbálta magát a legkülönbözőbb terekben, a városi buszoktól a felolvasó estekig, hogy átugorja az alulról jövő tehetséget elfojtó, a kultúrát az elitnek kisajátító társadalom mechanizmusait, amelyek idő előtt elnyomnák benne az ösztönös motivációt.

Találkozásaink során hamar rájöttem arra, hogy a magyar felsőfok vagy az egyetemen használt formális spanyol ehhez a nyelvi próbatételhez édeskevés lesz. Mindenesetre próbáltam nagyon figyelni, amikor Dufay beszélt, és ha nem is felvenni, de legalább lekövetni sebességét, valamint elolvasni a könyveket, amiket néha a kezembe nyomott. Megismerkedésünk után közvetlenül e beszélgetések egy része úgy festett, hogy az utcán menet közben eszébe jutott egy nyelvi figura, ezt ékesen elmondta, majd hozzátolt valami poént és jót kacagott rajta. Többnyire már az elejét sem értettem, a végén pedig végképp el voltam veszve, leszámítva néhány szót vagy hangulatot, amire sikerült ráéreznem. Mindenesetre, ha kérdésem volt, mindig kaptam egy részletes magyarázatot, így szép lassan, pár hónap alatt felhozott.

Mindenkihez volt egy szava, legtöbbször pont az a szó, amivel be tudott indítani egy beszélgetést. A boltban, a sarkon, a könyvtárban többször tanúja voltam annak, ahogy pár másodperces megfigyelés és a személyiségjegyek intuitív azonosítása után olyan természetességgel szólít meg valakit, mintha már ismernék egymást tíz éve, majd ugyanilyen stílusban válaszolnak is neki. Asztaltársaságnál ugyanez a magabiztosság és nyelvi repertoár jobb pillanataiban nemegyszer olyan rögtönzéseket szült, amelyekkel színpadra lehetett volna állni.

Dufay ebben az időszakban megismerkedett egy lenyűgöző lánnyal, Victoriával, aki egy kolumbiai viszonylatban igen előkelő család sarja volt: a Banco de Bogotá és a tőzsde egykori, egyébként köztiszteletben álló elnökének unokájával. A nagyapa a medellíni pénzügyi szektor egyik emblematikus figurája volt, és a hetvenes években lett gazdaságpolitikai ügyekben Kolumbia számos elnökének tanácsadója. Utolsó éveit a magashegyi Chingaza Nemzeti Park határában található, hatalmas vidéki házában szinte teljesen az unokájának szentelte, átörökítve rá liberális, nyitott szellemét, szociális érzékenységét, kifinomult ízlését és tudásszomját.

Ez a találkozás nemcsak Dufaynak volt meghatározó, hanem nekem is. Meglepően gyorsan, egyszerre két életre szóló barátság jött létre. Másrészt egy szinte feudálisan tagolt társadalomban Victoria révén bepillantást nyertem egy történelemformáló család életébe. Már nem rendelkeztek ugyan korábbi hatalmi pozícióikkal, azonban továbbra is kiterjedt társadalmi kapcsolatrendszerük volt, és később számos témában tudtak nekem páratlanul értékes információkkal szolgálni.

E verssorokban is sokféleképpen megénekelt és meglehetősen viharos szerelem úgy kezdődött, hogy hősünk az első randevúk egyikén, egy április délután a tettek mezejére lépve Victoriát meghívta Victoria lakására kávézni. A megfelelően tálalt arcátlansággal (más helyzetekben is) kitűnően élő Dufay sikere után évekig voltak együtt. A kolumbiai társadalmi rétegek átjárhatatlansága miatt egy ilyen kapcsolat semmiképpen sem tekinthető átlagosnak. Nem ez volt egyébként az utolsó eset, amikor költőnk bizonyítékát adta annak, hogy ösztönös kommunikációs képességeinek köszönhetően a kolumbiai társadalom megmerevedett hierarchiáját olyan természetesen járja át, mint kés a vajat. Ha nem vesz róla tudomást, talán ott sincs, gondolhatta volna az ember, de Kolumbiában sajnos semmi sem valóságosabb.

Pár héttel az első találkozás után Felipével sikerült kivennünk egy albérletet „a mexikói étteremmel” szemben egy 17. századi, erődítményszerű, koloniális épület első emeletén. Tökéletes kilátásunk volt a Monserrate hegycsúcsra, amelynek tetején egy szépen kivilágított fehér bazilika áll. A szomszédos, kétszintű lakásban Victoria lakott. A helyet ő ajánlotta nekünk. Ekkor még nem sejthettük, hány átmeneti lakója lesz ennek az albérletnek, és hány olyan ember fordul meg benne, aki évek múltán is ránk fog köszönni valahol a bogotai utcán.

Dufay ugyanis, aki hullámzó kapcsolatától függően néha Victoriánál, néha nálunk húzta meg magát, megállás nélkül ismerkedett a környékbeli lakókkal és a negyedbe bejáró ingázókkal. Közülük sokan a belváros kulturális életének szereplői voltak. Érdekesebb barátait elhozta a lakásba, ahol spontán felolvasó estek és viták zajlottak bármelyik napszakban. A körforgás fokozatosan követhetetlenné vált. Néha valaki éjszakára ott maradt az előtérben található kandalló melletti matracon, máskor épp egy ismeretlen vendég olvasott a függőágyon, amikor az egyetemről megérkezve beléptem a lakásba. Ilyenkor a protokoll szerint főztem neki egy kokateát és elbeszélgettünk az életről. Az egymás iránti tisztelet mindent felülírt: ha másnap vizsgám volt, egy nyolc-tíz fős társaság is lelépett perceken belül, hogy nyugodtan tudjak tanulni.

Évekkel később leszólítottam egy gyönyörű lányt. A kocsma pultjánál beszélgettünk, majd egy asztalhoz vitt, ahol a legjobb barátnője ült, aki azonnal felismert és bemutatott a többieknek. Kiderült, hogy ő is többször megfordult nálunk (bár én sajnos nem emlékeztem rá) és nagy élményként emlékezett vissza a házra, ahová annyi egyetemista járt. Barbár királyi nevem és magyarságom ritkaságszámba ment, ezért általában mindenki emlékezett rám egyetlen találkozás után is. Attila kapcsán minden kolumbiai kívülről fújja: „Ahol a lova elhalad, a fű sem nő”. A „kultúrház” lakójaként és passzív közönségeként így vetült rám a művelődésszervezők dicsőségének fénye a lehető legmegfelelőbb pillanatban.

(Folytatjuk)

A szerző fotói

2. rész >>>