(FÖLDKALAND 2.)
A morál a jóllakott gyomor filozófiája, mondja Madách. Nem pont így mondja, de ezt jelenti. Meg igazából nem Madách mondja, hanem Lucifer. Meg az is igaz, hogy ez a mondat – tévedés.
A jóllakotté se.
Régi történet, de nem haszontalan pont most felidézni. 1985. július 10-én az új-zélandi Auckland kikötőjében elsüllyedt egy holland zászló alatt hajózó, fekete-fehérre festett, szivárványcsíkkal díszített trawler, a Rainbow Warrior. A trawlerek vonóhálós halászhajók, de a Rainbow Warrior nem halászott egyáltalán. Azért volt a Csendes-Óceánon, hogy a Greenpeace zászlóshajójaként önkéntesek flottáját vezesse a közeli Murora-atollhoz, ahol Franciaország 1966 óta atombombákat robbantgatott a föld alatt. Azt önkéntesek az gondolták, ha odamegy sok hajóval jó sok ember, akkor majd nem robbantanak. Ez különben nem annyira jó gondolat, de hogy mennyire nem, az nem derülhetett ki, mert a Rainbow Warriror elsüllyedt a kikötőben, ahol a többiekre várakozott. Konkrétan felrobbantották. Két bombával. Előbb egy kisebb robbant, a legénység ekkor a partra menekült. A hajó gyorsan gyorsan telt meg vízzel, de az egyik önkéntes, a portugál-holland fényképész Fernando Pereira visszaúszott a süllyedő roncsra, hogy mentse a még menthető felszerelést. És robbant a második, a tényleg rombolónak szánt pokolgép. Pereira meghalt. Nem sokkal később a Murora-atollon beindították a nukleáris láncreakciót. A merénylet tetteseit, a hamis svájci papírokkal a szigetországban tartózkodó Alain Mafart és Dominique Prieurt néhány óra alatt elfogta az új-zélandi rendőrség. Ment még egy ideig a mellébeszélés, hazudozás, de hiába minden, szeptember 22-én Laurent Fabius, Franciaország akkori miniszterelnöke tévébeszédben ismerte be, hogy a gyilkosságot a francia titkosszolgálat, a DGSE követte el, állami megrendelésre. A francia védelmi miniszter és a hadsereg főparancsnoka azonnal lemondott. Ezután nem volt már mit bizonyítani, a Wellingtonban bíróság elé állított titkos ügynökök még beismerő vallomást tettek, majd 1985 novemberében tíz év szabadságvesztésre ítélték őket. Új-Zéland megrettent, hogy ilyet lehet. Hogy egy másik ország hadseregének titkos katonái odajöhetnek a kikötőjükbe, és kinyírhatnak egy holland fotóst, mert épp kellemetlen, hogy mit akar fotózni. De Új-Zéland csak később rettent meg igazán. Attól, hogy mit lehet. Hogy bármit lehet. A jogerősen elítélt gyilkosokat a hao-szigeti börtönbe szállították. Ahonnan Franciaország néhány hónap múlva egyszerűen hazavitte őket. Odamentek, elvitték. És Franciaországban aktív szolgáló állományba helyezték a két elítélt gyilkost. Mafart 1993-ban ezredesi rangot kapott. 1993-ban. Amikor még a rács mögött kellett volna lennie. Mert kioltotta egy ember életét.
Egyébként mindkét gyilkos él még ma is, mindketten milliókat keresetek azzal, hogy egy-egy sikerkönyvben írták meg Fernando Pereira megölésének történetét, Dominique Prieurt 2009-ben kinevezték a párizsi tűzoltóság hr-igazgatójának, miközben megtartotta egységparancsnoki beosztását a hadseregben.
Új-Zéland azóta se tér magához. Nem érti. Hogy ezt hogy lehet.
Franciaország 1985-ben nem éhezett. Francois Mitterand államelnök nem volt egy éhes, madáchi eszkimó. Csak madáchi eszkimó. Yehu. És ezért lehetett mégis. És lehetett bármit, ahogy lehet ma is. A morál nem a jóllakott gyomor filozófiája. A morál annak a valaminek a neve, ami szükségszerűen hiányzik azokból, akiknek feladatuk erővel őrködni a rend felett. A rend azt jelenti, hogy van jó, és van rossz – és hogy a kettőt nem lehet összekeverni. Hiányzik, nincs. Ezért nem is őriznek semmit. Csak az öncélú, a bármire képes erő marad. És ebben az értelemben a morál nyilvánvalóan a vesztesek filozófiája.
Jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni. Nem a Greenpeace-t védem, a „méregzöldek” alig különböznek a terroristáktól. Bár nem tudok mit kezdeni magamban azzal a gondolattal, hogy akkor – vannak jó terroristák. Nincsenek. Csak ez van, ami van, ami vagyunk: a yehu-világ.
Szabó Tibor Benjámin
