Botos Kata: Poros Petőfi?

Régi? Korszerűtlen? Csak kötelező tananyag?

Óriási hibát követünk el, amikor a régi értékeket, mint elavultakat nem vesszük elő, hagyjuk a feledés homályába veszni. Petőfi Sándort a mai kor embere – túl, néhány, még az iskolában megtanult versen kívül – alig ismeri. És mivel a napi politika annyiszor lejáratta a költő forradalmi hevületét, a blazírt posztmodern ember nem érzi időszerűnek.

Való igaz: nyelvezete olykor régies. De hiszen nemsokára jön születésének 200. évfordulója! Mennyi minden változik ennyi idő alatt! Igen, a nyelv is. A gondolatai azonban hozzánk szólnak, ma is.

Mindig csodáltam, hogyan tudta átélni az élet múlandóságát, olyan fiatalon. „Húsz esztendő… az idő hogy lejár! / »Cserebogár, sárga cserebogár!«” „Csak annyi az élet, mint futó felhőnek / Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.” (A régi időkben tükröt tartottak a halott ajkához, hogy van-e még benne lélek… Vajon gondol-e erre a képre a vers mai olvasója – ha van?)

MÉG ALIG VOLT REGGEL…

Még alig volt reggel, már megint este van.
Még alig volt tavasz, már megint itt a tél.
Még alig, Juliskám, hogy megösmerkedtünk,
S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.

Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már
Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett…
Csak annyi az élet, mint futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

Pest, 1847. december

Őszintén megvallva, az alábbi versét is csak most, idős koromban, tanyai magányomban tudom igazán értékelni. Amikor számos madárcsapat felröppenését kísérem figyelemmel. Ősszel, szőlőéréskor különösen nagy pusztítást tudnak okozni a seregély csapatok, amelyeket a gazdák lármával, szorgos durrogtatásokkal próbálnak elijeszteni.

LÁTTÁL-E A RÓNA FELETT…

Láttál-e a róna felett
Elszállni madársereget,
Ha rája lövének?
Igy szállnak az évek!
Egy pillanatig
Még hallani szárnysuhogásaikat,
Már a másikban alig
Kisérheti a szem a kétes utat,
Mely röptük iránya,
Melyet hasitottanak egyre rohanva;
És annakutána
Se’ híre, se’ hamva
Az egész karavánnak.
A messzeség
Ködében az ég
Felhőivel összefolyának.
S te állasz a néma, a puszta határon,
Tünődve: mi volt ez? való-e vagy álom?…

Pest, 1846. december

Micsoda időmértékes sorok! Micsoda ritmus, lüktetés!

Hazafiasságát is sokan megmosolyogják ma már. Alanti versét is leginkább a „ha a föld Isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta” hasonlata miatt idézik – némi gúnyolódással. Na persze, a magyar nacionalizmus!! Pedig éppen az ellenkezőjéről szól a vers… Az itthon elvesző kincsekről… Akárcsak, mint később Ady, aki a Hortobágy poétájában az itthon elkallódott tehetségekről írt.

Napjainkban büszkén tekintünk a vírust legyőző vakcina magyar kutatójára. (Azt olvassuk közben a New York Timesban, hogy „ezért kellenek nekünk a bevándorlók”, hiszen a magyar Karikó Katalin nemcsak gulyást tudott főzni…). Ekkor nekem eszembe jutnak Petőfi sorai: azzal dicsekszünk, ami szégyenünkre válik… Jobb-e a helyzet ma? Tudunk-e vajon itthon kellő kibontakoztatást adni tehetségeinknek? „Csak a magyar büszkeséget, csak azt ne emlegessétek…”

A MAGYAR NEMZET

Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? –
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!… aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn,
Vagy ha épen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S ál dicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!…
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
„Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván.” –
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

Pest, 1846. december

Ahogyan hűséges barátja, Arany írta – már a kiegyezés után: „Mennyi szájhős! mennyi lárma! S egyre süllyed a naszád: Nem elég csak emlegetni, / Tudni is kell jól szeretni, / Tudni bölcsen, a hazát.” (A régi panasz.) Visszhangoztak Arany soraiban Petőfi sok évtizeddel korábbi szavai, ahogyan, szinte lázálomban, mondta: „döbbenve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellemujja von.” (Emlények)

A SZÁJHŐSÖK

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy, mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.

S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt…
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.

Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Szatmár, 1847. augusztus

A Magyar vagyok c. versében azonban hitet tesz e kis haza mellett. Bár szégyelli, hogy „itt minálunk nem is hajnallik még, Holott másutt a nap már úgy ragyog”. De lerögzíti: „semmi kincsért s hírért a világon / El nem hagynám én szülőföldemet, / Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet.”

Nem volt nacionalista. Minden nép, minden ember szabadsága fontos volt a számára. Petőfi korszerű, e szempontból is. Az Egy gondolat bánt engemet pátoszos, de mélyen megindító sorai tanúsítják:

„Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én, A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivívott diadalra,
S otthagyjanak engemet összetiporva…”

Hát ez meg is valósult… Bár nem a „Szent világszabadság” jött el, hanem egy orosz pikás döfte le a fegyvertelen költőt… Utolsó írásaiban így idézi az akkori Szörnyű időket.

„Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?”

Mezőberény, 1849. július 6–17.

Pedig a következő század még mennyi képtelen szörnyűséget hozott! De vajon, ma, amikor már elmentek tőlünk a pikás oroszok utódai, a megszálló csapatok, a világszabadság korát éljük-e? Vajon a költő víziója, amelyről A XIX század költőihez c versében írt, valóra vált-e?

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”

Pest, 1847. január

Azt hiszem, Petőfi aktuálisabb, mint valaha…