Biciklivel a Nyugat nyomában

ILYENEK VOLTUNK

Ponici Vasile emlékére

Amikor eljött a szombat, Vaszival felnyergeltük a rozsdás kerékpárokat. A nálam egy évvel nagyobb szomszéd fiú nem bízta a véletlenre a buli kimenetelét, egy ötliteres demizsont is akasztott a bringa szarvára, ami színültig volt háziborral. Úgy illett, hazafelé már ne lötyögjön benne felesleg.

Hosszú volt az út Püspökiig, ahol már vártak minket az osztálytársak. Valami roskadt épület üres helységeiben volt a buli, a kilencvenes évek nagy slágereivel, hangulatvilágítással, jókedvvel, nevetéssel.

Vaszi imádta a magyar lányokat, ők meg élvezték a román fiú akcentusát, töredezett magyar beszédét, viccelődéseit. A magyartudását mondjuk nekem köszönhette. A magyarórák a kerítés két oldalán kezdődtek, még óvodás korunkban. Aminek az lett a vége, hogy ő szinte perfekt megtanult magyarul, én viszont alig-alig románul.

A kilencvenes évek elején nagykanállal adagolta magát életünkben a nyugat, az addig soha nem látott magnók, tévék, farmernadrágok, dzsekik, zenék, és egyáltalán az addig hírből sem ismert életstílus kopogtatott az ajtónkon, akik a gyermekkorunkat még a szocializmus egyoldalúságában, szikár és szürke kiszámíthatóságában éltük meg, így hát persze, hogy fogékonyak voltunk bármilyen újra.

Imádtuk az évtized dallamos zenéit, a rengeteg amerikai filmet, a sok színt, amik felváltották a nyolcvanas évek szürkeségét. Nem véletlen hát, hogy a kilencvenes években mindenki, öreg és fiatal, egyként papagájszínekben pompázott. A technológia gyors lábakon vágtatott. A kazettás magnók korszaka volt ez, amikor diadalittasan vittem haza a városban vett kicsi, fekete magnót és hallgattam rongyosra a gyorsan elavuló kazettákat.

Tizenévesek voltunk, akikre egyszer csak, minden átmenet nélkül ráköszöntött a szép új világ, a nagy korszakváltás. A szomorú, egyhangú és szorongással teljes ország kitárta kapuit a nyugat előtt és két kézzel habzsolta öreg és fiatal az onnan érkező hatásokat. Kontroll nélkül átvettünk jót és rosszat, fel akartunk zárkózni. A jelszó az volt: ugyanazt akarjuk élni, látni, érezni, viselni, mint az imádott és hűségesen majmolt nyugat.

Amikor eljött a szombat, Vaszi nyeregbe pattant és néha engem, a könyvmolyt is rábírt, hogy vele tartsak. Mindig máshol kötöttünk ki. Csak a zene volt ugyanaz mindenütt, a kilencvenes évek meghatározó slágerei. Amelyek néha még ma is megszólalnak bennünk. És felidézik azokat a számunkra különleges időket. Tinédzser korunk nagy találkozását a világgal. A nagy indulást, életünk debütálását a világszínpadon, ami ma már valami megmosolyognivaló, mégis könnyesen szép emlékként lappang ott benn.

Fábián Tibor