Tiszatájonline | 2021. március 22.

A tükrön és füstön túl I.

ALLEN KONTRA FARROW
DOKUMENTUMFILM-SOROZAT
Az igen régóta várt négyrészes dokumentumfilm az Allen kontra Farrow (Allen v. Farrow) gyakorlatilag ugyanolyan, ha nem nagyobb kontroverzális vitákat szított és szít kezdve a Facebooktól a Twitteren át a Medium bloggerfelületéig, mint annak idején, az 1980-as években, amikor a botrány eszkalálódott… – TÓTH EMESE KRITIKÁJA

ALLEN KONTRA FARROW
DOKUMENTUMFILM-SOROZAT
(1-2. EPIZÓD)

Az igen régóta várt négyrészes dokumentumfilm az Allen kontra Farrow (Allen v. Farrow) gyakorlatilag ugyanolyan, ha nem nagyobb kontroverzális vitákat szított és szít kezdve a Facebooktól a Twitteren át a Medium bloggerfelületéig, mint annak idején, az 1980-as években, amikor a botrány eszkalálódott. Érdekes aspektus ez is, hiszen az ügy kirobbanásakor a médiában való jelenlétnek és a privát élet átláthatóságának is jóval kevesebb szerep jutott dacára annak, hogy két kifejezetten híres emberről van szó. Akkoriban az emberek még kevésbé voltak nyitottak arra, hogy megpróbálják más szemszögből nézni kedvenceiket, hovatovább minden sajtóterméknek megvolt a maga skatulyája, amit ezekben leírtak (vagy televízió esetében prezentáltak) az gyakorlatilag rendíthetetlen információnak számított. Számos hatami játszmának is ideális terepként szolgáltak, és mint ahogy azt ma már jól tudjuk, nem kevés olyan hírességet is komfortáltak, akik többszörös visszaesők voltak szexuális zaklatás tekintetében. Woody Allen amerikai filmrendező és Mia Farrow, amerikai színésznő ügyében, amely szerint Allen szexuálisan bántalmazta és zaklatta az akkor kiskorú Dylan Farrow-t, valahogy azt érzem sohasem fog olyan ítélet születni, akár hivatalosan, akár a saját mércénket mérve, amely mindenkinek maradéktalanul megfelel majd. Az első két rész megtekintése után úgy éreztem minden ellenérzésemet félretéve meg kell néznem a reakciókat még akkor is, ha azok kiszámíthatóak. Én már szerencsére olyan világban élek, ahol gyakorlatilag majdnem bárhol, majdnem bármilyen formában meg tudom fogalmazni, mit gondolok, ahogyan bárki más, és ennek hátulütője, hogy ilyeténképp szexuális bántalmazás témájában napi szinten futok bele az áldozathibáztatás, a kettős mérce és művész körökben a produktum versus alkotó problematikába. Nem volt ez másképp az Allen kontra Farrow esetében sem, számos olyan intenzív véleményt olvastam, amelyek élből meghazudtolták Dylan-t, Mia Farrow fogadott lányát, az erőszak elszenvedőjét és a dokumentumfilm kvázi főszereplőjét is. Őszinte leszek, az Annie Hall szerintem is a világ egyik legjobb filmje, nagyon sok szempontból tanító jellegű és mégis azt éreztem képesnek kell lennem arra, hogy félretegyem ezt a hatalmas rajongást, hiszen itt mégis emberéletekről van szó. Amennyi esélye van annak, hogy nem történt szexuális zaklatás, ugyanannyi esélye van annak is, hogy bizony le kell ülnünk és szembesülnünk azzal, hogy mit tett Woody Allen. A botrányt egyébként Allen és Farrow közös gyermeke, jelenleg a New Yorker magazin oknyomozó riportereként dolgozó Ronan (Satchel) Farrow robbantotta ki újra és azóta is kitartóan támogatja nővére ügyét, főleg a médiában továbbá az HBO dokumentumsorozatának elkészítésében is aktív szerepet vállalt.

Kirby Dick és Amy Ziering filmje egyértelműen Farrow-párti, ez számomra már akkor tiszta volt, amikor még csak híreket lehetett olvasni a sorozatról, és bár állítólag késve, de felkeresték Woody Allent és Soon-Yi Prevint (Mia Farrow fogadott lánya, Woody Allen felesége,  lány fiatalkorú volt, amikor elkezdték kapcsolatukat) hogy megszólalhassanak, az egész esszenciáját veszítette volna el azzal, hogy csinálnak egy négyrészes sorozatot, melynek a végén megint ott állunk, azon töprengve, mégis mi az igazság, kinek higgyünk? És némileg hipokrita is lett volna, ha a rendezők jól tudták, hogy kinek a verzióját szeretnék feltárni, mert van mit feltárni és lássuk be Allen nyilatkozatai az ügyről az elmúlt évek során furcsán közömbösek és ködösek voltak. Talán nekünk, nézőknek nem is feladatunk ezt eldönteni mi az igazság, hiszen úgyis mindenki magában határoz, miként viszonyul a továbbiakban Woody Allen személyéhez, de Dick és Ziering egyértelműen meghozták a maguk ítéletét. Ezt a fajta szabad döntést tehát valahol respektálom, és ha valamit biztosan megtanultam életem során (és igyekszem továbbra is e felé formálni magam, főleg nőként) az az, hogy egy áldozatot semmiképpen nem hazudtolunk meg. A film során igencsak kényelmetlen dolgok kerülnek elő, amelyekre Allen azóta sem tud megbízható cáfolatokkal szolgálni, úgyhogy aki annak idején a Jeffrey Epstein botrány kapcsán készült film megtekintésekor kellemetlenül érezte magát, most is ismerős érzés fogja majd hatalmába keríteni. Az első rész Allen és Farrow kapcsolatára, Farrow ezt megelőző időszakára, továbbá a gyerekekre és Soon-Yi Previnnel kialakuló kötelékére fókuszál. Farrow és Allen viszonyának elemzése azért is fontos szempont, mert a színésznő kommunikációja nem kifejezetten támadó, sok ponton egészen nosztalgikus, legalábbis igyekszik fair módon visszaidézni azokat az időszakokat, amelyek valóban szép emlékek voltak számára. Ezeket megkapó fotográfiák, bejátszások, és nyilatkozatok tarkítják. Farrow és Allen találkozása sem volt mindennapi, akkor már Mia Farrow egyedül élt fogadott gyerekeivel (elvált André Previn zeneszerzőtől) és Allen is túl volt már pár komoly kapcsolaton. Közös életük a kölcsönös szakmai tiszteletet is hangsúlyosan magában hordozta, rengeteg közös filmet forgattak, a legemlékezetesebb darabok közé tartozik a Hannah és nővérei, vagy A rádió aranykora. A helyzet megítélését így ezért is nehezíti, hogy kapcsolatuk megromlása alapvetően negatív irányba vitte kettejük kommunikációját, amelynek sok esetben a gyerekek látták kárát. Ebben egyébként Farrow sem igazán menti fel magát, bevallja, hogy számos alkalommal kommunikált indulatosan, főleg Soon-Yi-val.

Allen nehezen kezdett el megbarátkozni Farrow gyerekeivel, hiszen kezdettől fogva nyílt lapokkal játszott, alapvetően nem kedvelte a gyerektársaságot, ezért is volt furcsa a későbbiekben egészségtelen rajongása Dylan iránt. De az élet úgy hozta, hogy Moses Farrow, Dylan és később saját fia, Ronan közel kerültek hozzá. Moses egyenesen rajongott érte, és ha valami hatalmas érvágás az Allen kontra Farrow-ban az Moses kvázi negligálása volt. A mára kialakult puskaporos körülmények persze nagy szerepet játszhattak az ő hallgatásában, de amit egyértelműen szerencsétlen húzásnak tartok, az az, hogy Moses döntését utólag próbálták némiképp formába önteni egy levél nyomán, pedig ő lehetett volna egy Allentől és Farrowtól is független, érzelmileg involválódott forrás az ügy kapcsán. Az első rész továbbá a felvezeti, a második pedig kifejti Soon Yi szerepét, valamint Allen fiatal lányokhoz kapcsolódó igencsak nyugtalanító ideáit is. Az egyik kisebb csúcspont egyértelműen a Soon-Yi-ról napvilágot látott pornográf polaroid képek említése, amelyek létét Allen sem tagadta. Ezzel majdnem egyenesen arányosan olyan forgatókönyvek születtek – ezek végül a Princeton Egyetem archívumában kötöttek ki- amelyben gyakorlatilag valóban legitimálja az idős férfiak és tinédzser korú lányok közötti szexuális kapcsolatokat. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek instrukciók szintjén sem arról szóltak, hogy adott esetben egy ilyen kapcsolat mély, érzelmi dinamikáját fejtegessék, már az is eléggé furcsa lett volna, hiszen kiskorú lányokról volt szó, hanem kifejezetten a szexuális szemszögről. Továbbá ismétlődő elem volt a lányok naivitása, a férfiak felsőbbrendűsége és tanító szerepe, amely mindent összevetve hátborzongató. Kétségem sincs a felől, hogy Soon-Yi Previn konszenzuális alapon ment bele az Allen-nel való kapcsolatba, de az igenis felmerült bennem, hogy ennek olyan pszichológiailag manipulatív előzményei is voltak, amelyeket Allen köztudottan szeretett megjeleníteni és természetessé tenni filmjeiben is.

Az első két rész felépítése egyébként kifejezetten szép, noha nem túl fordulatos, végig tudjuk, hogyan és miként akar eljutni a kezdőpontból a végpontba. Kicsit úgy működik, mint egy érzékeny thriller, felvázol egy idillikusnak tetsző, de korántsem hibátlan képet, majd elkezd a mélyére ásni. Számos olyan családhoz közel álló forrást hallhatunk, akik jóformán már akkor is kulcsszereplői voltak az ügynek, amikor az nyilvánosságot kapott, mi nézők azonban az epizódok kapcsán találkozunk velük először. Ott van például Casey Pascal, akinek gyerekei sok időt töltöttek együtt Farrow gyerekeivel, így számos alkalommal volt szemtanúja Allen vitathatatlanul furcsa viselkedésének, valamint abba a lelki szituációba is kellően beavatja a nézőt, mihez kezdjen az ember akkor, amikor nem is igazán tudja, mi az, amit látni kéne, mi az, amit észre kellett volna vennie, és hol húzódik a határ a között, hogy a gyerek érdekében beleavatkozik mások életébe, vagy hagyja, hogy ők oldják meg. Az egyik a sok kulcsfigura közül a második részben egyértelműen Allison Stickland, akinek a napokban jelent meg reakciója a film kapcsán. Ő volt az, aki az elsők közt detektálta Allen kétes viselkedését, amikor rajtakapta őt és Dylant a nappaliban igencsak diszturbatív szituációban. Az első két rész azért érzi fontosnak felrajzolni a szereplők közti viszonyokat pozitív és negatív felhanggal egyaránt, hogy érthető legyen később ki miért választja azt az utat, amit választ. A legmegrázóbb interjúrészletek egyértelműen azok, amikor Dylan beszél, és egy-egy esemény részletezésénél szinte újra és újra átéli a vele történteket. Több cikket is olvastam, amely nemcsak a kis Dylanről Mia Farrow által rögzített VHS felvételeket elemzik, hanem a felnőtt Dylant is, amikor erről beszél és egyértelműen sok a hasonlóság, felnőtt nőként is gyakorlatilag képes újra élni emocionálisan azt, amit gyerekként nem igazán tudott értelmezni.

A harmadik és a befejező rész a gyermekelhelyezési pert részletezi, és a március 15-én az HBO Go felületén megtekinthető utolsó epizód, minden bizonnyal tartogat egy csúcspontot, majd egy számításaim szerint az évekkel ezelőttihez hasonló kontroverzális lezárást is.

Tóth Emese

(A 3. és 4. epizód szintén együttes elemzésben jelenik majd meg a Tiszatáj online felületén.)