04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
 TiszaLINE Szalon

04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

MEGJELENT AZ ISKOLAKULTÚRA 2021/2. SZÁMA
A koronavírus-járvány következtében Magyarországon – ahogyan a világ jelentős részén – számos tanulónak kellett és kell otthonról tanulnia IKT-eszközök és az internet segítségével 2020 tavaszától hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Az ezzel kapcsolatos kihívások és lehetőségek áttekintése – akár még a hátralévő tanév szempontjából is –  hasznos lehet […]

>>>

Laczkó Sándor: A butaság
2021.04.01 - tiszatáj

(SZÓCIKK-ESSZÉ)

Gilles Deleuze Nietzschére utaló elhíresült kijelentése, miszerint „A filozófia arra szolgál, hogy kárt okozzon a butaságnak, szégyenletes dologgá tegye a butaságot.”[1] – egyenesen a filozófia célkeresztjébe helyezi a butaságot. Miért is? Mert a butaság tévútra viszi, statikussá és tompává teszi, alibivé és reflektálatlanná silányítja a gondolkodást, s így az észhasználat mesterségeként a filozófia a legilletékesebb a megkárosításában. A butaság esetén ugyanis a gondolkodás érvényessége kérdőjeleződik meg. Még akkor is, ha cseppet sem tűnik butaságnak az észszerűvel szemben olykor az észszerűtlent választani. A butaság az ész paradoxona. Felszínre hozza a gondolkodás végességét és hiányosságait, megmutatja korlátait és elégtelenségét. Elsősorban mint hiány, mint kiegészítésre szoruló állapot, mint az emberi létezés ősállapota tárulkozik fel. Nem önmagában vett fogalom, hanem az észhasználat relációjában nyeri el pozícióját. Hozzátartozik az emberi létezésmódhoz, részese, sőt formálója az emberi kultúrtörténetnek. A butaság és az okosság, az ostobaság és a bölcsesség egyazon észhasználati struktúra részei. Ám ne csodálkozzunk, ha nem szívlelik egymást.

De mit is jelent kárt okozni a butaságnak? Netán azt, hogy a károkozás során a butaság sivár sivatagi homokját az értelem burjánzó oázisai váltják fel? Kárt okozni annyi, mint diadalra juttatni az észt és meghátrálásra kényszeríteni a kártékony botorság és az ostobaság erőit? Leleplezni és megszégyeníteni az alantas és sivár észjárást, egyúttal nyilvánvalóvá tenni, hogy mi az, ami eltorzítja és ellehetetleníti a gondolkodást? Talán igen, ez maga a károkozás. Miközben persze tudjuk, hogy a károkozás sohasem lehet teljes, a győzelem sohasem lehet megsemmisítő.

S vajon mit jelent ebben az összefüggésben a butaság szégyenletessége? Valamiféle értéktelen dolog miatt előálló kellemetlen érzetet, amit a közösség embere nem vállalhat szemlesütés nélkül mások előtt, mert kikezdi önértékelését és zátonyra futtatja társadalmi megítélését? A butaság szégyenletessége abban nyilvánul meg, hogy a közösség előtt vállalhatatlanná, sőt nevetségessé válik alantassága és korlátoltsága? Ám ne legyenek illúzióink, mert épp a buta az, aki nem fog szégyenkezni, hisz butasága pont abban mutatkozik meg, hogy képtelen empátiára, belátásra, intuícióra és önreflexióra, sőt: önmaga értelmi képességeit túlbecsüli. A gondolkodás elégtelensége feletti szégyenkezés ugyanis az empátiára, belátásra, intuícióra és önreflexióra képes gondolkodó ember sajátja. A filozófia pedig azáltal, hogy aktivizálja az intuitív, empátiára és belátásra képes, önreflexív és kritikai gondolkodást, a butaság leleplezésére leginkább hivatott.

De ki is valójában a buta? Minden bizonnyal az, akinek torz, homályos, tompa, semmitmondó, és a lényeglátásra képtelen a gondolkodása. Akinek szellemi repertoárjából hiányzik az empátia és az intuíció, akinek észjárása sivár és felületes, s akinek képességbeli hiányosságai vannak. Butának lenni annyi, mint híján lenni értelmi korlátaink belátásának és híján lenni az önreflexiónak. A buta reflektálatlanul és kétségek nélkül hiszi, hogy elegendőt tud, sőt, másoknál mindent jobban tud. Miközben fogalma sincs az elgondolandó irdatlan nagyságáról.

Azzal, ahogyan a butaságról beszélünk, mintegy azonnal pozícionáljuk is önmagunkat, sőt értékítéletet alkotunk, megbélyegzünk, netán gyalázkodunk, jobbára egy általunk vélelmezett okosságpozícióból. Nyelvbe ágyazottan, az okos önjelölt szerepéből kitekintve mindig leminősít az, aki a butát, az eszetlent, a hülyét megjelöli. „KARESZ HÜJE / GYÖNGYI HÜJE / csak én vagyok okos / énnekem a segembe is felyem van.” (Weöres Sándor: Kisfiúk témáira) Vagyis azt, hogy ki a hülye, azt én mondom meg. Mint ahogyan azt is, hogy én, aki ezt mondom, természetesen okos vagyok. Ám ha oly módon pozícionálom önmagamat okosnak, hogy nekem a ’segemben is felyem van’, akkor valójában én vagyok a seggfej. Vagyis az a hülye, sőt bárgyú és ostoba, aki másra osztja ki a buta szerepét, s önmagát még az irónia kedvéért sem képes butának láttatni és elgondolni.

A butaság – szótári definíciói szerint – szellemi képességek hiányára, a gondolkodás restségére és önállótlanságára utal. A nyelv gazdagsága, mint afféle butaságtipológia, sokat elárul a butaság természetéről: Buta, vagyis szamár, csacsi, barom, marha, ökör, tyúkeszű. (Eddig az állati hasonlatok. Én kérek elnézést szegény állatoktól.) Az ember viszont lehet botor, balga, bugyuta, ostoba, csacska, sületlen, esztelen, dőre, sivár, tompa, együgyű, hülye, idióta, félkegyelmű, féleszű, félnótás, félcédulás, bamba, ügyefogyott, oktondi, eszetlen, agyatlan, kretén, retardált, oktalan, hiányos értelmű, földhözragadt, tudatlan, bárgyú, üresfejű, zagyva, szűklátókörű, korlátolt, balfék, sőt akár balfasz is. Mint látható, a butaság rokon- és társfogalmai sok esetben a teljesség hiányára utalnak. (féleszű, félnótás, félcédulás, tudatlan, szűklátókörű, korlátolt stb.) A teljességre, ami nincs meg, noha valamiféle vélelmezett normalitás azt kívánná, hogy meglegyen. Feltűnő a sok fosztóképző jelenléte, hisz a teljesség, az egész szűnik itt meg, s válik esetlegessé, hiányossá (sületlen, esztelen, eszetlen, agyatlan, oktalan, tudatlan).

Nos igen. A tudatlanság az ember ősállapota a Paradicsomban, ami egyben hiánytalanságot, teljességet, gondnélküliséget is jelent. Vagyis azt, hogy az embernek nincs szüksége a tudásra, noha a tudás nem hiányzik ebből a paradicsomi ősállapotból. Ilyenformán tehát nem tudás nélküliség, nem a valamitől való megfosztottság: hiszen Ádámnak és Évának a bűnbeesés előtt mindenük megvolt. Pontosan annyi tudás birtokában voltak, amennyire szükségük volt – azaz tudták az elegendőt és a szükségest. Arról viszont nem volt tudásuk, hogy mire való a tudás fájának gyümölcse. Csak a tiltást ismerték. Egyszer aztán mégis átléptek a tilosba. Ám az ember eredendő bűne egyúttal lehetősége is annak, hogy valamit kezdjen önmagával. Netán a tudatlanság lenne a kegyelmi létállapot? A tudatlanság lenne a paradicsomi lét maga, amitől való elrugaszkodás, a ’bűnös lét’ egyben az ember tudásalapú létezésmódja? Tudatlanság mint gondnélküliség és teljesség versus tudás mint hiánylét és végesség-tudat? Ez a reláció merőben más síkra terelheti a butaság értelmezését.

Az eredendő butaság, az ősbutaság, amely önmaga oka, vele születik az emberrel, sőt az emberiséggel. Ám van, hogy a butaságba mintegy beletanuljuk, beleszocializáljuk magunkat, tehát a butaság valamiféle téves tudásból türemkedik ki, rosszul tudott dologból válik le, s mutatja meg magát például akkor, amikor előítéleteink sablonná szervesülnek, s rugalmatlan gondolkodást eredményeznek. A butaság nem keletkezik, hanem eredendően van, s elburjánzik, teret hódít, sőt visszafoglal – amikor primitív reakció formájában jelenik meg. Mint ahogyan az Borges Márk evangéliuma[2] című prózájában is történik. Az elbutulás – amikor a butaság okoz kárt az okosságnak – annak a folyamata, ahogyan a Gutre család végtelenül primitív módon, az elfelejtett tudás homályában reagál Márk evangéliumára. A tudás, a műveltség, a gondolkodás képessége bomlik itt le néhány generáció alatt. Önreflexióra képtelenül, tudatlanul és torz módon hajtják végre az emberáldozat rituáléját. Borges nyitva hagyja a kérdést – lehet, hogy butaságnak látszik, amit a primitív ősködben élő Gutre család tesz, de mégiscsak a megváltás halvány ígérete villan fel cselekedetük mögött, hiszen ami aktiválja őket, az egy történet egy általuk elfelejtett könyvből, a Bibliából, és ennek köszönhetően történik változás az életükben. S ha ez így van, akkor saját szempontjukból mégsem értelmetlen az emberáldozat rituáléja.

A butaság, a tudatlanság és az önhitt gondolkodás két kérlelhetetlen kritikusa Szókratész és Nietzsche. Mondhatni mással se foglalkoztak, csak az emberi ostobaság, tudatlanság, hiúság és alantasság leleplezésével. Vagyis azzal, hogy kárt okozzanak a butaságnak. A szókratészi „Magamról ugyanis tudtam, hogy úgyszólván semmit sem tudok, …[3] gondolata, vagyis a kvázi tudás firtatása egyúttal az athéniakról kiállított butasági bizonyítvány is. Nietzsche szintén az emberi balgaságot leplezi le, amikor az intellektus hazugságait ostorozza: „A számtalan villódzó naprendszerbe szétporciózott Világmindenség egyik félreeső szegletében volt egyszer egy égitest, amelyen bizonyos okos állatok kitalálták a megismerést. Ez volt a legelbizakodottabb és leghazugabb pillanata a »világtörténelemnek«. … milyen szánalmasnak, árnyékszerűnek és tünékenynek, mennyire céltalannak és nem szükségszerűnek mutatkozik a természet egészén belül az emberi intellektus. Örökkévalóságokon át nem létezett, és semmi sem fog történni, ha ismét szertefoszlik.”[4] Nietzsche szemében a legnagyobb butaság, sőt egyenesen az intellektus veszedelme: az értelem gőgös önelégültsége. Ostobaság, ha az ember többet gondol önmagáról, mint ami valójában. Az ember butasága, hogy teljesnek hiszi és hazudja önmagát, és túlbecsüli intellektusát. Így képtelen saját ostobaságát meglátni és leleplezni, ezáltal megsemmisül, sőt nevetség tárgyává válik. Szerinte az is csoda, hogy ez a gőgös, hiú és hazug ember egyáltalán érdeklődést mutat az igazság iránt. Ám az igazságra is jobbára csak önmaga pozícionálása miatt van szüksége.

S vajon mi az oka annak, hogy a buta többnyire okosabbnak értékeli önmagát, mint ami? Minden bizonnyal kognitív torzítás hatása ez, miszerint minél kevésbé ért valaki egy dologhoz, minél inkább megkérdőjelezhetőek értelmi képességei, annál inkább hajlamos túlbecsülni a saját tudását. Annál inkább többnek akar látszani, mint ami. Nyilvánvalóan azért, mert a tudatlansága ellehetetleníti, sakkban tartja az önértékelését, gátolja az önreflexióját. Hétköznapi tapasztalat, hogy a buta emberek képtelenek a saját tudatlanságukat a helyén kezelni. Gyengék a metakognícióban, gyengék abban, hogy reflektálni tudjanak saját értelmi képességükre és működésükre, ami így torz ön- és tárgyszemléletet eredményez.

Az ugyanis az ember pszichés szükséglete és önbecsülésének része, hogy önmagát valakinek, tehát ne akárkinek, s főleg ne senkinek tekintse. Olyannak, aki számít, aki fontos, aki elismerésre méltó. Identitásunk játéka, sőt pszichés beállítódásunk sajátossága, hogy pozícióba helyezzük önmagunkat azért, hogy becsülhessük magunkat. Annak érzete, hogy ’nem vagyok buta’, hanem fontos dolog tudója vagyok, tehát valaki vagyok, a talpon maradásunk nélkülözhetetlen eszköze. Ugyanis az okos ténylegesen csak akkor okos, ha tudja, hogy maga is kiegészítésre szorul. Ha tisztában van azzal, hogy sem tudása, sem semmilyen képessége nem lehet tökéletes és teljes. S mi ez, ha nem maga a szókratészi pozíció.

Ugyanakkor az is igaz, hogy önmagunk butaságát leginkább mások látják meg, míg én magam mások butaságát veszem észre, leplezem le előszeretettel. Cseppet sem konfliktus nélküli ez a munkamegosztás, ami akár inspiráló is lehet. De vajon képesek vagyunk önmagunkat butaként, tudatlanként elgondolni? Remélhetőleg igen. Az önirónia lenne az önreflexió azon eszköze, amellyel az ember képes önmagát nyíltan mint tudatlant leleplezni, – s ezáltal helyzetbe hozni magát a gondolkodást, kárt okozva a butaságnak. Tudatában lenni saját butaságunknak – ez az önirónia előfeltétele és egyben gyakorlóterepe.

De afelől se legyenek kétségeink, hogy a buta is képes a gyakorlati okosságra, s van, hogy megleli az igazságot. Forrest Gump buta lett volna? Minden bizonnyal. Bár butaságában volt valami megrendítő bölcsesség. Képes volt az önreflexióra és önmaga korlátainak a belátására, mondhatni távol állt tőle az intellektus gőgös önelégültsége. S ha korlátaink belátása adott, ha képesek vagyunk kételkedni és önnön ostobaságunkat leleplezni, s önmagunkat butaként, tudatlanként elgondolni, akkor valójában végbemegy a butaságnak történő károkozás. (Talán ez a legtöbb, amit tehetünk.)

(Megjelent a Tiszatáj 2020. áprilisi számában)

 

JEGYZETEK

   [1] Gilles Deleuze: Nietzsche és a filozófia. Ford. Moldvay Tamás, Kovács András Bálint, Gond Alapítvány Kiadó – Holnap Kiadó, Budapest, 1999, 167.

   [2] J. L. Borges: Márk evangéliuma. Ford. Székács Vera. In Borges: A titkos csoda. Európa Kiadó, Budapest, 1986, 405–413.

   [3] Platón: Szókratész védőbeszéde. 22d, Ford. Devecseri Gábor. In Platón összes művei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 408.

   [4] Friedrich Nietzsche: A nem morálisan felfogott igazságról és hazugságról. Ford. Tatár Sándor. In Athenaeum 1992. 3. füzet, 3.


Címke: , ,
2021.05.07 - tiszatáj

LÁNG ZSOLT:
BOLYAI – REGÉNY CSILLAGPORBÓL, FORRADALOMNYOMOKBÓL
Láng Zsolt új regénye a világhírű erdélyi matematikust, a nemeuklideszi geometria feltalálóját megidéző Esterházy Péter-idézettel nyit. A Bevezetés a szépirodalomba mottóként citált szöveghelye azért is fontos a 2019-es mű értelmezésében, mert több szempontból kijelöli azt a kontextust, azt a szöveghagyományt és prózapoétikát, azt az eredetet, amiből a Láng Zsolt-i textus megszülethetett, és azt a szerkezetet, amelyben az ő nemeuklideszi (?) tere működik… – BENCSIK ORSOLYA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.04 - tiszatáj

Jóllehet 1901-ben Párizsban modern esztétikai kurzusokon vett részt, a festészet és a művészettörténet területén Apollinaire autodidakta volt. Ám kitűnő ízléssel, ösztönösen ráérzett minden újra, azonnal meg tudta ítélni valamiről, hogy az valódi érték vagy sem. Úgy érezte, hogy küldetése van, támogatnia kell azokat a művészeket, akik egyfajta új esztétikát képviselnek a szokványos, idejét múlt festmények alkotóival szemben […]

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

A címmel kapcsolatban sok mindenre asszociálhat az ember. Többek között Szabó Magda Az ajtó c. regénye, illetve színpadi változata is eszünkbe juthat. A címbe emelt tárgy ráadásul ősi szimbólum is, és a mögötte meghúzódó valóság titkai mindig izgalmasak. Az ajtó mögött ott lehetnek a múlt emlékei, vagy éppen olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a külvilágra. Gömöri György kötetcímadó verse is számos értéket rejt… – BAKONYI ISTVÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

GÖMÖRI GYÖRGY: ERDÉLYI ARCOK
Gömöri György hatvan év költői terméséből válogatta össze azt a három tucat verset, amelyek elszakíthatatlanok Erdélytől, pontosabban szólva Erdély atmoszférájától, történelmétől, a magyar szellemi életben betöltött szerepétől, illetve az ott élő magyar kisebbség helyzetétől. A jól átgondolt kötetkompozíció kétséget sem hagy a költő személyes kötődése felől, ám nem csupán Gömöri Erdély-képét ismerhetjük meg a verseken keresztül… – BARÁTH TIBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.29 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PÉTERFY GERGELLYEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Az Akadémiánk online folyóirata, a Felhő Café biztosít bemutatkozási, publikálási lehetőséget a hallgatóknak és a lap Facebook-oldala élő adásokhoz, beszélgetésekhez, felolvasásokhoz nyújt több tízezer olvasót elérő felületet. Rendszeres kapcsolatban vagyunk kiadókkal, a végzett hallgatóink köteteit kiajánljuk, több végzett hallgatónk kötete jelent már meg a Librinél, az Álomgyárnál és a Kalligramnál… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.27 - tiszatáj

SZANISZLÓ JUDIT: LELI ÉLETE
A regény felütése úgy szól: „Egy fotó leírása következik”. De a fotók sokszor hiányoznak, a hangfelvételeket tartalmazó kazettákra pedig popslágereket vettek rá. Pontosan ez a nemrögzítettség, ez a hiány biztosítja a családregény megírásának lehetőségét: fotók és hangfelvételek véletlenszerű sorrendben, amelyek nem a referencialitásból merítik hitelüket, hanem abból, hogy az elbeszélő számára ugyanabban a „dobozban” foglalnak helyet, vagy foglalnának helyet, ha léteznének… – BOCSIK BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

AZ IFJÚ NYOMOZÓ
Amennyire könnyednek tűnik a plakát, netán a cím alapján, olyan megkapó és rejtett tartalékokkal bír Evan Morgan bűnügyi mozija, 2020 egyik legnagyobb meglepetéssikerét eredményezve… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

Székely Örs kapta idén a Makói Medáliák irodalmi díjat, amelyet 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapított Makó város önkormányzata. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az elsőkötetes költőket, ahogyan az egykor József Attilával is történt… – JANÁKY MARIANNA INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő