Szekunder trauma

IZSÓ ZITA:
ÉJSZAKAI FÖLDET ÉRÉS

Halálkamionok korában a traumáról való beszéd érvényes, közéleti igényű önkifejezéssé vált. Ahol az arrogancia és intolerancia ellentmond a klímakatasztrófa elodázására tett kísérleteknek, miközben a tömeges migrációra való felkészületlenség elsöpri azt, amit empátiának neveztünk. És innen indul a fikció.

Izsó Zita legújabb kötetében a borzalmas tetteket követő feldolgozás és túllépés elemi eszközévé válik a trauma megélése, és annak elmesélése. Az orális hagyomány a kezdetektől fogva összefogja a civilizációt, ez marad az utolsó mentsvárak egyike. A kollektív trauma érzése megkönnyíti olyan individuumok egymáshoz közeledését, akik amúgy sohasem találkoznának. Izsó 2015-ben arról nyilatkozott, hogy az emberekben rejlő hasonlóságok érdeklik őt, azon közös pontok, melyek bizonyítják, hogy nem állunk olyan távol egymástól, mint gondolnánk.

Egy közel-keleti menekült legfrissebb élményei a pusztításról úgy válnak átélhetővé, úgy juthatunk legközelebb megértésükhöz, amennyiben a hasonlóságokat keressük az átéltekben. A távoli ember traumája csak sajátként érthető meg, s csak ebben az együttállásban lehetséges, hogy ráébredjünk helyzetünkre a világban.

Az Éjszakai földet érés úgy dolgozza fel a múlt és a jelenkor legzavarbaejtőbb politikai-társadalmi feszültségeit, hogy párhuzamba állítja azokat egymással. Egymás mellé kerülnek és ezzel egymásból válnak érthetővé olyan traumák, mint a migrációs válság okozta tömeges otthontalanság (Azonosság, Határátkelés), a második világháborús rémtörténetek (Ivadékaikat a bölcsőszájú halak, Minden házból elviszik a lányokat), egy fogyatékos újszülött érkezése a családba (Az utolsó áldozat, Bontás, A pusztulás létigéi), és a tőle való keserű búcsú (Mélyvíz) vagy idős hozzátartozó gondozása (Demencia) és elvesztése (A hír, Amnézia, A távozás kényszere). A traumák kollektív jellege és a megértés igénye közéletivé emeli a róluk való beszéd társadalmi szükségszerűségét.

Az összesen 45 verset magába foglaló kötet 4 ciklusának kerettörténete az az erőszakos kimenetelű földet érés, ahol leereszkedésről szó sincsen, zuhanásról annál inkább. (A cikluscímek: Földközeli magasság, Utazómagasság, Zuhanórepülés, Éjszakai földet érés.) Ebben a zuhanásban nem is a halál a legborzasztóbb, hanem az azt megelőző magára hagyatottság. Mint egy Malaysia Airlines gép valahol a Thai-öböl fölött, amikor lehetetlen bárkihez segítségért fordulni.

Bár nem mindig az beszél az élményről, aki átélte, működésbe lép a közös szorongás, amit a fájdalom és szenvedés egyéni tapasztalatai táplálnak. A könyv témái több oldalról járják körül a jelenséget, s ez különösen kedvez a kollektív trauma működésbe lépéséhez. Az Éjszakai földet érés empatikus kötet, összeköttetést, egyfajta kommunikációs hidat képezve a kerítés két oldala között. Bár főszereplőihez és témáihoz mégsem férhetünk közvetlen közel és nem csak az időbeli vagy térbeli távolság miatt.

Izsó legújabb kötetében a traumáról való beszéd a legtöbb versben mediális közvetítésen keresztül történik, tehát a könyv központi témája valójában nem maga a trauma, hanem „csak” a róla való beszéd. Az elbeszélés mikéntjeire és problematikus mivoltára viszont – sajnos – nem (vagy csak kevés esetben) reflektálnak a versek. Az Éjszakai földet érés istenes szövegei ide sorolhatók, ám ezek sem elsősorban a traumáról való beszéd problematikus mivoltát tematizálják, hanem a felsőbb hatalommal való kommunikáció nehézségeit. Enélkül pedig a traumaversek könnyen önmaguk paródiájává, a téma kizsákmányolóivá válhatnak, a feldolgozott anyag túl sok lesz a nyelvnek, ami így kudarcot vall és a pátosz csapdájába esik.

Hiába érint fontos témákat az Éjszaki földet érés, az előbb említett okból néhány helyen túlzottan didaktikus, ez a túlírtság pedig olykor kifejezetten ügyetlenné teszi a szövegeket: „mindig azt mondta, fűrészporízű a főztje, / és most láttam magam előtt, ahogy lehajol, / és a szájába tömi a fűrészport, hogy eszébe jussanak a közös ebédek” (40), máshol kissé ügyetlenül hangzik: „és nem lesz ott a véletlenül szétszakított rajzod sem, ami után olyan sokáig sírtál” (86).

Vagy a Magánbiológia c. versben, ahol a hernyó nem válhat lepkévé, hiszen megfagy a hidegben, életesélyei a nullával válnak egyenlővé azon a ponton, amikor kiröppen a tanterem melegéből. Az átalakulás megtörténik, de nem teljesedhet ki ilyen körülmények között. A gyereknek életről és halálról mesélő pedagógus tanítása félremegy, a tanításból manipuláció és hazugság lesz, amit az aleppói kisfiú történetének beemelése még inkább erőltetetté tesz. A kontextus és reflexió nélküliség itt ismét patetikussághoz vezet, s ezen nem segít, hogy a kisfiúnak tulajdonított mondat egyszerre szürreális és sokkoló. Más lenne a tényállás, ha közvetlenül hozzáférhetnénk a fiú érzéseihez, de itt csak közvetett módon van erre lehetőségünk.

Az ilyen szövegrészek feltételezhető céljukkal ellentétesen működnek, mégpedig a közvetítés okozta szükségszerű távolságtartás miatt. Ahol túlírtság, patetikusság és nyelvi ügyetlenségek jelentkeznek, ott a menekülés, a migráció, a háború és a többi kollektív trauma nem vezet el érzelmi átlényegüléshez az olvasó részéről. Nem a közvetlen traumatapasztalat hallatszik ki az Éjszakai földet érésből, hanem egy-egy megfigyelő tudósítása, az elbeszélés lehetséges módjaira és akadályaira való reflexió nélkül. Az sem véletlen, hogy a kötet legemlékezetesebb, legkülönlegesebb verseiből hiányzik ez a fajta közvetítettség. Az én olvasatomban ilyen például a Minden házból elviszik a lányokat vagy az Utóélet című, második világháborús szörnyűségeket feldolgozó darabok, vagy a szürreálisan szép A szakadás helye, az apokaliptikus vízióval dolgozó Az utolsó kérés vagy az élet és a halál összeegyeztethetetlenségét értően tematizáló A hír és az Amnézia c. versek.

A mediális közvetítettségen alapuló megszólalásmód (ami itt leginkább ima vagy tudósítás formájában van jelen) mindentudó elbeszélőjével kapcsolatban újabb kérdések születnek az olvasás során. Honnan tudja pontosan, milyen volt az a trauma, amiről beszél? Miért szükséges ez az eltávolítás, ha mégis úgy érezzük olvasás közben, hogy a szövegek akár E/1-ben is íródhattak volna? A traumairodalom nagy kihívása hitelesen megszólalni azok helyett, akik (már) nem tudnak beszélni arról, ami velük történt. Az Éjszakai földet érés viszont helyenként hiteltelenné válik tárgyilagossága miatt, az elbeszéléssel kapcsolatos reflexiók hiányában. A tudósítást befolyásoló tényezőkről és az elbeszélés nehézségeiről egyáltalán nem esik szó, pedig az nem feltétlenül csak a traumát közvetlenül átélt személy szempontjából lehet érdekes. Az elbeszélő akadályait jelző metagesztusok azok, amik igazán közel vihetnének bennünket mások tragédiáihoz és ahhoz a legbelső érzéshez, ami kollektív traumáinkat katalizálja.

Az Éjszakai földet érésben széles a leltár, kollektív trauma a második világháború, a menekültek helyzete, az abortusz és a meddőség, a fogyatékos gyermek ápolása, a gyermek elvesztése vagy az idős hozzátartozó leépülése és halála. Ezekből a feloldozás, a transzcendens felé misztikus látomásokon keresztül vezet az út. Az ember okozta értelmetlen pusztítás, az embert ért privát traumák, de maga az emberi élet is a biopoétikai eszközöknek köszönhetően a természet organikus erodálódásának metaforái. Megmutatják az emberi tényező jelentéktelenségét az erózió visszafordíthatatlan természetességével és a természet mindenható erejével szemben (Kőzivatar).

A távollevő Isten központi téma az Éjszakai földet érésben, a kötet világában már elmosódtak a határok jó és rossz között. A transzcendenciával megszakadt a kapcsolat, ez pedig a közel-keleti népvándorlás és a múlt háborúinak kontextusában különösen élő tapasztalat.

Isten megszólítására több kísérlet is akad, ám ő maga kizárólag a hiányával van jelen. A lebombázott városban magukra maradt asszonyok egyike az új életért imádkozik, miközben élettelen testeket ásnak ki a romok alól (19). Később, a városért mondott ima arra kéri Istent „ne add, hogy azt higgyük, nem létezel” (25) A könyv legerősebb versében (Ivadékaikat a bölcsőszájú halak) az idegen katonák által megerőszakolt nő fohászkodik a legutolsó pillanatig, a feljebbvaló hatalom szenvtelen hallgatását pedig – saját szenvedését enyhítendő – értelmezi újra. „Azt mondják, a legnagyobb szükségben / halljuk meg az Isten szavát. / De talán azért nem tudsz beszélni, / mert nem a tenyereden, / hanem a szádban hordasz minket, uram, / mint ivadékaikat a bölcsőszájú halak.” (21)

Fizikai és lelki határátlépések ívén halad az Éjszakai földet érés. A feldúlt otthon elhagyását, a szerettek elvesztését és az élet más tragédiáit folyamatosan árnyalja az ezekhez való lelki viszonyulás. Az Istennel való sikertelen kapcsolatfelvétel, a transzcendens felé irányuló direkt vagy indirekt törekvések, mint a böjt vagy a hosszú úton levés (Menekülők) olyan eszközök, melyek a kötet látomásosságát hívják életre. A hús apálya c. versben a gondok, félelmek és fájdalmak „a test hordaléká”-vá válnak, miközben az éhezés következtében testen kívüli élmény következik be (15), a Menekülők címűben a hónapok óta tartó vándorlás és a szabad ég alatt alvás következtében „ereidbe beszivárog az éjszaka” és „tudatod alján ott tekeregnek az elfelejtett Isten kimondatlan szavai”(16).

„állítólag te is elkezdesz majd beszélni hozzám / álmomban. Uram.” (26) hangzik el az Utóélet c. versben, melynek poszthumán beszélőjén „fülkagyló nagyságú virágok nőnek” (27), hogy könnyebben meghallja a transzcendens válaszát, ám ehelyett (vagy inkább ennek következtében) egyetlen üzenetet hall, a természet hangját, ami az élettel üzen.

Az utolsó versciklusra posztapokaliptikus-szürreális világba, átmeneti térbe jutunk, az élet és a halál, a valós és a földöntúli között, az emlékezés és az elengedés terében. Mintha a halállal és a túlvilággal az életben megkötött szövetség lenne az, ami a kötet eseményeit végsősoron elviselhetővé teszi. A misztikum ígérete, amiről valójában nem tudunk meg semmit, de ha odajutunk, igazából már nem is érdekel. Mert eddigre érvényét veszti minden magyarázat. A kötet záróverse nemcsak a címével implikálja a megérkezést, hanem a természettel való egyesülés záróképében bepillantást jelent az édenkert-mennyországba, ahol nincs múlt, már halványulnak az emlékek, és nincsen félelem.

Izsó Zita lírája annyiban közéleti, amennyiben a trauma maga is kollektivizálódik, s így közéletiséghez vezet. A másik traumájának megismerése az individuum megismeréséhez közelít a legjobban. Az Éjszakai földet érés mártírjai némaságba és imába menekülnek, hogy szenvedésükről aztán mások tudósítsanak. Hogy megéri-e a fáradozás a nyelv esetlegességének figyelembevétele nélkül, azt minden olvasó magának dönti el, amikor megáll egy-két percre azon kivételes versek olvasása után, amelyektől igazán emlékezetes kötet marad az Éjszakai földet érés.

Lukács Barbara

(Megjelent a Tiszatáj 2020. májusi számában)

Scolar Kiadó

Budapest, 2018

88 oldal, 1495 Ft