Szénási Miklós versei
Állsz a napsütésben.
Állok és hunyorgok.
Most éppen semmit nem csinálsz.
Most éppen ezt csinálom.
Nézed az ablakokat a házon.
Elképzelem, hogy egy nő fekszik bent az ágyon.
Élhettél volna máshol és másképp.
Mi lennék akkor? Árnyék vagy emlék.
Manitu hallgat
övére tűzi a skalpokat
a foszló erdőt
tűz lángol ujjbegyén
mint kilőtt nyíl a prérin
úgy hull alá
s hogy célba ér-e
nem tudom
Nem lehetsz
Nem lehetsz, aki nem vagy.
A lista egyre hosszabb,
és a papíron, ahogy nézed,
egyre kevesebb az üres felület.
Állsz, állok
Állsz a napsütésben.
Állok és hunyorgok.
Most éppen semmit nem csinálsz.
Most éppen ezt csinálom.
Nézed az ablakokat a házon.
Elképzelem, hogy egy nő fekszik bent az ágyon.
Élhettél volna máshol és másképp.
Mi lennék akkor? Árnyék vagy emlék.
Ahogy
ahogy a hosszú kések
ahogy a rövid reggelek
ahogy a kerti csap
ahogy kiömlik két feles
ahogy esni kezd
ahogy ötről a hatra
úgy lesz ahogy sosem volt még
Lehetek?
lehetek hozzád ennél közelebb
hogy közénk ruha és veríték se fér?
