Égbe szaggatott pogácsák

Orgonalila színe van most bennem az emlékeknek, és mint a gyöngyvirág tapsikoló levelén a hajnali páracsepp, úgy üldögél szemem sarkában néhány örömkönny, hogy van mire, s főként, kikre emlékeznem.

Lisztködös ez a délután most. Dédnagymamám Vendég utcai mézeskalács-házacskájában gyakran megfordultam gyermekkoromban. Tejbe áztatott kenyér volt az élete. Az elázott kenyérdarabokat könnyű volt lenyelni, érezni lehetett, amint kiszivárog a tej a kenyér pórusai közül. Akkor riselt köténykét adott rám, s elővette a zöld-fehér csíkos lisztes kupát. Engedte, hogy könyékig belenyúljak, és a nyújtódeszkára szórjam életem kicsinyes dolgait, majd szétsimogassam a kézmeleg hódarát. Én még láttam őt kenyeret dagasztani, miközben cserfes, óvodai emlékeimet melengettem a hófehérre meszelt kemencepadkán. A kemencelapát hosszan benyúlt a kemence belsejébe, be egészen az elfojtott emlékeim mélyébe. A forróság kiült az arcocskámra, izzott bennem valami, talán a mesék hősei, a Jancsik és Juliskák, a Piroskák, a farkasok, a nagymamák.

Az apai nagymamáméknál hatalmas disznótoros vendégsereg gyűlt össze egy évben háromszor. Hosszú lócákon lógattuk, mi, unokák, gyerekek a lábunkat, amikor éppen nem a konyhában rajcsíroztunk a disznózsírral megkent tepsik között. Nagymamám hájas tésztájának íze ma is a számban olvadozik, ahogyan a forró szilvalekvár kiszabadul az omlós tészta közül, s végigégeti a torkomat. Olyankor nagyokat nyelek, és elképzelem, hogy a szeretetnek szilvalekvár íze van.

Anyai nagyimékkal együtt laktunk egy nyolcszobás ikerházban egy kisváros közepén, a Fő utcán, aminek a születésemkor még Vörös Hadsereg utca volt a neve. Nagyi szépen, tisztán tartott konyhájában rend volt a lelke mindennek. A mézespiskóta tetejére összevagdalt diódarabok egy kicsit mindig megpörkölődtek a gázsütőben, de én annál jobban szerettem így a nagyi mézesét. Kalácsból font álmaiban megkelt, foszló szerelmi vallomások indultak útjukra: el nem csókolt csókok és meg nem írt szerelmeslevelek sora nagyapámnak messze, a frontra. Nagyi csipkét horgolt minden emlékező ablakrésre, hogy akkor is szép legyen az élet, ha éppen nem az.

Édesanyámmal együtt sütöttek évtizedeken át. Amíg nagyi egyszer ki nem ejtette kezéből a nyújtófát: élete botját. Hány és hány levélnyi tésztát nyújtottak ki együtt addig, s szárítottak a kis szobában! Vagy nyújtották a rétest, húzták, ahogy illik, s az hosszúra nyúlt, mint a felnőttkoruk. Mert hamar oda kellett hagyniuk a szalmababás és gomolyacsöpögtetős gyermekkort.

Édesanyám marcipán tortacsodáival örvendezteti meg mindig a családot, amellett, hogy zserbójának csokimáza is mesterien simul a tészta tetejére, és a kávés Boccaccio szeletei is ínycsiklandozó délutánokként ragyogják be az ünnepnapokat. Különféle mesefigurák alakjai elevenednek meg a tortákon, s azt mesélik: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyi.

Mert a nagyi nyújtódeszkáján lisztpermet az idő: amint ráhintem a lisztet, látom az arcát, a kendő alatt megbújó, finommá dagasztott mosolyát. Megnyikordul a kamraajtó: kihozza a nyújtófát. Kezembe adja, kezét a kezemre teszi, s együtt nyújtjuk a megkelt pogácsatésztát. Berácsozzuk a tetejét, s úgy érzem, emlékeim fennakadnak a tésztára karcolt hálón. Majd apró teliholdakat szaggatok belőle, gyerekkorom telő holdjait. A lehulló maradékot beveszem a számba, forgatom a nyelvemmel, ízlelgetem, majd lenyelem a nagyi kötényzsebébe gyűrt, zsebkendőjében megbújó könnyeimmel együtt.

Lajtos Nóra