A Ház szeretett gyermeke

Ha az irodalmi szöveg labirintus, amelyben az olvasó elveszhet, és amelyből keresheti a kiutat, úgy Susanna Clarke hosszú csend után megjelent új fantasy regénye, a Piranesi éppen egy ilyen útvesztőbe, a végtelenszámú Csarnokból álló Házba invitálja olvasóit.

A Piranesi több olyan Borges novellát idéz fel (Aszterión háza, A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg, Két király és két útvesztő), amelyek a Csarnokokban élő két emberhez, Piranesihez és a Másikhoz kötődnek. Piranesi szerint legalábbis ketten vannak. Borges novelláihoz hasonlóan a regényben is jelentőségteljes a végtelen kiterjedésű Ház, a labirintus és a szöveg motívuma, valamint ezek összefonódása. Ahogyan Borges műveiben egymás metaforájává válik labirintus és szöveg, úgy a Piranesi is több ponton játszik el ezzel a lehetőséggel. Már a kötetet kinyitva, a címoldalon azt a Faun figurát láthatjuk a Piranesi cím I betűjén állva, amely a borító oszlopán helyezkedik el. Mivel a Ház egy egész világként jelenik meg, így a Faun Szobor a borítón és a címoldalon az egész Házat, a labirintust jelképezi, a betűn való helyzete pedig szimbolizálja azt a borgesi nézőpontot, miszerint maga a szöveg egy labirintus, amiből az olvasó (a szereplőhöz hasonlóan) keresi a kiutat. Később Piranesi, az elbeszélő is leírja ezeket a megfeleltetéseket: „Rájöttem, hogy a Tudás utáni kutatás arra késztetett minket, hogy a Házra megfejtendő rejtvényként, értelmezendő szövegként gondoljunk, és ha valaha felfedezzük a Tudást, akkor mintha értékét vesztené a Ház, s minden, ami marad belőle, csak díszlet lesz a továbbiakban.” (56.)

Ez a nyomozás, a Ház titkának megfejtése mozgatja az olvasást, hiszen a Piranesi rengeteg kérdést vet fel az első oldalaktól kezdve. Hogyan került a Csarnokokba Piranesi, mik a szereplők céljai? Hogyan lehet végtelen egy Ház? Hogyan kerül egy Óceán egy Házba? Lapról lapra válik világossá, hogy egy háromosztatú építményről van szó: felül a fellegek, középen az ember és a madarak birodalma a növényvilág nélkül, alul pedig a vizek. A Ház is zavart kelt: Piranesi számozott, minden irányba kiterjedő Csarnokaiban különböző Szobrok kapnak helyet, amelyek gyakran utalnak kulturálisan beágyazott történetekre. Az Első Előcsarnok Minotaurusz szobrai például a görög mitológiát idézik fel, míg Piranesi álma a Faun Szoborról a Narnia krónikáira utal.

A Piranesi világának felfejtése nemcsak a Ház és Szobrok jelentésének keresésében áll, hiszen maga a szöveg, Piranesi naplóbejegyzéseinek fogalmai is rengeteg ellentmondást mutatnak: Piranesi férfiként pontosan érti a nő fogalmát, és a Házban található csontvázak esetében el tudja különíteni, hogy melyik férfi és melyik női maradvány. Egy csontváz mellett feltűnő kekszes doboz gyártójának „legendás” jelzője szintén kilóg a szövegkörnyezetből, sőt, már maga a tárgy is, hiszen a gyárak, a termelés hiányzik a Házból. Ezek Piranesi számára nyilvánvalóan ismeretlenek, esetleg a Csarnokokban található Szobrok által megformált életképeken, helyzeteken keresztül láthatta. Mivel nincs saját tapasztalata ezekről a fogalmakról és tárgyakról, így egészen korán nyilvánvalóvá válik, hogy a Piranesi egy portal fantasy, ahol a főszereplő valamiért vagy valahogy elfelejtette a másik világot. Mindezt a Narnia Faunjára tett rövid álomutalás és a kötet első, Narniából származó mottója is megerősítheti, hiszen C. S. Lewis sorozata is ehhez az alzsánerhez tartozik. Az olvasás során ez a korai felismerés új rejtélyre irányítja a figyelmet: pontosan honnan ismeri Piranesi ezeket a dolgokat, hogyan került a Házba?

A regény hibája éppen abban rejlik, hogy újabb és újabb kérdések merülnek fel, amelyek sokkal korábban nyilvánvalóvá válnak, mint ahogy azt a narráció ténylegesen felfedné. Az a titokzatos fantasyvilág, ami a cselekmény elején megelevenedik, korán irányt vált, egy kiszámítható, szinte hollywoodi narratívát követő történetté válik. Ezt a nyelvi megformáltság, vagyis a pontos mondatok és a kis- és nagybetűs fogalmakkal való játék ellensúlyozza, ahogyan a nyelvhasználatra, fogalmi határokra érkező – vagyis a korlátolt tudásra utaló – önreflexiók is balanszként szolgálnak.

A történet fontos pontja, amikor egy naplóbejegyzés segítségével betekintést nyerünk a világban bizonyíthatóan létezett vagy létező emberekre. Piranesi tizenötöt különböztet meg, és folyamatosan foglalkoztatja egy új, Tizenhatodik Személy létezésének lehetősége. A potenciális Tizenhat esetében Piranesi megszólítja a naplójának jövőbeli olvasóját, amivel a befogadót szinte bevarrja a történetbe a szöveglabirintus új lakójaként. Mindez a valódi Tizenhatodik feltűnésével válik érdekessé, hiszen az olvasó nyomoz, ahogyan az új személy is Piranesi után.

A regény egy rendkívül zárt világot mutat be, Piranesi pedig ugyancsak beszűkült perspektívából ír, így az olvasó tudáshoz való hozzáférése korlátozott. A főszereplő pozitív nézőpontot kínál a befogadónak, amit a Ház iránt érzett tisztelet, bizalom és szeretet hat át. Mégis feszültség mutatkozik az elbeszélésében, hiszen a szinte gyermeki világlátása, naiv szemlélete sokszor ellentmond az egyenletek segítségével megjósolt vízjárásoknak, a Dagályoknak, vagy annak a felkészültségnek, ami a túlélését szolgálja.

A Ház második lakója, a Piranesi által Másiknak nevezett élő ember Piranesi ellentéte, hiszen a mágia megszerzése vezeti a tudós objektivitása helyett, emellett jól öltözött, modern embernek tűnik a maugliszerű figurával szemben. Kommunikációjuk is eltér. A Másik saját céljait helyezi előtérbe, és Piranesi narrációjában kirajzolódik, hogy ő csak eszköz a Másik számára, mégis a barátság, az együttműködés és általában a pozitív érzelmek társulnak a találkozóikról szóló naplóbejegyzésekhez, azok felidézéséhez. A Másik elnevezés éppen ezért találó Piranesi részéről, hiszen egyszerre fejezi ki a kettőjük személyiségének különbségét és közben azt a kulturális másságot is, ami a fantasztikus irodalom gyakori toposza.

A regényben megjelenő belső és intertextuális utalások valójában már Piranesi nevében benne rejlenek. Nemcsak a Másik neve válik beszédessé, hanem a narrátoráé is, hiszen utal Giovanni Battista Piranesire, egy olasz építészre, rajzművészre, akinek rajzai hasonlóak a Clarke által megálmodott Csarnokokhoz, mindez pedig egy újabb külső referencia lehet az olvasók számára a kötet mélyebb megismeréséhez, értelmezéséhez.

Éppen ezek, a Piranesit mozgató gazdag, de nem tolakodóan felvonultatott utalási rendszerek ­teszik igazán rétegzetté a cselekményt. Mind a regényen kívülre mutató kódok, mind a belső referenciák egy kimunkált, nagyon pontosan szerkesztett szöveget eredményeznek. A komplexitás nemcsak nyelvileg, irodalmilag teszi kiemelkedővé, hanem a leírt tér a Csarnokaival és Szobraival, valamint a borítógrafika és a regény címoldalának játéka is hozzájárul a Piranesi újszerűségéhez. Mindezek ellenére nem tud szakítani a hagyományokkal, hiszen a már sokat használt narratív sémák mozgatják a szöveget. Mégis, a belső referenciák és Piranesi vallásos szeretete a Ház iránt olyan történetté teszi Susanna Clarke regényét, ami újraolvasásra fogja sarkallni a befogadót.

Borbíró Aletta

Agave Könyvek

Budapest, 2020

224 oldal, 3680 Ft

Fordította: Molnár Berta Eleonóra