Kelemen Lajos: Tavasz, szerelem, 2021

„Bájos nőd ingét emeld meg,
s mit lelsz alatta? azt, amit kerestél, nem csudákat.”

J. Brodszkij

Macskád sompolyog éppen,

s reccsen romos ábránd-házunk váza,

pók sző hálót,

gombát poroz valami szárnyas lény,

s mindegy, hogy építmény vagy menny,

hull a vakolat –

a küszködés hangocskája ellenben már-már

elviselhetetlen adrenalin:

„kérlek, édes Jézus, kérlek, legalább,

minket ments meg” – s engem

elandalít e félszázadnyi póz;

dereng egy gyönyörteli éjszaka,

úgy vélhette akkor nőm,

egy nőstény Atlasz, örökkön lábon tart majd

hamis mázzal édesített világokat –

és az ifjúság besárzott képei

soha fel nem tűnnek újra,

hogy perbe fogják a harmadikul

feltűnt lelki pórfiút,

a rajongó nő pedig, férfiak álmába süpppedve,

vénségére labirintussá változott –

ó, régi lányka, lelked nyilván sebzett,

az amputált őszinteség hiányát

hát takargasd, tagadd –

ott sompolyog ágyadnál egy macska,

színre beolvadó kísértet, minden kis sarokra,

fertőzött időnkre, vagy mireánk

vadászik, vagy amilyen hajlékony,

ki tudja,

talán a fölöttünk köröző halálmadárra.