Megtalált helyek

Szociális érzékenység, feminizmus, idegenségtapasztalat, a patriarchátus kritikája. Kállay Eszter Kéz a levegőben című első kötete jó érzékkel nyúl a felsorolt témákhoz, intelligensen közelít, nem akarja szétírni őket, nem fogalmaz meg feltétlen igazságokat, s azt a patetikus megnyilatkozást is messziről elkerüli, amelyet ezek a témakörök olykor magukkal hoznak.

Apró részletek, megfigyelésekből levont konklúziók világa ez, s a kötet olvasása közben rögtön felmerül, mennyire tudunk egy szimbólum, proléma mentén haladni, van-e egyáltalán ilyen, ami felöleli a szövegeket, összpontosulnak-e valahol. De ezek a versek külön utakon járnak, hiába, hogy tudjuk, valahol lennie kell egy titkos összefüggésnek. Visszatéresek történnek, de nem érezni, hogy tudatosan, szándékoltan hozna vissza egy prolémát,  a dolgok, amik foglalkoztatják, így valahol mégis szépen összeérnek. A kötetben nincsenek konkrét cikulsok, melyeket viuzálisan látnánk elkülönítve, mégis van egy mozgás, ahogyan visszakanyarodunk egy helyzethez, egy közegbe, ahol már jártunk, ahol már elmondtak nekünk valamit. Ez a ciklikus mozgás nem megrajzolható, de az olvasás folyamatában tetten érhető, ezért is izgalmas egyben olvasni a könyvben sorakozó szövegeket. A versek megengedik ezt az olvasatot, mert a súly, amelyet cipelnek, szintén megoszlik, s azzal hogy időzünk egy darabnál, el is simítja azt a vállunkon, észrevételnül visszük tovább.

Kállay a figyelmesen megragadott képek közé helyezkedik, onnan beszél, így olyan pontokon tud hangsúlyt elhelyezni, ahonnan tisztábban látszanak, s nem tudnak elveszni nagy mondatok, szembesítő gesztusok mögött, mivel a szerző eleve megkerüli ezeket. A kisbetűk használata – a címek esetében is – szintén kizárja a hierarchiát, amely gondolat és gondolat között lehetne, illetve azt az elemzési irányt is elveszi az olvasótól, amely szerint a vers egyetlen fogalom vagy téma köré épülne. Ezek az alkotások önmagukban építkeznek, minden szónak meg van a helye, hogy összeálljon és egyben maradjon a szöveg egésze, de nem helyez irányba bennünket egy verscímmel, nagybetűs sorkezdéssel, kiemelt szóval sem. Hierarchiák helyett paralelek, mellérendelések működnek, határozzák meg a mondatstruktúrákat, sokszor ezek egymást átfedő, egymással interakcióba lépő, dinamikus mozgása az, amely a figyelem központjába kerül. Képesek erre, hisz nincs szakadék köztük. Kállay nem állít, nem nyilatkozik nagyokat, expliciten, helyette egymás mellé pakol, megfigyel, elmond, kérdez. Csak felvet dolgokat, megvillantja őket, hogy tudjuk, vannak. Ránagyít a képekre, finoman vált, de hirtelen.

Bizonyos versek nem csak képekből összeállt benyomások: Kállay behúz a szövegekbe és történetekben indít el, mintha várhatnánk a folytatást, következő fejezetet. Nem csak képeink, szereplőink is vannak. Így mi sem kényelmesedünk el, nem maradunk egyhelyben, más terekbe jutunk el, új pillanatokba csöppenünk – átúszunk egy medencét (caché), ülünk egy szelet torta felett, csak bökdössük a villával, kávéházi ablakon nézünk kifelé – „sárfekete tortát eszem, rétegzett, mint más / nők felé érzett lelkiismeretfurdalás”, „villával döfködöm a tortát, egy mozdulattal, / amit az anorexiás évek alatt sikerült tökéletesítenem” (az elsiklás vége). A falakat apánk életéről kérdezzük, rajtuk, közöttük, a festéknyomokban keressük a feldolgozás lehetőségeit – „talán most kell feldolgozni, egyedül lenni a falakkal, / kérlelni őket, hogy lássanak újra, / bár miattam van rajtuk szemfedő festék. / eléjük járulok, apáról kérdezek, / az utolsó hetekben többet látták, mint én.” (festés)

Alapvető közegei a verseknek a nyelvről való gondolkodás, a terekben történő helyezkedés, az emlékezés olykor meghökkentő, utolérhetetlen folyamata – „az emlékezés egy felbukkanó test” (kék bolygó) – a víz közege, ahol más szabályai vannak a levegőhöz jutásnak, és az úszás mint a hagyományostól eltérő, valamilyen más tevékenysége az életnek.  Fontos motívum az apafigurák elgyászolása, mely egyben felszabadulás is, most már felnőtté lehet és kell is válni. Az utazások, az ezzel járó idegenség, mozdulatlanság, otthonossá vált idegen nyelvek. Helyek, melyek támaszt nyújtanak, ha megtaláljuk bennük a megfelelő pontot – magunkból feltréképezni a tereinket, nyelvünkkel, (kéz)mozdulatainkkal körülhatárolni azt: „minden teret el lehet kezdeni, / csak egy pontot kell találni benne, / ahol megtámaszkodhatunk.” (támasz), „(…) pont úgy szorítanak be, hogy nem marad / választásom: jól kell éreznem magam. / idegen nyelveket kell magamon éreznem” (humor), „bejáratott mondatokkal költözöm” (tenth district). A lírai alany sokfelé jár – taxi, repülőtér, külvárosi uszoda, a zöldséges –, megfigyel, s felidéz saját emlékeket, gyerekkori történéseket is, társas viszonyokat. A gyász egymást követő fázisait, a szerelem előre nem látható pontjait. Aztán néha megáll, önmagát fürkészi hosszasan, ugyanazzal a megfigyelő gesztussal, amellyel másokat néz mélyen. Kíváncsi és ironikus, saját testét és tudatát vizsgálva is.

A tereim című versben érdekes összekapcsolása történik a nyelvnek azokkal a helyszínekkel, amelyekben a lírai alany mozog. Kérdéseket tesz fel, lehet-e, hogy egymást határozza meg a kettő, tereink képeznek-e le részleteket abból, ahogy a nyelvet használjuk, esetleg fordítva. A műfordítóként is tevékenykedő szerző idegen nyelvekhez fűződö viszonya  abszolút helyet kap ebben a költői nyelvben. Egy párizsi uszoda vagy angol város párbeszédei ideiglenes tereket hoznak létre, melyekben felismerünk társadalmi működéseket, s bár továbblépünk, közben sajátunkká is válnak – „tereim egy idegennyelv-könyvre kezdenek hasonlítani”. A szerző a nevek című versben emeli ki leginkább, hogyan tudunk rendelkezni saját sorsunk fölött csupán a nyelvvel, amely a miénk.  Hogyan hordozza dolgainkat, ott, ahol nem is várnánk vagy hinnénk, hogy képes rá. Eszköze lehet a fosztásnak, melyet tudatosan végzünk, ahogy az említett vers szereplője is teszi: „nagyinak hívja az anyját, mint a gyerekei, / hogy elvehesse tőle az anya nevet.”  Ebben az értelemben felvett, megkapott szerepeink egyértelműen összekapcsolódnak a nyelvvel. Tudatosan fosztunk meg másokat szerepeiktől, veszünk magunkra mi is mást, kiválasztjuk, elvesszük –mást adunk egy személynek, s így megszüntetjük: nem csak a nevet, a személyt is, a kapcsolatot.

További izgalmas poétikai eljárása a szövegeknek az a közvetett személyesség, amellyel eltávolítja azt, ami közel kerülne. A lírai én a tapasztalatokat megfigyelőként adja át, nincs azonosulás, akkor sem érezni ilyesmit, mikor önmagáról, E/1-ben beszél. Távolságot tart, nem válik eggyé a tapasztalattal, akkor sem, ha az akár a sajátja. Bravúros eltolás ez, nem enged személyes tapasztalatot látni, de általánossá sem növeli, csupán a helyzetet mutatja meg, amely ezeket a különböző eseményeket, benyomásokat, élményeket létrehozza.

Kállay költői nyelve megmutatja, hogy a dolgok abszurditása egyszerűen leírva is érződik, nem helyez hangsúlyokat sehová, csak visz, mint a folyó – „lassan terjeszti ki magát” (folyó), nem festi túl a helyzetet, nem forgatja ki önmagából, hogy biztosan kiforrjon az ironikus, groteszk állapot. Minden úgy van ott, ahogy egy sima kedden történnek a dolgok. A megfigyelői pozíció azonban, amelyet felvesz, azt üzeni: látom, mi történik –  látlak. Ezek a szövegek nem derűsek, de a melankólia ironikus szálak között fut, lassan, s a kész fonatban már a humort is megtermeli. Irónia, groteszk, – mindezzel máshová tevődik a nézőpont, a hétköznapi, triviális dolgokra tekint másképp, abszurddá teszi a pillanatokat, melyekben élünk. A lírai én egy-egy hétköznapi cselekvésnek rétegeibe bújik, s onnan suttog kifelé. Halk líra, halk voltában súlyos, ereje a csendből, suttogó hangnemből táplálkozik – „a belső csönd felnyitása, hogy kijöhessen a sírás. még várok rá.” (a csönd felnyitása)

Fontos filozófiai és egyben poétikai kérdése a kötetnek a szerepekhez, kikényszerített szerepeinkhez való ragaszkodás, a versek különböző alanyai más és más módon határolják be magukat, vagy határolódnak be mások által. Az ezekben a kapcsolódásokban kirajzolódó ütközéseket tematizálják a költemények. Azt, milyen ellentmondásos szerepeknek vagyunk kitéve, nők és férfiak egyaránt, milyen szerepek vannak felajánlva számunkra a jelen társadalmi berendezkedésben, vagy hogy milyen humorral kéne rendelkeznie a pultos nőnek, hogy kiszolgálja a világot. Kállay ugyanakkor nem törekszik arra, hogy ezekről a problémakörökről egész képet adjon, képviseljen bárkit, bármilyen csoportot is, mégis, egyszerre szól mindenről, ami érinthet bennünket.

A nősorsok találkozása a verseken belül és versek között is állandóan visszatérő játék – a nő, aki a család összetartásán fáradozik, a nő, aki férfiakat gyászol, aki evészavarral küzd, pultosként tűri, hogy mindenki azt hiszi, ismeri, a nő, aki fiatal, a műszakja alatt azon agyal, menjen-e egyetemre, a nő, aki ötvenévesen gyászolja a gyerekkorában elvesztett testvért, aki szülés után „a magára képzelt túlsúllyal” küzd, a nő, akit vert az apja. Ezek a életutak felsorakoznak, a nők „nagy művek helyett zárt sort” (gyülekező) alkotnak, valami egységes erő jelképeiként jelennek meg. Nem válnak allegorikussá, csak vannak, saját terükben élnek ezek a történetek.

Sűrű költészet ez, az egyszerű képzetét keltő, tovasuhanó képekkel, melyek rendkívüli, olykor bizarr voltára már csak akkor csodálkozunk rá, mikor elérünk egy pontig, sorvégig, az oldal aljáig. Így hát vissza kell menni, folyton, Kállay szövegei ugyanis saját ritmusukat diktálják. Végtagok tétova mozgása, növények, állatok, egy halott állatra hasonlító zuhanyfej lebegése (évkezdés). Mozgásformák közül az úszás az, ami visszatér, s e mozgás fizikai voltához hasonlóan a versben történő leírása is meditatív állapotot idéz, mely közben rég elfeledett vagy éppen aktuális dolgok futnak át az ember agyán, pedig valójában nem is gondol konkrétra egyikre sem. Az ehhez kapcsolódó versek legjellegzetesebb darabja a caché, ahol az úszás közben elcsípett mondatok, rejtett gondolatok kerülnek elő – „nekünk azt mondták, / hogy két ember halt meg, nem kétszázat, / levegővétel, / lőttek bele a szajnába” (caché). Egy medence hossz alatt feltérképezett történet.

A kötet címe számos kapcsolódási pontot kínál, szövegekhez,  képekhez, témákhoz, de akár saját attitűdünket is kifejezheti a kötet által belakható térrel szemben. Egy levegőben elkapott kéz egyszerre lehet táncmozdulat vagy egy bizonytalan, be nem fejezett mozgás képe is, szolgálhat védekezést, de indulhat pofont adni is. Saját kézmozdulatainkon keresztül rezonálhatunk a sorokkal, s mire átúszunk rajtuk, talán egyre tisztábbá válik a mozdulat.

Ferencz Hedvig

Magvető Kiadó

Sorozat: Időmérték

Budapest, 2020

55 oldal, 1999 Ft