Nem csak a harmincasoké a világ

BRIDGET NAPLÓJA

Óriási független filmes diadal fűződik Alex Thompson rendező és élettársa, Kelly O’Sullivan író nevéhez: közös projektjük egy ritkán bemutatott generáció humoros, őszinte, valamint más irányba is kacsingató portréja.

Sehová nem tartó, egyre biztosabban unalomba fulladó beszélgetés egy fiatal nő és férfi között: az idén 2 éves, a magyar filmszínházakban a járvány július-októberi nyugalmi időszakában játszott fesztiválkedvenc rögtön átlagos szituációt vázol fel és játékideje során később sem merészkedik távolabb. Thompson és O’Sullivan duójánál gyorsan kiderül, mennyire jó szemük van az ilyen hétköznapi pillanatok megragadásához, illetve kommunikációs érzékükön túl gender-dinamikai ismereteik sem hagyják őket cserben – az össze-vissza beszélő, sörözgető férfit ugyanis alig méltatja szóra a fásultságába merevedett nő, hogy aztán feministaként eltűnjön a színről, ugyanakkor a female gaze-nél is egyérteleműbb, sem a férfi, sem a lány nem tudják, hogyan tovább.

Generációs körképként máris piszok erős darabbal találjuk szemben magunkat: a film címszereplője (a honi fordítás rá, míg az angol eredeti egy másik kulcsfigurára fektet hangsúlyt) ugyanis jócskán felnőttként, 34 évesen teng-leng, így a Bridget naplója nem a kallódó huszonévesekben érdekelt, hanem olyanokban, akik 10-20 éve még szülőkként, kenyérkeresőkként álltak a lábukon. Viccesen és melankolikusan szemléli az új felállást a készítőgárda, Bridget unott tekintettel lép egyik helyről a másikra, eleinte végtelenül passzív, mi több, sorsán változtatni nem kívánó főalak: jól elvan a mindennapok apróságaiban, de lényegesebb, hogy a felkínált babysitteri állást is csak az önfenntartásért vállalja, ugyanis kiderül, nincs oda a gyerekekért.

O’Sullivan – aki magát a főhőst is játssza, vagyis íróként-auteurként hozott tető alá egy elsőosztályú női filmet – leginkább a Noah Baumbach jegyezte Frances Ha, illetve a Lena Dunham-féle Csajok HBO-örököse, plusz lődörgése, egyszerre komoly és ironikus útkeresése Phoebe Waller-Bridge ugyancsak tévés Fleabagjét is eszünkbe juttathatják. Thompson és O’Sullivan okosabbak holmi klisék puffogtatásánál. Dedramatizált, jobbára epizodikus narratívájukban a szereplők a millienniálok élhetetlenségének terhét cipelik okostelefon lógással, velük egy fedél alatt élő, párkapcsolatba mégsem bonyolódó, „tedd ide, tedd oda”-mentalitású baráttal, barátnővel, videojátékozás közben üvöltő, antiszociális, de magát buddhistának tituláló haverfigurával. Még ennél is jobban böknek rá a tabukra: a Bridget naplója ugyanis nem a gyerekvállalást nevezi fordulópontnak, hanem az abortusz és a menstruáció kerülnek az érdeklődés homlokterébe, vagyis az USA-ban kényesen kezelt magzati élet megszakítása íródik felül, ám O’Sullivan és Thompson nem is álmodnak prédikációs szándékról, újfent a tragikomédiák édesbús nyelvén ösztönöznek empátiára, toleranciára.

Alkotásuk az anyaság és a barátság ősrégi dilemmaköreit is biztos kézzel fogalmazza újra: a 34 éves Bridget ugyanis a 6 éves Frances csőszeként kóstol bele az életbe, pontosabban válik anyává, társsá, mentorrá – O’Sullivanék azt vallják, egymás iránti, személyes viszonyaink, tanulási hajlandóságunk a női egyenjogúság (female empowerment) záloga, így a mozi újrahangolt, nőcentrikus buddy movie-ként egyenlő félként kezel 6 és 34 évest. Gyerek okul a felnőttől, mi több, az angol cím értelmében a kislány lesz Bridget profán, szent megmentője („Saint Frances”) bármilyen rendreutasító vagy cinikus gesztus nélkül, tehát miután Bridget lemond a tradicionális anyaszerepről, egy jóval nagyobb szabadságot kínáló viszonyban lel függetlenségre. Leharcolt tekintetének folyamatos kivirágzását, kezdeti csoszogásait átalakító izgését-mozgását remekül dokumentálja Nate Hurtsellers operatőr – ekképpen Bridget egy sajátos coming-of-age story keretein belül definiálható anyaként, pláne, hogy a fejlődéstörténet-szál a 6 éves Franny esetében rögtön adja magát. Optimizmusra tesznek szert, egymás felé fordulásuk ráadásul mások (egy játszótéri, bigott anya) szemében is példamutatóvá válhat, így a Bridget naplója a karakterorientált és a vígjátéki momentumok ügyes balanszírozásával lényegül egyszerre realista, valamint szellemes dramedyvé, bárminemű túlcsorduló giccs vagy könnyfakasztás nélkül.

Ramona Edith Williams ugyancsak hibátlannak bizonyul. Frances vékony hangú, de sosem idegesítő, hanem kíváncsian érdeklődő szavai, kérdései („Mi az a patriarchátus?”) akár a nevezett gyerekszínész mondatai is lehetnének, vagyis az aktor-karakter-azonosság ismét a pozitív hozzáállást nyomatékosítja. Érdemes szemlélődni, reflektálni a világra, amennyiben az rosszindulattól mentes, szeretetvágyban kivetülő magatartást jelent – olyannyira, hogy a csecsemőkorú öccsét gondozó Franny snittje már a gyerekszemszög ritkán tapasztalt csúcsra járatása. O’Sullivan forgatókönyve emellett a melegházasságot is szenzitíven kezeli: a kis Frances szülei egy latino és egy afroamerikai nőből tevődnek össze, tehát a Bridget naplója az etnikumok és a szexuális orientáció ábrázolása terén is felvilágosult („woke” – a néhány másodpercig látható „Black Lives Matter”-tábla és a haladó szemléletű 2010-es évek szembeállítása a reagani ’80-as dekáddal sem véletlenek), ugyanakkor nem áll meg itt. Szülés utáni depressziót, önbizonytalanságot villant fel az eszköztelen cselekmény, a látszólag utópikus anya-anya-reláció kételyekkel, olykor csendes dühvel, szomorúsággal is terhelt: a latin-amerikai Maya és a színes bőrű Annie egyik pillanatban határozottnak, majd tehetetlennek látszanak, vagyis a Bridget naplója nem színlel fals boldogságot. A szülői, gyermeki, baráti vidámság elnyeréséhez belső konfliktusokon át vezet az út, pontosan úgy, ahogy Bridget is tanul, fejlődik, ráismer baráti, szerelmi élete gyengeségére vagy felülemelkedik a menstruáció kínos intermezzóin.

A Bridget naplója sosem a családalapítás intézményét veti máglyára, sőt, e kifejezés túlságosan szigorú vele szemben. Úgy villant fel egy progresszív anya-lány-kapcsolatot, hogy a konvencionális, nukleáris családmodellt zárójelbe illeszti, de új irányt is képes mutatni. Ezúttal ugyanis egy család által felbérelt alkalmazott helyezkedik anyai szerepbe, rámutatva, amíg egy kívülálló nő bármit megtesz fogadott csemetéjéért, babysitter, vagyis bérmama helyett valóban méltó anyává formálódik, szemben a lányukat, fiukat hagyományra, dinasztiára, társadalomra hivatkozva világra hozókkal. (E rangban Maya és Annie leszbikus kapcsolata is gyengéd fityisz a heteroszexuális famíliák kizárólagosságának.) Kevés film állít ilyesmit ennyire hitelesen: senki ne döbbenjen meg, ha e barátsághoz, anyasághoz intézett óda megható fináléjára remegő ajkakkal, örömkönnyekkel csodálkozik rá.

Szabó G. Ádám

Saint Frances, 2019

Rendező: Alex Thompson

Szereplők: Kelly O’Sullivan, Ramona Edith Williams, Charin Alvarez, Lily Mojekwu, Max Lipchitz