Závada Péter versei
Az egykori birtokon, juharfák alatt
körém gyűlnek mind a címerállatok.
A higgadtan ülők, a fölágaskodók,
a huncut, amelyik a nyelvét nyújtva
visszanéz.
Már csak a liget magánya derít jókedvre.
Mozaikkövek mintája helyett egy piton hasa.
Boldog vonyítással ünneplik érkezésem,
a leigázottak otthonos szervilizmusával,
mint akik hanghordozásáról fölismerik
az elnyomót.
[…]
Allegória / erőd
i.
Mikor éhes vagyok, mindig az erődre gondolok,
hogy falnám fel a kaput,
beszélnék boldogan, teli szájjal.
Éhségem előcsalogatom,
húsomból enni adok neki,
rákapatom a vérre,
hűséges házőrzőm így lesz.
ii.
Bízhatok megszelídített árnyékomban,
velem tart, kimerészkedik a fényre.
Lenyelem fájdalmával együtt,
hogy el ne hagyjon egy ilyen verőfényes napon.
Ő lesz saját sötétségem, kitölti térfogatomat.
iii.
Azért forgatom a kockát,
hogy többet lássak az árnyékból.
Azért forgatom a könyvet
hogy olvassak a kockáról.
Azért forgatom a szót,
hogy értsem a könyvet.
A szavak az erőd hírnökei,
tudják, mi zajlik a fejében.
iv.
A pince egyre nagyobb, elfoglalja bennem a házat.
Bejártam minden zugát, de az egyik szoba
végig kitért előlem, mindig másutt húzta meg határait.
Ha az erődbe vágyom, az csak szomorúságot szülhet.
Mi összeköt minket: karnyújtásnyi tér,
fogyni képtelen.
Április eldurvul
Az egykori birtokon, juharfák alatt
körém gyűlnek mind a címerállatok.
A higgadtan ülők, a fölágaskodók,
a huncut, amelyik a nyelvét nyújtva
visszanéz.
Már csak a liget magánya derít jókedvre.
Mozaikkövek mintája helyett egy piton hasa.
Boldog vonyítással ünneplik érkezésem,
a leigázottak otthonos szervilizmusával,
mint akik hanghordozásáról fölismerik
az elnyomót.
Valaha pórázon sétáltattam kedvenceimet,
a teraszon gőgös pávák irizáltak.
De hol van a ház? Most fekete folt.
Máig terhes vagyok sötétjével.
Nyugtalanít az inak feszült derékszöge,
a komótosan hullámzó lapockák trapéza.
Kérőim egy medve és egy szürke farkas.
Tudni se akarom, mi a szerelem.
De április eldurvul, a bensőségesség hamujából
fölizzik a reggel kegyetlensége.
Mint akit a tavasz terített asztalához enged,
hagyom, hadd folyjon a mítosz forró vére.
Karavánok
i.
A konténerek és fémkerítések hétköznapjai
várótermek fertőtlenítő-fehérjébe oldódtak,
áramvonalas recepcióspultok, vállalkozózöld
kanapék világába, ami korábban elégedettséggel
töltött el, most a kényelmetlenség ostromait
szülte, a rutin helyét átvette egyfajta makacs
önfejűség, bár még így se nevezném a tervet
vakmerőnek.
Világos volt, ha könnyelműen utat engedek
annak, ami puszta léténél fogva mint csábítás
fölkínálkozik, egyetlen elhamarkodott döntés
magával ránthatja a következmények egész
karavánját. A cél érdekében az ideális
körülményeket csak egy ellenálló hátország
biztosíthatta.
ii.
Konok voltam végre és eltökélt, tudtam,
ha megragadom a kilincset, mint egy pisztoly
markolatát, és lenyomom, a szoba az ajtón kirobban
a sötétbe. Kilépek, és rögtön nehézkedni kezdek,
húzni az erdő mértani közepe felé,
sugárirányban emlékezetes rések,
gallynyugalom, a zaj meztelensége.
iii.
Csak én bírok versemnek hőse lenni,
meg ez a fejjel lefelé fordított üvegpohár
a pozdorja asztalon, barázdált idegenség.
Vagy a porréteg paradicsomon, barack barnuló,
rothadásnak indult foltjain, ahogy terjed
gyűrűalakban, mint a sóvirág,
az élénk zölden fodrozódó penész.
A gondoskodás az, ahogy a hétköznapokban
vagyok, de ez köszönőviszonyban sincs
a vesződséggel, mégis megmakacsolja magát
a fa az önkéntelenül kezembe simulóban.
Kiragyog ásóból az ércbánya,
katedrálisból a mészkő, seb tátong
minden teremtés helyén.
iv.
Megteltem a várossal, visszavágyom
egy őszintébb pazarlásba, ahol a liget
jótékony túltermelés, a bóklászás
bűntudat nélkül elherdált idő.
Helyette nyárzáró bankett, orchideák,
fluoreszkáló planktonok csillagszőnyege
a lézerrel mappingelt katedrális
homlokzatán. A magazinokban
termékminták, okos szénvegyületek,
de ami célszerűségével meggyőz:
muskátli, encián, míg a történelem,
mint egy barokk allegória, a romokon kisarjad.
v.
Ez a berek lassú hanyatlásával egy esély,
melyet elszalasztok, de nem csak az enyém.
Amit kijelölök a térben: duzzadt gócpont,
összefüggéseim besűrűsödnek. Az emlék közepe
hirtelen beroskad, fölcsavarodik körém a völgy.
Nézd, a tavasz jelölői kampányszerűen,
a szél engedékenyen táguló körei, a centrumban
kisebb, középső rész, körülkerítve virágokkal.
Simaságuk szorosan rájuk feszül, érdességük
makacsul kiáll belőlük. A szárak közlekedő edényei,
a szirom igazsága a bimbó helyébe lép, most!
