Lajtos Nóra versei

116.

(József Attilának Odaátra)

Szőlőszem bennem a bánat –

majd összeaszalódik, akár egy

tavaszi este. Te vagy a bánatom

tárgya, a költő, ki mindig azt

leste, hogyan úszik el a gyerekkor.

Az anyád két kezébe fogta, majd

csendesen… Azt a mosolyt kerested

minden nőben, fűben, fában, gyökérben,

földgöröngyben, s lettél köztünk bolonddá,

mert hagytuk, hogy rágjon. A lelki nyomor.

A születés szentsége színes üvegablak,

amelyen át a fény úgy kúszik be a

homlokod alá, hogy szemedben világítson

a kinyílt rózsatő.

Költőnek születtél, ha karóval, ha kóróval is,

számomra egyre megy. Légy bennem rügyező

platánfa, hogy egyetlen virágszirmod bennem

kibontsa, ha úgy akarja az Isten.

A Jóisten szeret olvasni József Attilát?

Az áprilisi délutánokat csecsszopó szellőd simogatja,

madárdal csöppen le az égből, virágba borul minden

képző-, jel- és ragrendszered. Szappanhabos a tavaszod, a fű

kinőtt, utánad a pöszmétebokor lefagyott, savanykás néha

a reggel. Tizenegyedikén verseket vajúdik, posztol, szaval

költő és nem költő, gyephajnalban írok én is neked, hogy

örülj, hogy látsz ma itt. S vajon milyen odaát?  Mondd,

a Jóisten szeret olvasni József Attilát? Szívemben kivasalt

ruhát hordok, amikor megszólítalak, s összegyűri ujjaim,

ráncokat rajzol rá a Mama, pedig tudom, kikeményített inget

adott ma is rád. Azt írtad, minden ember egy. Adódjunk össze,

hogy így közelítsük meg Istent, a végtelent. Én téged akarlak

megérteni, de értelmem csak kifeszített, virágba borult almafa,

kit ellepnek a méhek, s kilopják azt a keveset is, amit sejthetek

belőled. Húsvétolsz bennem, felsírsz minden sorodban, mint

újszülött csecsemő; lehet, hogy apád kivándorolt, és szerelmeid

illatát ma is érzed halántékodon, de a világ, mit szabadnak álmodtál,

most karanténba zárt virág. az áprilisi estéket csecsszopó szellőd

simogatja. egy halom hasított mennyország s pokol. légy ma is

velem, légy pásztorbotom, s néha engedem, hogy homlokon csókolj.