Tiszatájonline | 2021. április 22.

Hajnal Géza: Ez is maholnap már halomra dűl

„Öt példány kellene. Hányra érsz ide?”
Valamivel három előtt baktatok fel a Fedett lépcsőn. A mélyben a Krisztina-negyed tündököl, ragyogó napsütés, ferdén tűző kora őszi sugarakkal. A szöveges részek külön dossziékban a táskámban, a rajzok egy nagy barna mappában lapulnak. Két hónapig dolgoztunk négyen, az elmúlt héten éjszaka is néhányszor. Fáradtságom ellenére derűs szívvel érek fel a Szentháromság utcába, látva elém tornyosulni teljes valójában vizsgálatunk tárgyát, amit két dimenzióban felszerkesztve papírokon viszek a megbízónak […]

„Öt példány kellene. Hányra érsz ide?”

Valamivel három előtt baktatok fel a Fedett lépcsőn. A mélyben a Krisztina-negyed tündököl, ragyogó napsütés, ferdén tűző kora őszi sugarakkal. A szöveges részek külön dossziékban a táskámban, a rajzok egy nagy barna mappában lapulnak. Két hónapig dolgoztunk négyen, az elmúlt héten éjszaka is néhányszor. Fáradtságom ellenére derűs szívvel érek fel a Szentháromság utcába, látva elém tornyosulni teljes valójában vizsgálatunk tárgyát, amit két dimenzióban felszerkesztve papírokon viszek a megbízónak. Kedves építész házaspár, kamaszkorom óta ismerem őket, innen a Várból. Gyerekeikkel együtt ministráltunk, egyik fiukat korrepetáltam matekból. A Szentháromság téren az egykori Pénzügyminisztériumban, a későbbi műegyetemi kollégiumban bérelnek irodát, hónapok óta ez a főhadiszállásuk. Minden szakág képviselője, az akusztikustól az épületgépészig, a kőfaragótól a statikusig ide szaladgál, hogy egyeztessen, vitatkozzon, megtalálja a legoptimálisabb megoldást. Most csak az építészek vannak bent, „gyártják a dokumentációt”.  Magyarul ez azt jelenti, hogy az összes elkészült szakvéleményt, tervet egy anyaggá gyúrják össze, amit holnap reggel le kell adniuk. Ez a munkafolyamat sokkal több időt vesz igénybe, mint amennyit hagyni szoktak rá. Rendszeres hibák forrása ez a végső periódus, ilyenkor szokott kimaradni egy oldal, elkeveredni egy fontos ábra, szétugrani a tartalomjegyzék. Sporthasonlattal élve: a kilencvenötödik percben bekapott gól pillanatai ezek. Leültetnek, teával kínálnak. Mindhárman hajlamosak vagyunk végtelen trécselésbe kezdeni, de ez most nem az az alkalom. A szobányi asztalra teszem fáradtságos munkánk gyümölcsét. A férfi a szöveges részeket pörgeti át, az asszony a rajzokat böngészi. Csak ebben a hosszúnak tűnő várakozásban tűnik fel, hogy a szomszéd szobában megy a tévé. Angolul szól, izgatott férfihangot hallok. Mikor beléptem az irodába, láttam, hogy nincs ott senki. Nem teljesen értem, miért lehet bekapcsolva, de nem törődöm vele. Hosszú percek telnek el, mire megszületik az ítélet: minden rendben, szép az anyagunk, de a rajzokat hajtogassam formátumra. Nekik erre most nem lesz idejük, nézzek oda, a fal mellett felstócolt tervhegyekre, ezt nekik reggelig még mind meg kell csinálniuk. Nagyot nyelek. Örülök, hogy nincs javítani való, szerintem is jó munkát végeztünk, ám lesújt a rám váró feladat. Egy példányhoz öt A/2-es és egy A/0-ás rajz tartozik, az akkor harminc hajtogatást jelent. Mindig utáltam ilyesmivel bíbelődni, vélhetően ügyetlenségem okán. Négyfős csapatunkból mindenkinek jobban menne nálam, legalább Andris eljött volna velem. Még fel is ajánlotta, ha gondolom. Én meg nem gondoltam. Leadom az anyagot, beszélünk pár szót, aláírjuk a teljesítési igazolást, és hamarabb hazaérek, mint máskor.

Ketten alkottunk egy brigádot. Több mint húsz délutánt töltöttünk együtt a templom körül. Egyedül jó, ha hatra elkészülök. Anna izgulni fog, hol tűntem el. Megbízóim látják rajtam a bizonytalanságot. Megkínálnak kávéval is. Azt pedig el kell fogadni, ha munkáról van szó. Így tanítják egy évszázada a Műegyetemen. Majd áttessékelnek a másik szobába, nekik szükségük van a nagyasztalra. Átszédelgek. Látom, hogy a CNN megy. Füstöl egy felhőkarcoló. Kérdezem, levehetem-e a hangot. Ne ordibáljon már a fülembe ez a fickó. Az asszony átjön, lehalkítja.

„Valami balhé van New Yorkban.”

És már fordul is vissza a tervhegyekhez. Kelletlenül kiteregetem a rajzokat. A szokottnál vastagabb papírra nyomtattattuk a metszeteket, hogy a felújításnál a helyszíni munkáknál is használhatóak legyenek, ne szakadjanak el a szélben. Bosszúságom szertefoszlik, ahogy az első két tervlapot megformázom. Előjönnek az emlékek, hogy az északi metszet felvételekor mi mindenről dumáltunk Andrissal. Elmesélte, hogyan hallgatta kintről Dresch koncertjét valahol itt a Várban, látta meg-megvillanni a szaxofont a párás üveg mögött. Én meg mutattam, hol szállt el ministráns társam kezéből a kis edény a tömjénnel, mikor megpörgette a füstöléshez a nagymise közepén. Egyenesen a Halászbástyára, a rémülten szétrebbenő turisták közé. Pár órát igénybe vett, míg kidolgoztuk a módszert: melyikünk jegyzetel és skiccel és melyikünk diktálja az adott kőtömb állapotát. A nedvességtartalom és a vízbeszívás méréseket együtt tudjuk csak megcsinálni. Előttünk papíron és a valóságban is a textúra. Az egész úgy kezdődött, hogy lezuhant egy fiatorony. Bárkit eltalál, szörnyethal. Ezután kollégánk javaslatára emelődaru bevetésével az összeset átvizsgálták, jópárat le kellett emelni, már csak a súlyuk tartotta őket. Ez lódította meg az egész beruházást. A szegény országokban mindig tragédiának kell történnie ahhoz, hogy az évtizedekig halogatott ügyek elmozduljanak a holtpontól.

Megvagyok az első öt rajzzal, húsz perc telt azóta, hogy nekiláttam. Kezdve a második adagot látom a tévében, hogy még nagyobb a füst, emberek rohangálnak kétségbeesve, egyenruhások nyilatkoznak. Két torony ég. Nem tudom Annát értesíteni, hogy később érek haza, mert hajtogatnom kell. Megint az északi metszetnél szaladnak szét a gondolataim. Andrissal a kórusajtónál ácsorogva beszéltünk róla, hogy megszerettük a Hilton épületét. Addig elsétálva előtte idegen testként tekintettem rá, így az aurájába vonódva megéreztem alázatát a templommal szemben. A tükrözés trükkje tökéletesen beválik. Az édesvízi mészkőlapok golyónyomairól a vári ötvenhatos harcokra kalandozom; több mint negyven évnek kell eltelnie, hogy ezek eltűnjenek az ország leghíresebb templomáról.

Ötvenhatról, mint mindig, apám jut eszembe. Meg a csolnoki rabtábor. Valamikor, nem sokkal a rendszerváltozás után együtt mentünk el vele és barátjával, az emigrációból éppen hazatérő Gyurkával megkeresni a bányát. Egész úton lelkesen sztoriztak, és nyoma sem volt a bizonytalanságnak, mi hogyan történt évtizedekkel azelőtt. A helyszínen azonban öt perc se kellett, hogy fújtatva, mutogatva vitatkozni kezdjenek, merre volt a XIV-es akna. Mindketten találtak egy tisztást, egymástól párszáz méterre és megkötötték magukat.

„Nem emlékszel, hát itt volt az alakulótér!”

„Dehogy! Látszott a völgy, mikor kiléptünk a barakkból.”

Negyedóra vita után szerencsére felbukkant egy gombász. Megszólítottam. Megmutatta merre menjünk az egykori aknához. Óriási röhögések közepette találtuk meg a mindenki számára hihető helyszínt. Azzal jutottak konszenzusra, hogy az őrtornyokhoz képest azonnal tudtak volna tájékozódni, csak hát azokat lebontották.

Mi lehet anyámmal és apámmal? Ó, neki ma van a születésnapja! Este felhívom a szállodában. Még nem tudom, hogy életük utolsó közös nyaralását töltik Balatonföldváron. Apámat tavasszal megműtötték a pajzsmirigyével, utána derült ki az alapbetegsége. Gyógyíthatatlan. Szép lassan hagyja el majd az ereje. De most még ott sétálgatnak a vénasszonyok nyarában a simogató napsütésben.

Valamennyit gyorsultam, hét rajzot kell még megformáznom.

Térey mindeközben a Sir Lancelot étteremben alkudozik a vevőkkel. Árulja a sok generáció óta birtokolt családi fészket. Egy alföldi egyszintes kúriát. Megette az idő és a salétrom. Lebontják majd az alapokig, a homlokzatot a műemléki védettség miatt egy az egyben visszaépítik. Térey apja is él még.

A templomtorony felmérésén a másik brigád dolgozott, ennek rajza az eltérő méretű. Az ablakbetétek kritikus állapotúak, a puha mészkő szétmállott az időjárás viszontagságaitól. Egyszer voltam csak fent a munka kapcsán, így a toronyról a kamaszkori emlékeim az élesebbek. Mikor a sekrestyés felküldött kettőnket a ministránsok közül március 15-e után, hogy hozzuk le a nemzeti lobogót. Állandóan idétlenkedtünk akolitus társammal, nagy röhögések közepett kezdtük bevonni a zászlót, ám a viharos szélben minduntalan beakadt a kőfaragványokba, éppen azokba, amiket most vizsgáltunk. A szabadság zászlója volt e szent jel; / Csak játszott a viaskodó szelekkel.  Bárhogyan ügyeskedtünk, csak nem sikerült behúznunk a vásznat. Egy erőteljesebb mozdulat után, kzzzz, és végighasadt a zászló. A sírba dőlt egy századév ezóta, / Nincs a toronynak többé lobogója.  Nem a színek összevarrásánál, hanem egy nagyobb részt átszakítva. Hamar beláttuk, jobb nem bevallani mi történt, úgy hajtogattuk össze a lobogót, hogy a sekrestyés ne vegye észre a bajt. Ehhez hasonló kártevés, és annak elhallgatása még egyszer előfordult velem gyerekkoromban. A zánkai úttörőtáborban ötünk alatt leszakadt egy kőpad. Azonnal cselekedtünk: a négy kődarabot bepakoltuk egy terebélyes bokor alá. Így senki nem vette észre, hogy egy paddal kevesebb sorakozik az alakuló tér szélén. Emlékeimbe merülve nem élem meg annyira rémesnek a maradék hajtogatást. Elkészülök. Békességgel elbúcsúzom.

Anna a CNN-t nézi, mikor fél hétkor belépek a lakásba.

„Terrortámadás történt New Yorkban. Két gépet eltérítettek és azokkal belerepültek a toronyba.”

Döbbentem nézek hitvesemre, majd a képernyőre. Órák óta zajlanak ezek a borzalmak én meg békésen hajtogattam semmit nem fogva az egészből. Mint aki most ébred, úgy kezdem összeszedni magam. Kívülről hallom a saját hangomat, ahogy záporoznak kérdéseim Anna felé. Kik tették? Miért? Mit akarnak? Annyi ideig nézzük a hírfolyamot, hogy vacsorázni is elfelejtünk. Meg a szüleimet hívni. Kilenckor még megpróbálom.

Ők épp végeztek a vacsorával. Anyukám lelkesen beszámol merre jártak, kivel találkoztak az elmúlt napokban. Tegnap átjöttek Gyurkáék is az északi partról. És hogy képzeljem, Amerikában összedőlt valami torony.

„A pincér mondta apádnak, de őt egyáltalán nem érdekelte.”

Apám mondja jól van, Andocsig nem jutottak el, de már a kőrőshegyi Széchenyi kastélynál előjött a gyerekkora. És ugye a Somogyi-dombság…  Mondom azét neki a New York-i tornyokat, hogy ebből baj lesz.

Térey ezalatt eladja a cívis házat. Jobban érti nálam mi történik Amerikában, járt már ott, legalább a helyszínt ismeri. Élete utolsó napjaiban dolgozik a szövegen, amiben a Boldog-ház elvesztését összefonja Osama bin Ladenék támadásával. Elmegy úgy, hogy a könyvét befejezhette volna, ám ezt a részt tökéletesen kidolgozza. Nekem, aki valóban egy templomtorony tervezési munkálatainak utolsó pillanataiban születnek a benyomásaim a terrorakcióról, ez a szöveg hozza el a felismerést: mi mivel és hogyan hozható összefüggésbe.

Ferihegyen várakozunk 1982-ben anyukámmal és bátyámmal. Nem mondja ki egyikünk sem, évekkel később valljuk be egymásnak: mindhármunkban felmerült, hogy apám nem jön haza. Kint marad Gyurkáéknál. Jól rálátunk a teraszról a csuklós Ikarus buszra, ami a géptől az épületig hozza az utasokat. Soha nem felejtem el apám alakját a harmadik ajtónál, ahogy szürke kabátjában, aktatáskáját a hóna alatt szorongatva, hajlott háttal az üveghez simul. Otthon a vacsoránál már a sokadik város, nemzeti park leírásánál tartva mondja:

„Szép, szép Amerika, de a Somogyi-dombságnak a nyomába sem ér.”

Sorban mennek el: apám, Térey apja, anyám, Gyurka, Térey, … A New York-i tornyok helyén múzeum szomorkodik. A cívis házat lebontották és újraépítették. Amit felmértünk, az a torony áll még egyes-egyedül…