Azért csalódott vagyok egy kicsit. Végül is az én szívem, én uralom, nekem dolgozik. Más kizsákmányolhatóm nekem nincsen. Nekem ő az egyetlen profitabilitásom.
És egyszer csak fogja magát, és nem engedelmeskedik. Pedig emlékszem, ahogy feküdtem, iszonyú erőfeszítéssel próbáltam felállni. Igen, én tényleg azt hittem, hogy sikerül, és tényleg azt hittem, hogy szégyenszemre nyomot fogok hagyni, feltúrom az útszéli kertecskét, vagy elszaggatom akarva-akaratlan a diófa gyökereit odalent.
De tényleg, túl nagynak, túlméretezettnek gondoltam a fellökésemet, önmagam talpraállítását.
Ehelyett pár óra múlva kórházban ébredtem fel. Folyosón, csövekkel, pelenkában, megfosztva minden méltóságomtól. Csak egy társam volt még, láttam a feje búbját olykor, aludt vagy kómában volt, vagy várta az újabb agyvérzését, én nem tudom. De csak ketten voltunk kórterem nélküliek, ketten vártuk Kharón ladikját, de nem jött értünk.
És akkor is. Akkor is az én szívem, és akkor is az volt, mikor nem engedelmeskedett. A füle botját se mozdította a parancsomra.
Bár ha megteszi, ha felhajítja a vérnyomásomat, hogy fel tudjak állni, én most nem élnék. Akkora pulzusszámnövelést még nagyon jó sportolók is nehezen élnének túl.
Az a vérnyomás, amivel feküdtem, csak fekvésre volt elegendő, és lassú kihűlésre.
No de akkor is, hadd én döntsem már el, mit akarok.
Ne pofázzon már bele az életembe egy húscsomó.
Mert ugyan honnan is tudhatná, miféle életre mentett meg engem, miféle élet vár itt még engem.
Mibe rángatott vissza engemet azzal a nagy eszével.
Juhász Zsuzsanna
