04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
 TiszaLINE Szalon

04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

MEGJELENT AZ ISKOLAKULTÚRA 2021/2. SZÁMA
A koronavírus-járvány következtében Magyarországon – ahogyan a világ jelentős részén – számos tanulónak kellett és kell otthonról tanulnia IKT-eszközök és az internet segítségével 2020 tavaszától hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Az ezzel kapcsolatos kihívások és lehetőségek áttekintése – akár még a hátralévő tanév szempontjából is –  hasznos lehet […]

>>>

Lengyel András: Az újrapozicionálás kísérlete
2021.03.08 - tiszatáj

EGY LÖW-EMLÉKBESZÉD ÖSSZETETT FUNKCIÓJÁRÓL

1.

Szeged nagy rabbijának, Löw Immánuelnek (1854–1944) hosszú élet adatott, s így, egyebek közt, megérte apja halálának 60. évfordulóját is. Ekkor (1935) emlékbeszédet is tartott róla – elődjéről a rabbiszékben (A hatvanadik Jahrzeit). A dolog pikantériája nem az, hogy a fiú az apjáról beszélt, hanem az, hogy Löw Lipót (1811–1875), a zsidók magyarosodásának élharcosa (vö. Oláh 2014), még egy befogadó korszak szereplője és alakítója volt, az emlékbeszéd viszont már egy más karakterű, a kirekesztés jegyeit magánviselő korszakban született meg. S időközben magát a beszédet tartó fiút is meghurcolták, „hazaárulás” miatt vizsgálati fogságba vetették, éreznie kellett a megváltozott „korszellem” disszonanciáit – az ország már úton volt a vészkorszak felé. Az emlékbeszéd így nem egyszerűen familiáris ügy volt, a fiú megemlékezése az apjáról, hanem egyben a híveit orientálni hivatott főrabbi számvetése is – a magyarosodási stratégiáról, s az e stratégiához való viszonyulás lehetőségeiről. A háttérben meghúzódó alapkérdés az volt: folytatandó-e, egyáltalán folytatható-e az a gyakorlat, amelyet Löw Lipót neve fémjelzett?

Szögezzük le mindjárt, feladatát Löw Immánuel a maga módján oldotta meg. Nem politikus volt, hanem rabbi, aki a hagyomány értelmezését végezte, s a hagyomány és az aktualitás összhangját volt hivatott megteremteni. Az identitás, amely beszédéből kibontakozik, narratív identitás, a kép- és jelszerű mozzanatok olyan szövedéke, amely együtt az, ami, de képek és jelek sorozataként egyaránt olvasható. A képek sorozata mint „történet” könnyen érthető: konkrét és érdekes, ez az a retorikai „horog”, amely megfogja a hallgatót/olvasót, de mindez valami mélyebben fekvőre is utal: jel. A „rejlő” üzenet (a rejlő szó Löw egyik kedvenc kifejezése) ennek a jelnek a megértése során tárul föl. Az üzenet tehát nem explicit (mint, mondjuk, a matematikában), de jelen van a szövegben, s elemeinek összjátéka lehetővé teszi fölismerését. Az üzenet így a küldő és a befogadó együttes teljesítménye. Egy ilyen rabbinikus beszéd dekódolása pedig maga is gondolkodástörténeti teljesítmény – utólag is. Az értelem előállítása az értelmező felelőssége is.

A szöveg: nyitott szöveg. A képek zárt sorozata mélyén ott van a megértendő.

Már a beszéd címe is figyelemre méltó: A hatvanadik Jahrzeit. E cím apjára, pontosabban apja halálára utal, de az időt hangsúlyozza s nem a személyt. Hatvan év sok idő, ennyi év sok változást hoz – maga az emlékbeszédet tartó főrabbi is már életének kilencedik évtizedében járt. Az idő hatalmáról az emlékbeszéd szövege is szól: hatvan éve, hogy „zsinagógánk beszédes ajka elnémult” (Löw 1935/2018: 137), mondja, majd így folytatja: „Hatvan esztendő két emberöltőnek számító, hosszú időszak. Alig van már, aki emlékezik szavára, lelkes, lelkesítő (elragadó) szavaira, a szónoki hatásérzés belső ösztönösségére, mely a hallgatóinak hol mosolyát keltette, hol könnyét fakasztotta. Alig van már, akiben él csengő szavának emléke, hiszen áhítatos hallgatóinak, tanítványainak, ma már kisunokáihoz fordul az ige hirdetése” (Löw 1935/2018: 137–138). Ez a helyzet értelemszerűen kettős feladatot rótt az emlékbeszéd tartójára: Löw Lipót emlékének megidézését, teljesítményének jellemzését, és ettől nem függetlenül, a kontextus megváltozásának „ráúsztatását” e képre. Löw Immánuel mindkét feladatot teljesítette; apját röviden, de plasztikusan jellemzi, s bár a kontextus megváltozásáról csak áttételesen szól, de amit a hagyomány vonatkozó részét értelmezve mond, az jelszerűségében igen beszédes. S éppen ez az áttételes, a hagyomány magyarázatában rejlő megközelítés árulkodik a mélyebb változásokról: egy új, összetettebb attitűd kialakulásáról, amely – hadd előlegezzük ezt meg – egyszerre a folytatás és az új helyzethez való alkalmazkodás attitűdje.

 

2.

Az emlékbeszéd Löw Lipót-karakterisztikája több szempontból is figyelmet érdemel. (1) Nem hallgatja el a főrabbi, hogy „édes Atyjá”-ról beszél, de nem ezt a személyes összefüggést hangsúlyozza, hanem elődjét, a rabbit jellemzi. (2) A bemutatás azonban hallgat a Löw Lipót nevével összeforrott „magyarosodási” programról. Sem ennek részletei nem idéződnek most föl, sem azok a magyar politikusok (Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Deák), akik a hajdani program szempontjából kulcsfigurák voltak, s közvetve vagy közvetlenül alakították Löw Lipót stratégiáját, s akikről Löw Immánuel korábban maga is tartott emlékbeszédeket. (3) Az apa karakterisztikáját most rabbinikus stílusának jellemzése adja meg. Amit e vonatkozásban megtudunk, az lényegre mutató, fontos, de nem esszencialista, nem „tartalmi” ismeret, hanem egy formalista, „technikai” szempontú jellemzés hozadéka. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy Löw Lipót ebben vagy abban a kérdésben hogyan foglalt állást, nem kapunk tájékoztatást. A „tartalmi” kérdések helyére a stílus jellemzése lép. (4) Ha az emlékbeszéd szövegét egységes műként olvassuk, nem lehet nem észrevenni, hogy a mondandó nem lényegtelen részletei a személy – a rabbielőd – bemutatásáról a hagyomány értelmezésére helyeződtek át. A direkt állásfoglalást az áttételes, szimbolikus állásfoglalás veszi át.

Löw Lipót explicit portréja, amely az emlékbeszéd záró részében olvasható, voltaképpen alig több, mint egy nyomtatott oldal. De átfogó és tartalmas. A summázó meghatározás ez: „Egyetemes érdeklődésű ember volt. Melegszívű lelkipásztor, a hazai zsidóság vártán álló, vértezett őre” (Löw 1935/2018: 317). Az e meghatározást megelőző jellemzés pedig egyaránt szól az írásmagyarázóról, a zsidók egyenjogúsításának harcosáról és a tudósról. Mindegyik rész tömör, keményen megrajzolt, tárgyias jellemzés, kerüli a lírizálást. Figyelemre méltó distinkcióval él. „Hamar elhangzik az élő szó, de, ha a szónok emléke hamar haloványul, a lelkipásztor hatását és a tudós hírnevét művei fönntartják” (Löw 1935/2018: 138). S itt nemcsak az írásbeliségnek az élőszóval szembeállított archiváló fölényére utal, de az élőszó hatástörténeti paradoxonára is: a beszélő személyes emléke elhalványul, ám szavai alakító erejűek, hatásuk beépül a történeti folyamatba. „Közáhitatunkon ma is rajta van kezének nyoma” – olvashatjuk itt Löw Lipótról.

A Löw Lipótról adott jellemzés néhány ponton egyben önjellemzés is – ami érthető: a percepció általában azon a területen a legérzékenyebb, amely a saját gyakorlattal azonos vagy legalábbis hasonló. Az írásmagyarázatra vonatkozó rész például mindkét Löwre érvényes. A fiú írja az apjáról, joggal: „Az ősi írásmagyarázás öröklött keretéhez tért vissza demársóiban. Szellemes megoldása nehézértésű mondásoknak, összeegyeztetése egymástól elütő hagyományoknak kötötte le a hallgató figyelmét. Idegen körök szóra gazdag, gondolatra szegény igényű irányától visszakívánkozott a zsidó néplélek jellegéhez közelebb járó magyarázó, tartalmas szóhoz. […] egy-egy festői jelző, amelyet a pillanat ihlete kihalász a szókincs tengeréből, jellemezte.” „A szépművesség követelése szerint módosította” a közáhítatot: „otromba zűr, vaskos zaj helyébe fülbemászó dallam, lágy zenei összhang művészete lépett. Az érdes zavart édes hang váltotta föl, a zaj s zsivaj zenévé fátylasult” (Löw 1935/2018: 138). Ez a Löw Lipótnak tulajdonított stílusváltás fiát is jellemezte, az ő írásmagyarázó gyakorlatába is belevilágít. A nem értett megértése, a „tartalmas szó” előnybe részesítése és az „érdesnek”, disszonánsnak konszonánssá, azaz megértetté, harmóniává alakítása ez.

Ez a jellemzés A hatvanadik Jahrzeit megértéséhez is kulcs.

Az aktuális értelmet kereső, leszűkítő s egyben ezzel kiemelő stilizáció érhető tetten akkor is, amikor az idősebb Löw közéleti harcai kapnak jellemzést: „A magyar zsidóságot örök hálára kötelezte egyenjogúságáért folytatott küzdelemével, bátorító és védelmező írói tevékenységével. Szeged gyülekezetét ismertté, nevessé tette világszerte a szétszórt zsidóság körében” (Löw 1935/2018: 138). Itt, vegyük észre, említetlenül marad a magyarosodási program, s kiemelődik a jogi elismerésért vívott harc. S ami nem kevésbé fontos: mindez az egyetemes zsidóság, az egész diaszpóra kontextusában értelmeződik. Ez egyértelműen elmozdulás a hatvan évvel korábbi helyzettől, itt, kimondatlanul is, egy új perspektíva villan föl.

A mérleg serpenyőjébe kerül Löw Lipót tudományos teljesítménye is, de az emlékbeszéd inkább csak deklarálja ezt, s csak terjedelmével minősíti az életművet. (A kisebb tanulmányok öt kötetének 2257 lapja persze önmagában is imponáló hivatkozási alap.) Maga a tudományos produkció azonban fontos, ám ekkor közvetlenül nem aktuális örökség volt – a fiút ekkor érezhetően más probléma foglalkoztatta.

Az emlékbeszéd mélységi dimenzióját nem a Löw Lipót-portré adja (a Jahrzeit csak apropó), hanem, sajátos mód, a szimbolikus szerepű fűz botanika- és kultúrtörténeti bemutatása. Pedig ennek lehetőségét csupán az kínálja föl, hogy Löw Lipót sírja körül is ott volt a szomorúfűz, s a fűz a zsidó hagyománynak fontos növénye. Tartósan, s a külvilág számára is érzékelhetően, összekapcsolódott a zsidók történetével. (Jellemző e tekintetben, hogy Linné rendszerében a fűz latin neve: Salix babylonica – ami közvetlen utalás a zsidók babilóniai fogságára.)

 

3.

Magát az emlékbeszédet, szokása szerint, Löw Immánuel a hitélet egyik rítusából, ez esetben az ún. „sátoros ünnep” botanikájából indította: „A sátorosünnepi bokrétának négy növényfaja között csak egy van nálunk vadon termő: a vízmenti fűz. A négy jelképes növény között egyedül ő a bennszülött és ember gondja nélkül önként sarjadó, önként tenyésző. Tiszánk bal partján sűrű füzesbozót terjeszkedik! Néhány gallya simul az ünnepi csokor délszaki pálmaága, kertésznevelte myrtusa mellé” (Löw 1935/2018: 136). Ez az indítás látszólag egyszerű botanika. Valójában jóval több annál, két vonatkozása miatt is. (1) A vízmenti fűz „jelképes növény” zsidó szempontból, s (2) „Tiszánk bal partján sűrű füzesbozót terjeszkedik.” S e második vonatkozásban nemcsak az az érdekes, hogy a fűz a Tisza mellett is meglelhető, hanem az is, ez a Tisza a „mi” Tiszánk, azaz a zsidóké is. A jelképes növények egyike tehát a szegedi zsidók természet adta hazai növénye. (Ennek a distinkciónak a jelentősége a későbbiekben világosodik meg.)

Löw ekkor, 1935-ben már túl volt fő művének, a zsidó flórát bemutató monográfiájának (Die Flora der Juden) zárókötetén is. Az összegyűjtött nagy botanika- és kultúratörténeti anyag birtokában érthető, hogy a vízmenti fűz magyarázatát sem mellőzi. Elmondja, hogy az „írás két növény neve az áróvó és óróv” közül az egyik a fűz, a másik a fűzjegenye (másik nevén gharab). Eddig, látszólag, csak pedáns filológia, amit ad. A korrekció azonban, amit e ponton elvégez, már jóval túlmutat az „egyszerű” filológián: „nem a fűzről szól a zsoltár éneke, hanem a fűzjegenyéről. Róla énekelnek a Babylonba hurcolt hadifoglyok” (Löw 1935/2018: 136). Ha itt megállt volna a demonstrációban, eleget tett volna a korrekcióból fakadó tudományos pontosságnak: ezzel már tisztázta, hogy a zsoltár fűz szava valójában milyen növényt fed. De, aligha véletlenül, tovább ment, s lefordította, pontosabban újra fordította az egész 137. zsoltárt. Egyetlen azonosítás/pontosítás ezt nem indokolta. A zsoltár lefordítása persze a Löwben mindig is meglévő művészi becsvágy, szépségigény dokumentuma. Ám annak, hogy éppen „a zsoltárkönyv 137. énekét” fordította újra, oka volt: nemcsak szépnek és fontosnak, de aktuálisnak is érezte – másképpen sok teendője közt aligha bíbelődött volna egy többször lefordított mű újabb magyarításával.

S az sem véletlen, hogy az emlékbeszéd magában foglalja a versbetétet is. Érdemes nekünk is idéznünk a zsoltár teljes szövegét:

Babel folyóinál hogy ott ülénk
Siránkozánk, reád ha gondolánk, Sión!
A jegenyefűzekre csüggesztők a lantokat,
Hogy ott kívántak elrablóink énekszót
És vigasságot tőlünk zaklatóink:
Daloljatok nekünk Siónnak énekéből!
Az Úrnak énekét hogyan daloljuk
Külország messze-távol tájain?
Ha elfeledlek, oh Jerúsolájim,
Menüljön jobb karom ki vállamból!
Tapadjon nyelvem ínyemhez,
Ha rád nem emlékezne szűm,
Ha nem lennél Jerúsolájim
Tetője mindörökre örvendtemnek!

 

A zsoltárkönyvnek ez a – Löw szavával élve – „örökszép” éneke nemcsak szép, de identitás-dokumentumként is fontos szöveg. A zsidók babilóniai fogságának dokumentuma; ahogy Löw írta: a „fogság számkivetett, magába szállott, magáttépő nemzedéke” reagál itt helyzetére. Megtagadja a „zaklatók” kívánságának teljesítését, s kinyilványítja hűségét Jeruzsálemhez. Mindkét gesztus fontos. S 1935-ben már újra különösen aktuális is. Löw fordításában van néhány nyelvi archaizmus, amely ma már magyarázatot igényel (szűm = szívem, menüljön = szakadjon), de szemantikailag nem ezek az igazán fontosak. A zsidó hagyományban kevéssé járatosak számára a Jerúsolájim név a legtalányosabb. Helyette a fordításokban a Jeruzsálem név szokott szerepelni, amelyet mindenki ért is. Mi indokolta tehát Löw szóválasztását? A két név lényegében csakugyan azonos valamire, Jeruzsálem városára utal, de a Löw fordításában szereplő Jerúsolájim alak jelentése differenciáltabb: nemcsak magát a földrajzi térben elhelyezkedő „fizikai”, épített várost jelöli, de annak égi, ideális eszményét is. Ha bármi okból, a geográfiailag leírható város nem érhető el, vagy nem töltené be hivatását, még mindig megvan az eszményi, égi város, amely a maga teljességében és tökéletességben képviseli az eszmét. Azt az eszmét, amelyhez a hitét tartó zsidónak hűnek kell maradnia. S amely iránti hű­séget a zsoltár eskümotívuma hangsúlyosan képviseli is.

Löw Immánuel 1882-ben, fiatalon már idézte és értelmezte a 137. zsoltárt. De akkor – Arany Jánost búcsúztatva – így: „S midőn reánk borult a kor, ahol a zsoltár szavaival Bábel vizein ülénk és síránk is, hogy Sionra gondolánk: füzeire felakasztók hárfáinkat elnémult a nemzet, iszonyú csend hallgata szerte … akkor ő [Arany János] üterét tapintá a körötte lomhán tespedő időnek s gúnynyal s tréfának örve alatt kelté, minek kialvása halálunk leendett, kelté a hazafias önérzet csüggedetlenségét, melyet ama másik nagyunk bölcs, biztató szóval éleszte, táplála” (Löw 1882/2018: 188). Ebben a verzióban nemcsak arra érdemes felfigyelnünk, hogy a zsoltár idézett részlete egy konvencionálisabb fordításból való, s egyebek közt a fűzt és a fűzjegenyét sem különböztette még meg, de arra is, hogy itt a zsidó zsoltár a magyar sors metaforikus kifejezője, illusztrációja és a magyarok és a magyarrá lett zsidók azonosulása teljes. Itt érdemes azt is megjegyezni: Aranyt a fiatal Löw a zsidó hagyomány kontextusában – Jób könyve, zsoltárok stb. – értelmezte, ugyanakkor Arany megidézésével Arany múltszemlélete, világlátása, szavai a zsidó akkulturáció része lett. Azaz a két horizont összeolvadása felé tett határozott lépést. Az 1882-i értelmezés így a magyarosodás paradigmatikus dokumentuma. Az 1935-i fordítás azonban már nem ezt az aggálytalan azonosulást tükrözi, sőt inkább a helyzetből fakadó disszonanciákra utal. A fogság, a hallgatás fölemlegetése, az égi Jeruzsálemhez való hűség ismételt kinyilvánítása inkább a feszültség meglétére vall.

Az, hogy Löw Immánuel 1935-ben lefordította a 137. zsoltárt, s azt értelmezése középpontjába helyezte, egyértelműen a magyar zsidó identitás újrapozicionálása felé mutat. A disszonancia- és idegenségérzés felerősödésére vagy legalább jelenlétére. Nem ezt hangsúlyozza, de jelzi.

 

4.

Löw Immánuel a szó szokványos értelmében nem „politizált”, rabbi volt, nem politikus. Ahogy 1920-ban önéletrajzában írta: „Távol állottam politikától, pártoktól, még kaszinókba sem léptem be. Nem valamely politikai párthoz csatlakoztam, hanem hazámhoz ragaszkodtam” (idézi Hídvégi 2018: 39). De a nagy történeti trendeket érzékelte, szemét nem csukta be előttük. S 1935-re már nagy változások történtek az országban, amelyeket nem lehetett neki sem figyelmen kívül hagynia. E változásokat, töréseket, ha többnyire csak utalásszerűen is, föl is emlegette. Már 1921-ben kimondta: „Sivatag pusztává lett véres háború és vérengző béke rombolásai közt Magyarország” (Löw 1921/2018: 200). 1929-ben, a szegedi nagy árvízről szólva, a nagy háború következményeit is szóba hozta. Utalt például „egész világunk összeomlás”-ára „a háború nyomán” (Löw 2018:143), a „kisebbik, szebbik bérces hazának elvesztésére” (uo. 143). Goldziher Ignác halálakor mondott beszéde mutatja, hogy az 1919 utáni politikai viszonyokat már sötéten látta. Goldziher jellemzésére mondta, de – értelemszerűen – saját tapasztalata is kifejeződött benne: „Még jobban elriasztották a politikától az utolsó évek. Undorodva vonult vissza elszigeteltségébe, a hazugság fojtó mocsárvilágától, a durva állatiság zendülésétől, a közélet szennyözönétől. Undorodva vonult vissza a gyűlölet véres fokozója, a dühöngő tömegrészegség és a csábeszmék gőzkörében megkergült egyének vállalkozásai elől” (Löw 1921/‌2018: 200). S beszédes, hogy a ’20-as években vannak írásai, amelyeket nem a zsinagógai év, nem is a „polgári” időszámítás szerint keltezett, hanem így: a numerus clausus ikszedik évében – azaz ez a sokak által már első zsidótörvénynek tekintett jogfosztó rendelkezés külön időszámítás alapja lett nála. Mint felsőházi tag pedig már első beszédében (1927) is a numerus clausus ellen szólalt föl. Majd 1938-ban, már erősen romló, élesedő helyzetben, tömör pontossággal mondta ki: „Jogfosztó, kenyérmegvonó, fájdalmas megszégyenülés ért bennünket” (Löw 2018: 160). Ugyanekkor „kórban fogant törvények”-ről és a „gyűlölség tengeré”-ről is szólt (uo. 160). 1941-ben pedig egyik levelében már azt írta: „Belőlem rombadűlt eszmények keserűsége szól. Fáj, hogy ezt megértem” (idézi Hídvégi 2018:51). A helyzet tehát folyamatosan egyre rosszabb lett, és Löw nem dugta fejét, struccként, homokba.

Mindez értelemszerűen nem maradt következmények nélkül. A közösség magatartása, akár akarta, akár nem, szükségképpen módosult. S ebből a szempontból megvilágosító erejű az a „botanikai” példázat, amelyet felsőházi mandátumának átvételekor, 1927-ben mondott el: „Sokan nem tudják, miért hajlik a növény a világosság felé, vagy ha tudják, nem jól tudják. Nem azért hajlik, mert szereti a világosságot, hanem azért, mert a növény árnyékban levő sejtjei visszafejlődnek, s ez okozza az elhajlást. A virág tehát nem a világosság felé hajlik, hanem elhajlik a sötétségtől” (Ujság 1927. jan. 14. 2., Egyenlőség, 1927. jan. 22. 2.). Ennél szemléletesebben aligha lehetett volna megjeleníteni azt, ami a zsidó attitűd szükségképpeni módosulását kiváltotta.

De 1935-ben, elvei szerint, Löw igyekezett ezt az átalakulást harmonikus formában kifejezni: „ha sértő hangzat feloldódik s a hangok zűrje összhanggá kulcsolódik, egyező békesség, ellentétfeloldó szeretet” fakad (Löw 1935/2018: 151). Ám e harmóniában, melyet a megformálás módja hoz létre, természetesen a realitás nem tűnhet el, jelen kell maradnia. Másképpen a harmónia csak álharmónia. S az igazság, a nagy történeti feszültség, ily módon a Jahr­zeit-beszédben is megmutatkozik.

Az emlékbeszéd első, nagyobbik – hagyományleíró és -magyarázó – része így első olvasatban „csak” a fűz botanikai és -kultúrtörténeti leírása. Egy poetikus betéttel, a zsoltárok 137. énekének fogságot és fájdalmat tükröző fordításával. De ez a betét a zsidóság történetében az új, pontosabban megújuló disszonancia „rejlő” kifejeződése. A fogságra és hűségre való emlékeztetés. S így a zsoltárban felbukkanó fűz szimbolikus szerepet kap. S beszédes mozzanat, hogy az emlékbeszédben a szomorúfűz magyarországi karrierje is megjelenik: „Hazánk nyelvemlékei 684 év előtt említik először a szomorúfüzet. A Szentföldön ő is kiszabadult a kertész keze alól, visszatért a szabad ég alá és a kerti dísznövényből önként termő fajjá vedlett vissza. Hazánkban is elterjedt, de nálunk igényli a gondozó kezet. Szép kerti példányai tiszántúli népkertünkben rajtuk fátyol szerű, finom, himbálódzó palást, hullámos, dús, zöld függönyök” (Löw 1935/2018: 137).

Árulkodó nyelvi fordulat, hogy a Szentföld szerepe egy rövid bekezdésen belül kétszer is a „szabadság”, a megszabadulás fejleményével kapcsolódik össze – ott a leander, a zsidó szempontból másik fontos növény is a „kertész vödréből a szabad földbe menekült és buján termi sátorozó bugában álló virágait” (uo.). Az ebben a nyelvi fordulatban is kifejeződő vonzás tagadhatatlan, s persze természetes is. De éppen ezért van szimbolikus jelentősége annak is, hogy már az emlékbeszéd nyitó soraiban is fölbukkan a szegedi füzes képe: „A négy jelképes növény között egyedül itt bennszülött és ember gondja nélkül önként sarjadó, önként tenyésző, Tiszánk bal partján sűrű füzes bozót terjeszkedik!” (Löw 1935/2018: 136.) A feszültség tehát nem semmisül meg, nem foszlik szét, de az érzületi stabilitás nem fordul visszájára.

 

5.

Löw Immánuel szótárában a „hazánk” mindig Magyarországot jelenti, az „anyanyelvünk” a magyar nyelvet. Számára a héber nyelv az „ősnyelv” volt (amelyen a zsidó hagyomány alapszövegei megszülettek) – Jeruzsálem, a hit pedig a világosság forrása. Ez, amennyire ma írásos életműve áttekinthető, mindig, haláláig így maradt. A „magyar zsidóság” – ez a jelzős szerkezet a Jahrzeit-beszédben is így fordul elő – kettős szerkezetű meghatározás. De ez a kettősség nem semmisíti meg nála a diaszpóra-zsidóság összetartozásának tudatát. Nevezetes „adar hetedikei” beszédei, melyek évenként számbavették a diaszpóra veszteségeit, elparentálták a halottakat, ezt az egységet, az összetartozásnak az elevenségét tudatosították és tartották éberen. Ennyiben a zsidóság Löw felfogásában több mint rítuskövető felekezet. A hagyomány, bár folyamatosan értelmezésre szorul, az értelmezés kegyelméből él, összetartja a zsidók közösségeit. De a diaszpóra a természetes létmódjuk, s ezt Jerúsolájim, a fizikai és az égi, eszményi város tartja meg.

Ezen az alapvető beállítódáson belül azonban voltak hangsúly-elmozdulások, főleg 1919 után, de már előbb is. Már 1903-ban, az új zsinagóga fölavatásakor, tehát a személyes életrajz egyik csúcspontján így írta le a hazát, a hazához való viszonyt: „Versengés nélkül, de nemes versenyre kelve akarjuk megmutatni, hogy nem vagyunk hazátlan lelkek, hogy nékünk ez a föld, még ha nem ápol is, csak eltakar, még akkor is hazánk, a kóbor lábat, a kósza kedvet megkötő hazánk” (Löw 1903/2018: 150). Ez, valljuk meg, már nem az ifjú rabbi aggálytalanul optimista megszólalása, de egészében véve szilárd, meggyőződésen alapuló beállítódása egy „magyar zsidónak”. 1919 után azonban ez a beállítódás – s nemcsak a hazaárulási vád, a vizsgálati fogság nyomán! – feszültségekkel telítődött, bár alapjait tekintve nem számolódott föl, nem érvénytelenítődött. S e folyamatban a Jahrzeit-beszéd már fontos jelzés. Az elkoptatott fordulattal élve, nem véletlen, hogy ekkor apja és elődje halálának 60. évfordulóján, egy szomorú jelképiséggel bíró növény, a szomorúfűz köré építette föl mondanivalóját. A fűz, túl azon, hogy a zsoltárkönyv 137. éneke révén a babiloni fogságra, tehát a zsidóság történetének egyik alapvető jelentőségű megpróbáltatására emlékeztet, s így szimbolikus szerepű és erejű utalás, mint növény is, jellege szerint a szomorúságot, sőt a gyászt idézi föl – neve is ezért „szomorúfűz”. S konnotációja, a szomorúság nemcsak a hatvan éve halott apa évfordulójához illik, de az „újabb”, negatív fejlemények indirekt kifejezésére is alkalmas. Méghozzá erőltetettség nélkül, természetes módon. Löw, apja személyének és szerepének tömör jellemzése előtt, a fűztörténeti részt bevezető mondataiban, a fűznek ezt a sajátos – egyszerre konkrét és szimbolikus – szerepét vázolja föl. S nemcsak a „nagy császár”, Napóleon sírján „gyászoló” fűzt említi meg, de a szegedi füzek – Löw Lipót sírjához is elvezető – leírása is megjelenik a szövegben. „Sírkertünkben [ti. a szegedi zsidó temetőben, amelynek arculatát, karakterét nem kis részben éppen Löw Immánuel alakította ki] az ültettük búsfüzek lecsüngve lengő lombozata, a temetői hangulatnak keltője is, jelképezője is. A […] mély forrás öreg fákra meddő vidékünk legszebb fái közé nevelte őket. Szomorúfűzfáink sírdomb oldalakon hajló vízérre halkan hajlanak. // Közelükben nyugszik édes Atyám” (Löw 1935/2018: 137). Poetikus sorok ezek, ismétlődő finom alliterációkkal, megvalósul bennük az az elve Löwnek, hogy az „igazság” költői formában mutatkozik meg.

A Jahrzeit-beszéd így roppant összetett és informatív szöveg; benne van a fűz botanika- és kultúrtörténete, ugyanakkor benne van egy fontos zsoltárvers új, s az addigiaknál pontosabb, a formahűségnek jobban megfelelő fordítása, benne van egy nagy rabbinak a rövid, tömör, de plasztikus jellemzése, Szegednek a zsidó diaszpórában való szerepének fölvillantása, és – nem utolsósorban – a magyar zsidó közérzet elkomorulásának szimbolikus, költői kifejezése. A veszélyjelzés. Azaz egy nagy rabbi beállítódásának szükségképpeni újraértelmezési kísérlete. Önmagát folytatva korrigáló újrapozicionálása – szép, poetikus formában, de már érzékelhető hangsúlymódosulással. Igyekezve megtartani az egyensúlyt, de le nem tagadva a helyzet disszonanciáit.

 

 

IRODALOM

Glässer Norbert 2014: Az integráció politikai liturgiái. Szimbolikus politika és hazafiság Löw Immánuel beszédeiben. = Zsidók Szeged társadalmában. Szerk. Tóth István. Szeged: Múzeumi Tudományért Alapítvány, 92–111.

Hidvégi Máté 2018: Löw Immánuel élete. = Löw 2018: 9–112. Képmell. uo. I–XVI.

Hidvégi Máté – Ungvári Tamás szerk. 2019: Löw Immánuel munkásságának bibliográfiája. = Löw 2019: 239–270.

Löw Immánuel 1939: Kétszáz beszéd 1–2. Szeged: Szegedi Zsidó Hitközség.

Löw Immánuel 2018: Löw Immánuel válogatott művei I. Virág és vallás. Szerk. Hidvégi Máté, Ungvári Tamás. Budapest: Scolar.

Löw Immánuel 1882/2018: Arany János. = Löw 2018: 184–193.

Löw Immánuel 1903/2018: Beszéd a szegedi Új zsinagóga felavatásakor. = Löw 2018: 146–152.

Löw Immánuel 1935/2018: A hatvanadik Jahrzeit. = Löw 2018: 136–138.

Löw Immánuel 2019: Löw Immánuel válogatott művei II. Fényszóró drágakövek. Szerk. Hidvégi Máté, Ungvári Tamás. Budapest: Scolar.

Móra Ferenc 1925: Pálmák és pályák. Világ, 1925. máj. 3. 1–2.

Oláh János 2014: Löw Lipót szerepe a zsidóság emancipálódásában és egy modern rabbiképző létesítésében Magyarországon. = Hagyományláncolat és modernitás. Szerk. Glässer Norbert, Zima András. Szeged: Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék.

 

(Megjelent a Tiszatáj 2020. áprilisi számában)

 


Címke: , , ,
2021.05.07 - tiszatáj

LÁNG ZSOLT:
BOLYAI – REGÉNY CSILLAGPORBÓL, FORRADALOMNYOMOKBÓL
Láng Zsolt új regénye a világhírű erdélyi matematikust, a nemeuklideszi geometria feltalálóját megidéző Esterházy Péter-idézettel nyit. A Bevezetés a szépirodalomba mottóként citált szöveghelye azért is fontos a 2019-es mű értelmezésében, mert több szempontból kijelöli azt a kontextust, azt a szöveghagyományt és prózapoétikát, azt az eredetet, amiből a Láng Zsolt-i textus megszülethetett, és azt a szerkezetet, amelyben az ő nemeuklideszi (?) tere működik… – BENCSIK ORSOLYA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.04 - tiszatáj

Jóllehet 1901-ben Párizsban modern esztétikai kurzusokon vett részt, a festészet és a művészettörténet területén Apollinaire autodidakta volt. Ám kitűnő ízléssel, ösztönösen ráérzett minden újra, azonnal meg tudta ítélni valamiről, hogy az valódi érték vagy sem. Úgy érezte, hogy küldetése van, támogatnia kell azokat a művészeket, akik egyfajta új esztétikát képviselnek a szokványos, idejét múlt festmények alkotóival szemben […]

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

A címmel kapcsolatban sok mindenre asszociálhat az ember. Többek között Szabó Magda Az ajtó c. regénye, illetve színpadi változata is eszünkbe juthat. A címbe emelt tárgy ráadásul ősi szimbólum is, és a mögötte meghúzódó valóság titkai mindig izgalmasak. Az ajtó mögött ott lehetnek a múlt emlékei, vagy éppen olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a külvilágra. Gömöri György kötetcímadó verse is számos értéket rejt… – BAKONYI ISTVÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

GÖMÖRI GYÖRGY: ERDÉLYI ARCOK
Gömöri György hatvan év költői terméséből válogatta össze azt a három tucat verset, amelyek elszakíthatatlanok Erdélytől, pontosabban szólva Erdély atmoszférájától, történelmétől, a magyar szellemi életben betöltött szerepétől, illetve az ott élő magyar kisebbség helyzetétől. A jól átgondolt kötetkompozíció kétséget sem hagy a költő személyes kötődése felől, ám nem csupán Gömöri Erdély-képét ismerhetjük meg a verseken keresztül… – BARÁTH TIBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.29 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PÉTERFY GERGELLYEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Az Akadémiánk online folyóirata, a Felhő Café biztosít bemutatkozási, publikálási lehetőséget a hallgatóknak és a lap Facebook-oldala élő adásokhoz, beszélgetésekhez, felolvasásokhoz nyújt több tízezer olvasót elérő felületet. Rendszeres kapcsolatban vagyunk kiadókkal, a végzett hallgatóink köteteit kiajánljuk, több végzett hallgatónk kötete jelent már meg a Librinél, az Álomgyárnál és a Kalligramnál… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.27 - tiszatáj

SZANISZLÓ JUDIT: LELI ÉLETE
A regény felütése úgy szól: „Egy fotó leírása következik”. De a fotók sokszor hiányoznak, a hangfelvételeket tartalmazó kazettákra pedig popslágereket vettek rá. Pontosan ez a nemrögzítettség, ez a hiány biztosítja a családregény megírásának lehetőségét: fotók és hangfelvételek véletlenszerű sorrendben, amelyek nem a referencialitásból merítik hitelüket, hanem abból, hogy az elbeszélő számára ugyanabban a „dobozban” foglalnak helyet, vagy foglalnának helyet, ha léteznének… – BOCSIK BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

AZ IFJÚ NYOMOZÓ
Amennyire könnyednek tűnik a plakát, netán a cím alapján, olyan megkapó és rejtett tartalékokkal bír Evan Morgan bűnügyi mozija, 2020 egyik legnagyobb meglepetéssikerét eredményezve… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

Székely Örs kapta idén a Makói Medáliák irodalmi díjat, amelyet 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapított Makó város önkormányzata. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az elsőkötetes költőket, ahogyan az egykor József Attilával is történt… – JANÁKY MARIANNA INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő