Magyar Miklós: Lázadó angyal

100 ÉVE KAPOTT IRODALMI NOBEL-DÍJAT ANATOLE FRANCE

„Művészi nagyságának és írói-gondolkodói jelentőségének jele az is, hogy életében, halálakor és az azóta eltelt hét évtized óta olyan elképesztő ellentétek csaptak és csapnak össze, hogy az már filozófiai és politikai világnézet kérdése, hogy ki lelkesedik érte és életművéért, ki utasítja el szinte gyűlölködve, és ki emlegeti megvető mosollyal. A kortársai közt G. B. Shaw, Thomas Mann és Gorkij a kor legnagyobb írójának és gondolkodójának vallotta, kételkedő humorát sokan Montaigne-ével és Voltaire-ével hasonlították, míg az akkor az irodalmi érdeklődés középpontjába került szürrealisták – élükön olyan jelentékeny költőkkel, mint Aragon és Éluard – „hullá”-nak, már életében is avultnak vallották. A túlzottan baloldaliak szemében a vallásos hit támogatója, erősítője volt, de az egyház hivatalosan kiátkozta, könyveit indexre tette, vagyis még olvasásukat is tiltotta. – Akit ennyiféle jelzővel illettek, és némiképpen még ma is illetnek, az minden bizonnyal az utóbbi másfél évszázad egyik legjelentékenyebb irodalmi alakja.” – írja Hegedűs Géza 1994-ben a Világirodalmi arcképcsarnok című könyvében. A fenti sorok jól érzékeltetik a sok barátot és ugyanannyi ellenséget „begyűjtő” akadémikus író, költő és kritikus Anatole France jelentőségét.

Az eredeti nevén Anatole François Thibault a könyvek világában nőtt fel. Apjának jól menő könyvkereskedése volt a párizsi Latin Negyedben, a Sorbonne közelében. Ennélfogva vásárlói főleg professzorok, egyetemi diákok, tudósok voltak, többek közt Ernest Renan, világhírű történészprofesszor, akinek figyelmét nem kerülte el a boltban inaskodó, nagy tudásszomjról tanúskodó gyermek. Anatole a könyvtáros szakot választotta, és már egyetemista korában gyakornok volt abban a könyvtárban, amelynek főigazgatója Leconte de Lisle, a parnasszista költői iskola vezetője volt, a Modern Parnasszus című folyóirat főszerkesztője. Művészi karrierjét Anatole France hibátlan formájú parnasszista versekkel kezdi, ám hamar rájön, hogy nem a költészet az igazi útja.

Első jelentős irodalmi sikerét csak 1881-ben, 37 éves korában érte el a Bonnard Szilveszter vétke című regényével, mellyel megalapozta sikerét, és ettől kezdve elismert író lett. A regény egy 1849. december 24-i bejegyzéssel kezdődik: „Papucsot húztam és belebújtam házikabátomba. Szememből kitöröltem egy könnycseppet, mellyel a folyóparti csípős szél fátyolozta tekintetemet. Dolgozószobám kandallójában vídám tűz lobogott. Páfrányformájú jégkristályok virágozták be az ablakokat s elfedték előlem a Szajnát, hídjait és a Valois-k Louvre-ját.” Ezzel az író belehelyezi az olvasót abba a szűk miliőbe, ahol a tudós kutató élete nagy részét letölti. Egy alkalommal Szilveszter hirtelen észrevesz a Nürnbergi Krónikán egy apró hölgyet, egy jelenséget, aki rádöbbenti felesleges voltára: „Bonnard Sylvester úr, − mondá a hölgy −, ön is csak vén betűrágó. Mindig gyanítottam, hogy így van. A legkisebb tacskó is, a kinek nadrágjából még kilátszik az inge, jobban ismer, mint minden Institut-tök és akadémiátok szemüveges tagjai együttvéve. Tudni, az semmi; a képzelet a fő. Semmi sem létezik, csak amit elképzel az ember. Én is képzeletbeli lény vagyok. Úgy hiszem, ez csak elég létezés! Elálmodnak és én megjelenek! Minden csak álom s mert önről, Bonnard Sylvester, senki sem álmodik, ön nem is létezik. Én elbájolom a világot; mindenütt ott vagyok, holdsugárban, rejtett forrás csörgedezésében, susugó lombozatban, a fehér párákban, melyek reggelenként a mezők barázdáiból fölszállnak, a rózsaszínű rétivirágok között, mindenütt!… Látnak, szeretnek. Sóhajtás és éltető rezdülés követi könnyű lépteimet, melyek alatt még a lehullott levelek is susogásra ébrednek.”

Szilveszter, aki a tudományokban, a kutatásában látja élete célját, ekkor rádöbben arra, hogy magáról az életről megfeledkezett, hogy hatalmas tudása mit sem ér és elherdálta életét. Amikor rátalál a szerelem, rájön, hogy semmiről sem késett le, és élete végén megnyugvást talál: „Életemet könyvek között töltöttem és sohasem utaztam. Láthatta zavaromról, mely önt sajnálkozásra indította. Bánom, hogy elzárkózott és egy helyben való életet folytattam. Kétségkívül a könyvekből is lehet valamit tanulni, de sokkal többet, ha az ember világot lát”. Élete értelmét Bonnard Szilveszter végső napjaiban találja meg: „Úgy éltem könyveim között, mint a gyermek, a ki csontokkal játszik. Végső napjaimban életem értelmet, érdeket, létokot nyer. Nagyapa vagyok.” (Salgó Ernő fordítása).

A rendkívül szórakoztató, mélyen elgondolkodtató könyv jó visszhangra talált azon olvasói között, akik nyitottak voltak Anatole France agnoszticizmusára, arra a filozófiára, amely szerint minden lehetséges, de semmi sem bizonyos. Anatole France szkepticizmusa ellenére hitet tesz a szépség, a jóság és a szerelem ereje mellett. Ezzel a regényével Anatole France világhírű lesz.

Egyik legszebb és legolvasottabb regénye az 1890-ben megjelent Thaisz. A főszereplő, Paphnutius apát, hogy fiatalkori tévelygéseiért vezekeljen, a sivatagban élő szerzetesekhez csatlakozik. Többéves önmegtartóztató életmód után egy látomása után visszatér ifjúsága színhelyére, hogy megtérítse Thaiszt, a legendás hírű alexandriai kurtizánt. Felidézi Thaisz emlékét: „Történt pedig egyszer, amidőn kegyes szokása szerint emlékezetébe idézte a napokat, amikor Istentől távol élt, és sorra vizsgálgatta hibáit, hogy tisztán lássa rútságukat, eszébe jutott, hogy az alexandriai színházban látott valaha egy igen szép komédiás-lányt, akit Thaisznak hívtak. Ez a nő nyilvánosan fellépett, és nem riadt vissza attól, hogy táncokat lejtsen, amelyek túlontúl is fortélyos mozdulatokkal a legelvetemültebb szenvedélyekre emlékeztettek, vagy pedig ama szégyenteljes cselekedetek egyikét mímelte, amelyeket a pogányok regéi Venusnak, Lédának vagy Paszipháénak tulajdonítanak. Ily módon valamennyi szemlélőben felgyújtotta a kéj tüzét; és amikor eljöttek a szép fiatalemberek vagy a gazdag aggastyánok, hogy szerelemmel eltelve virágfüzéreket aggassanak háza küszöbe fölé, Thaisz fogadta őket, és odaadta magát nekik. S így nemcsak saját lelkét vesztette el, hanem másokét is romlásba döntötte.” (Szerb Antal fordítása).

Sikerül rábeszélnie a kurtizánt a vallásos életre való áttérésre, ő maga viszont elkárhozik Thaisz iránt táplált „bűnös” szerelmében. A tőle már megszokott szelíd iróniával France elmeséli, hogy a megtért Thaisz meghal, és a mennyekben Istent dicsőíti. Időnként azonban elfogja a kíváncsiság, mi történhet a sivatagban élő jótevőjével. És amit lát, elszomorítja. A derék szerzetes nem boldog, Thaiszról ábrándozik és elhanyagolja egyházi kötelezettségeit. Anélkül, hogy Thaiszt megérintené, elkárhozik, amit a megmentett lány igazságtalannak tart, ezért Istenhez fohászkodik, legyen kegyes Paphnutiushoz, és elmondja, hogy szeretne lemenni a földre, hogy megvigasztalja az apátot.

A regény a dogmák kigúnyolása miatt kiváltotta a jezsuita atyák dühét, és több bíráló cikk született France „vallási tévelygéseiről”. Ezek a bírálatok mélyen sértették az író igazságérzetét, hisz nála aligha volt korában toleránsabb gondolkodó.

Anatole France mint közéleti szereplő is felemeli szavát a társadalmi igazságtalanságok ellen. Ez történt a Dreyfus-ügyben is. 1898. január 13-án a L’Aurore című lapban Émile Zola az akkori köztársasági elnökhöz, Félix Faure-hoz írt nyílt levelet publikál J’accuse! (Vádolom!) címmel. A levél kitölti a lap első két oldalát. Az első részben Zola megírja az ügy körülményeit, majd megvádolja mindazokat, akik hozzájárultak az ártatlan Dreyfus kapitány elítéléséhez. A levelet tartalmazó újság háromszázezer példányban jelent meg, és óriási visszhangot keltett. A külföld is azonnal reagált az eseményre. A magyar újságok például már a megjelenés másnapján teljes terjedelemben hozták Zola cikkét. Mikszáth Kálmán lapja, az Országos Hírlap már január 13-án beharangozta az írást: „Zola Emil ma nyílt levelet tesz közzé az Aurore-ban, mely, mint a Röntgen-sugár, rémesen bevilágít a titokzatos ügy piszkos rejtelmeibe.”

Anatole France az egyetlen akadémiai tag, aki a sajtóban és nagygyűléseken is kiállt Dreyfus és Zola mellett. Amikor Zolát megvádolták és elvették becsületrendjét, France lemondott saját tiszti fokozatáról. 1902-ben Zola temetésén mondott gyászbeszédében is visszatért a J’accuse!-re, amit „az emberi lelkiismeret nagy pillanatának”, „halhatatlan példának” nevezett. Az 1897–1899-es évek politikai feszültségei France olyan regényeiben is megjelennek, mint a Bergeret úr Párizsban vagy a Pingvinek szigete. Ez utóbbi sziporkázó szellemességgel és maró gúnnyal bírálja a francia hadsereg és az igazságszolgáltatás működését. Az utópisztikus regény görbe tükröt állít a nagyvárosok elidegenedett emberei elé.

Anatole France politikai állásfoglalásai közül nekünk, magyaroknak különösen fontos az a cikke, amit a l’Humanité 1919. július 22-i számában tett közzé, és amiben hevesen tiltakozott az első világháborút lezáró „igazságtalan béke” ellen. Szerinte a legyőzött ellenségre kényszerített béke a legnagyobb tévedés, amely lakhatatalan területté fogja átváltoztatni Európát. Ausztria-Magyarország földarabolásáról pedig azt mondta, hogy az kész őrültség, Európa közepének balkanizálása egyenesen vezet egy új háborúhoz.

Az angyalok lázadása (1914) a fantasztikum segítségével állítja pellengérre a katolikus egyházat és a vele szövetséges hadsereget. A történet nem bonyolult: az Isten ellen fellázadó angyalok leszállnak a földre, pontosabban Párizsba ereszkednek le, hogy egy „államcsínyt” hajtsanak végre és megdöntsék az Ég ura, Jaldabaoth hatalmát. Szimbólumokról van itt szó: az égi zsarnok a vallási és a társadalmi rend megtestesítője, ellenfele a Sátán, a lázadás, a forradalom jelképe. A döntő ütközet előtt a Sátán egy álmot lát, amelyben a pártütő angyalok csapnak össze Jaldabaoth katonáival, akik vereséget szenvednek, a győztes Sátán pedig tűzlovon vezeti be démonait Jaldabaoth városába: „A láthatatlan ellenség szörnyű ostroma elűzte a vár fokáról a hű angyalokat. Mihály jelentést tett Istenének, hogy a Szent Hegy huszonnégy óra múlva a démonok kezében lesz, és a Világ Ura most már csak a szökésben keresheti üdvösségét. A szeráfok nagy ládákba csomagolták az égi koronaékszereket. Mihály az Egek Királynőjének ajánlotta fel karját, s az isteni család földalatti porfirfolyosón keresztül menekült el a palotából. Valóságos tűzzápor hullott a várra. A dicsőséges arkangyal visszatérve őrhelyére kijelentette, hogy élve meg nem adja magát, és kitűzette az élő Isten lobogóit. A lázadók serege még aznap este behatolt a háromszor szent városba. A Sátán tűzlovon ülve vezette démonait.” Végül Lucifer lemond a trónfosztásról, mert ezzel ő maga válna Istenné és elveszítené uralmát a szabad gondolkodás felett: „Barátaim – mondotta a nagy arkangyal –, ne hódítsuk meg az eget… A háború háborút nemz, a győzelem vereséget. Legyőzött Istenből Sátán lesz, győztes Sátánból Isten. Vajha a jó sors megkímélne engem ilyen balvégzettől.”(Kunfi Zsigmond fordítása).

Külön kell szólni a történész Anatole France-ról az 1908-ban megjelent Vie de Jeanne d’Arc című történelmi regényével kapcsolatban. (Magyarul 464 oldalon jelent meg 1972-ben a Gondolat Kiadónál, Görög Lívia fordításában). A könyv, jóllehet az Orleans-i Szűz megregényesített életrajza, a számtalan hasonló műtől eltérően elmélyült történelmi kutatásokon alapul és filológiailag pontos adatokkal szolgál. Nem véletlen, hogy a történészek Gabriel Hanotaux 1911-ben kiadott Jeanne d’Arc című könyvével együtt a „Jeanne d’Arcról írt legkiválóbb tudományos igényű életrajzként” emlegetik. Azt is tudjuk, hogy Bernard Shaw, akinek Szent Johannája révén ismerik a legtöbben Jeanne d’Arc történetét, Anatole France könyvét vette alapul drámája megírásakor. Végül említsük meg, hogy jóllehet az egyház indexre tette France könyvét, Jeanne d’Arc 1920. május 16-án történő szentté avatásának alapjául szolgáltak Anatole France kutatásai.

France számos történész és életrajzíró véleményével ellentétben azt vallja, hogy Jeanne d’Arc nem hadvezére volt seregének, hanem egyfajta zászló a valódi vezetők kezében. Az egyszerű parasztlányt mind a papok, mind a politikusok, mind a katonák eszközként használták céljaik elérésében. Ezzel a véleményével közel áll II. Pius pápa kijelentéséhez, aki 1458-ban ezt írta Jeanne d’Arcról: „Isteni vagy emberi cselekedet volt? Nehezen tudnám eldönteni. Vannak, akik azt gondolják, hogy az angolok virágkorában, amikor Franciaország nagyjai megosztottak voltak, nem tudták elfogadni egymás cselekedeteit, valamelyikük, aki felvilágosultabb volt, azzal állt elő, hogy találjanak ki egy Isten által küldött szűzet, ezáltal kézbe véve a dolgok menetét. Egyetlen ember se utasíthatná vissza Isten irányítását. Így történt, hogy a háború viselése és a hadsereg vezetése a Szűz kezébe került.”

A pápa fenti kijelentése adott táptalajt azoknak a szerteburjánzó feltételezéseknek, amelyek szerint Jeanne d’Arc története csupán egy legenda. Könyvek tucatjaiban igyekeznek cáfolni a szerzők az Orleans-i Szűz történetét, megkérdőjelezve születésének idejét, származását, azt, hogy egyáltalán máglyahalált halt, egyszóval mindent, amit a történelemkönyvek leírnak Jeanne d’Arcról. A kétkedők egyik legtöbb vitát kiváltó feltételezése az, hogy nem Jeanne d’Arcot égették el a máglyán, hiszen „állítólagos halála után” spanyol és francia levéltári iratok leírják, hogy Jeanne d’Arc nem halhatott meg máglyán 1431-ben, hisz 1437 és 1439 között Délkelet-Franciaországban további hadjáratokban vett részt. A neve ekkor Claude des Armoises, akit a dokumentumok mindenütt nem másként, mint a Szűzként emlegetnek. Később felveszi a Jeanne des Armoises nevet. És ha ez nem lenne elég, Jeanne d’Arcot testvérei, harcostársai, Orléans lakosai, a kor nemesei és papjai felismerték. A legfőbb érv a két testvér vallomása volt. Természetesen ez az epizód Anatole France könyvében is szerepel. Kutatásai alapján France rámutat arra, hogy Claude des Armoises egy szélhámos volt, aki „négy évig űzte szélhámosságait, sikerrel. Amin ne csodálkozzunk túlságosan. A nép soha sem akar beletörődni, hogy jóvátehetetlenül elveszítse azokat, akik képzeletét megragadták, nem hajlandó tudomásul venni, hogy híres emberek is váratlanul, időnek előtte meghalhatnak, mint más közönséges halandók, s minden idegszálával tiltakozik az ellen, hogy szép emberi kalandok hirtelen és rossz véget érjenek.” Jeanne d’Arc fivéreinek vallomása sem hagyja nyugton Anatole France-t. Áldozatok voltak, avagy cinkosok? – teszi fel a kérdést. Anélkül, hogy bizonyosságnak tartaná, France feltételezi, hogy VII. Károly környezetéből való túlbuzgó talpnyalók vették rá – busásan megfizetve – a testvéreket a hamis állításokra „abból a célból, hogy ország-világ előtt bizonyítsák: Jeanne, a Szűz nem halt boszorkányhalált, hanem igenis épen került ki a lángokból ártatlansága és szentsége hatalmánál fogva.” A csalásra 1440-ben fény derült, amikor a Párizsi Egyetem és a Parlament vizsgálatot indított. Pierre-Gilles Girault történész idézi a Journal d’un Bourgeois de Paris de 1405 à 1449 lapjairól: „Az egyetem és a Parlament akarata ellenére Párizsba hozatta, és megmutatták a népnek a nagy udvarban a márványlapon, és ő ott vallott és elmondta teljes életét és azt, hogy nem volt szűz és egy lovag felesége volt és két fia is volt.” France regényének hitelességét igazolja az is, ahogyan Claude des Armoise leleplezését leírja. A 15. századból való idézet pontosan szerepel könyvében, ugyanakkor a száraz tényeket rendkívül olvasmányosan mutatja be: „a parlament és az egyetem kiküldi ellene poroszlóit. Jeanne des Armoires-t letartóztatják és a párizsi törvényszékre kísérik. Itt kivallatták, elmarasztalták és pellengérre ítélték. Volt a törvényszék Cour-de Mai-nek nevezett udvarán, a lépcsőfeljáró tetején egy kiugró márványlap, ide kerültek ország-világ csúfjára a gonosztevők. Ide rakták ki közszemlére des Armoises és Tichemont úrnőjét is, az elámított nép okulására annak rendje-módja szerint kiprédikálták, és nyilvános vallomástételre kötelezték. Jeanne des Armoires töredelmesen beismerte: nem szeplőtlen hajadon ő, hanem férjes asszony, s két fiúgyermeket szült lovagi férjének.”

Miután nyilvánosan bevallotta a csalást, Claude des Armoises visszavonult férjével a Jaulny kastélyba, és itt halt meg 1449-ben.

1924 október 12-én Anatole France elhunyt. Az ország gyászolt, a szürrealisták viszont kiadtak egy botrányos, gyalázkodó pamfletet Egy hulla címmel. A szerzők: Philippe Soupault, Paul Éluard, Pierre Drieu la Rochelle, Joseph Delteil, André Breton és Louis Aragon. „Pofoztak már fel egy hullát?” – kérdezi Aragon és „emberi szennynek” nevezi Anatole France-t, akit álmában „ki akart radírozni”. Breton ezt írja: „France-szal egy kicsit az emberi szervilitás tűnik el. Legyen ünnep a nap, amikor eltemetjük a körmönfontságot, a hagyománykodást, a hazafiasságot, az opportunizmust és a szívtelenséget.”

A minden addigi értéket megkérdőjelező szürrealisták véleménye már a húszas években sem volt mérvadó. Anatole France ünnepelt író marad. Magyarországon is rendkívül népszerűvé vált, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy legtöbb műve magyarul is megjelent, több kiadásban is. A Thaisz például először három évvel francia nyelvű publikálása után 1893-ban, majd 1962-ben és 1978-ban. Ha France életéről magyar szerzőtől akarunk érdekes és hiteles írást olvasni, vegyük kézbe Kémeri Sándor Anatole France barangolásai című könyvét. Az írói álnéven szereplő szerző nem más, mint Márkus Ottilia, Bölöni György − France egyik fordítója – felesége, aki az első világháború előtt Anatole France titkárnője volt.