Radnai István: Sajtófotó

Szerettem azokat a kis meseházikókat, évente visszajártam. Már akkor is odajártam, amikor még nem hirdettek előszezont. A Balaton könnyen elérhető onnan, ha éppen nem írtam, le is mehettem volna a partra. Akkor még meg lehetett élni írásból. Mesebeli idők voltak.

A kertben volt egy lugas, odahúzódtam az ócska kis táskagéppel, amelyet mára egy engem is felfaló szörnyetegre cseréltem. Hogy hányszor mentem le a Balatonhoz? Voltam én is fiatal, és kevésbé szorgalmas. De végül is megírtam a tárcát és feladtam expressz.

Jó előre dolgoztam, volt, amikor három nap anyagát feladtam egyszerre.

Na, olyankor mártóztam meg a Balatonban.

A meseházikó most is megvan, bevezették a villanyt. Az öreg petróleumlámpa ott lóg a falon, a polcon csorba köcsögök. Némelyikben a tej aludt meg. Egy-egy szilkére valót áthozott a Rozi a harmadik szomszédból. Nem mondom, elég nehéz volt legalább a pruszlikot lehámoznom róla, no meg az alsószoknya is kutya divat. Volt, amikor az anyja végigordította az utcát:

– Rozííí!

De addigra, mire hervadni kezdtek a virágok és szedelőzködtem, már tudtam a nyitját és nem gabalyodtam bele a fehérnép viseletébe.
Az ebédet a szomszéd néni hozta, évek múlva már a lánya. Mert hosszúak voltak akkoriban a nyarak, csak hűvös időben raktam meg a kemencét. Ezért is siettem haza ősszel. Nem volt kedvem naponta begyújtani.

Kopogtam az ócska Erikán. Na, persze, nem tévesztendő össze Rozival. Az Erika csak egy divatjamúlt írógép. Ha megvolt a tárca – boldog idők, a napilapok minden nap közöltek egyet-egyet – mehettem volna a pénztárhoz azonnal, de inkább postán kértem, kéthetenként. Lassan valamiféle balatoni tudósító lettem. A dolgozók nyaraltak, én dolgoztam és tárcát írtam a naplementéről, a gólyákról, sirályokról. Békés témák. elnézték nekem. A novelláim és a ritka verseim is kelendők voltak. A nyarak elteltek, télen bejártam a szerkesztőségbe, azaz a szerkesztőség mellé. Éjszakába nyúló adomázás és pajzán férfihistóriák. Tudod, ez valahogy úgy van a férfiaknál, mint a horgászoknál, illett nagyot mondani. A szerkesztőségi gépírónő ama rókához hasonlított, amelyről hét bőrt nyúznak. A második feles vagy a harmadik korsó után a szegény kopott veréb elkezdett tündéresedni. A törzsasztalnál sosem derült ki, hogy minden történet ihletője a Bözsi. Nem is volt azon a rókán hét bőr, csak éppen legalább heten voltak, akik lefejtették a Bözsiről a fehér blúzát, a testszínű melltartóját.

Tavasszal mindig visszamentem. Ha a fantáziám cserbenhagyott, valamelyik nagyotmondó históriája bélelte ki a novellámat, csak olyan lájtosan, ahogy az idők megengedték. Elnézést a ma használatos idegen szóért. A fügefalevelek akkoriban óriásira nőttek és ez volt a történetben az izgató.

Amikor belekezdtem az első regényembe, még az Erika volt az élettársam. Nofene, megint nem találtam el a megfelelő kifejezést. Vertem, püföltem, a pénz meg számolva sem jött már. Aztán jött a csend, elhelyezkedtem. Tisztességes foglalkozást kellett keresnem, fél kilencre, nyolcra, fél nyolcra kellett bejárnom, ahogy csúsztam lefelé a ranglétrán. Nagy ritkán írtam egy önsajnáló verset. Eleinte sajnálattal közölték, hogy nem közlik. Később már erre sem vették a fáradságot, hogy tudassák, eltekintenek a versem közlésétől. Így csúsztam lefelé azokban az új időkben, amikor nem tárca kellett, hanem napi jelentés a tőzsdei árfolyamokról.

Most, hogy a szelíd influenzát és az eurót felváltotta a korona, megint leköltöztem a mesefaluba. Valahogy megtaláltam azt a meseházikót és a szomszéd néni unokáját. Rozit az előző évben temették. A laptop is elég volt, hogy ismét próbálkozzak az írással. Az irodalommal, merthogy írtam én, évekig kék volt a két ujjam a tintaceruzától. Körmöltem rendesen, kenyérre és valamire telt belőle. Ami az eurót illeti, nem sokat költöttem. Nem jártam déli tengerpartokra. Képzelheted, milyen nyugdíja lehet egy irodakukacnak.

Szerencsém volt és még nagyobb is lehetett volna, ha nem jön a korona, ezúttal vírus képében, mivel az ilyen nevű valuta ma már ritkaságszámba meg. Ez a koronavírus nagyhatalom lett. Az utolsó percben menekültem Mesefalvára.

Csak annyit vettem észre, hogy egyre drasztikusabbak, kegyetlenebbek, véresebbek lettek a történeteim. Hol a lábvizébe fulladt egy kiérdemesült műfordító, hol hátulról lőtte le egy fantom az áldozatot. Szerelmi háromszög, fojtogatás, családirtás. Ejnye, de elkanászodtam! Viszont eladtam őket emailben, máris a számlámon volt a honorárium, ha megspékeltem egy kis perverzitással.

Valaki vezette a kezemet, amikor az orvosi rendelőben megtalálták a pisztolyt. Persze nem mondom el, hogyan került oda, mert akkor nem fogy a könyvem.

Gyönyörű kora nyári reggel volt, amikor meglátogatott a megműtött hulla. A virágok pompáztak, a meseházikókba a falusi turizmus áldozatai és imádói szivárogtak. Míg engem elragadott a zöldszemű szörny. Valami olyan világba vitt, amely a tisztes polgárnak a napi borzongását szállítja, egyenesen, élőben a képernyőről. És még féltékeny is lettem a hőseimre.

Legyen tehát filmnovella? Volt némi kapcsolatom a filmmel, biztosítási ügynök koromból. Oda bejutni lehetetlen, legfeljebb tűzkár esetén. De mit hoz a sors, egy filmrendező kérója égett le a kacsalábról. Minden, ami szép és drága. Kicsit giccses volt a szobabelső, ahol megírtam az önindigós garnitúrát, tudod, az “itt írja alá” típusút. De most bejött.

A filmrendező csak a recsegő – ma már beszerezhetetlen – hetvennyolcasát sajnálta, a recsegő kuplét.

A biztosító fizetett, mint a köles, de a kuplé pótolhatatlan.

A sok üszkös lábtól már nem is undorodott a főorvos. Valakinek kifehérlettek a lábujjai a lyukas zokniból. Lefagyott róluk a hús. Fűrész, szike, törlés, fogó. Fogják le, ha már nem kötözték meg rendesen! Nap, mint nap. Egyszer egy rutinból műhiba lett. Szepszis. A legbonyolultabb és legkegyetlenebb műtétek rendben gyógyultak, csak az az átkozott bütyök.

– Minek is nyúltam olyan beteghez, akit nem a mentő hozott – sóhajtotta a főorvos. Szívességből vállalta el az elnök-vezérigazgató anyósát. Régen kártyapartnerek voltak.

Változik a kép. Az asszony a lányát hozta a házasságba, fiatal volt, a főorvos nem bánta, fiatalon lett főorvos. Az asszony forróvérű volt, néhány randi után végleg odaköltözött. El is vette. Itt kezdődtek a bajok. Az asszony egy dologban volt következetes, minden férjét megcsalta. Igaz, a főorvos a második volt mindössze, de sokszor csalta meg. Ahogy kopaszodott a férje, egyre gyakrabban. Az első is kopaszodott már, amikor a lányával a főorvoshoz költözött.

Ezúttal a lánya nélkül költözött a sráchoz, akinek az anyja lehetett volna.