A felnőttek nem félnek

A #metoo kampány során vettem észre, hogy miközben úgy gondolom, bátor dolog az áldozatok részéről őszintén beszélni az őket ért abúzusról, valamiféle önkéntelen eltartás is születik bennem. A jelenségnek, azt hiszem – egyéb lehetséges magyarázatok mellett –, elsősorban esztétikai oka van. Az áldozati pozícióból való beszéd ugyanis feszélyező. Sőt, nem csak az egyes szám első személyű, általában már a sajnálattal telített szöveg is akaratán kívül hatásvadászat benyomását kelti, mivel feltétlen azonosulást és empátiát követel. Biztos kezű szerzők ezt a befogadói kényelmetlenség-érzetet a maguk javára tudják fordítani – Mărcuțiu-Rácz Dóra viszont már minden nő hazament című első lírakötete alapján egyelőre nem tartozik közéjük. Ha csupán a három-négy legjobban sikerült verset olvastam volna, az ellenkezőjét gondolnám.

Mărcuțiu-Rácz a nemi és osztálykülönbségek, az állattartás és a karantén-lét témáin keresztül a kiszolgáltatottság rétegeit vizsgálja. Nem mindig a (potenciális) áldozatok nézőpontjából szólal meg, sőt legjobb pillanataiban nagyon érzékletesen mutatja meg egy-egy hierarchikus viszony összetettségét. A nyitóversben az teszi esendővé – és ezáltal többdimenzióssá – a beszélőt, hogy miután a munkásfiúk szexista megjegyzéseket tettek rá használttelefon-vásárlás közben, úgy iszkol kifelé a panelrengetegből, mintha egy egész társadalmi osztály elől menekülne. A kötet kiemelkedő hosszúversében, a location services-ben pedig végképp egymásra torlódnak a rétegek – a beszélő segíteni akar egy fiatal kolduson, de a státuszok alig észrevehetően megfordulnak, míg végül legszívesebben segítségért telefonálna. Gazdag-szegény, férfi-nő, magyar-román, felnőtt-gyerek ellentétek feszülnek egymásnak, és nem lehet tudni, melyik számít valójában – „elmesélném anyámnak, / hogy megpróbáltam átvenni / a jó szokásait, de nem sikerült, / hogy bedőltem egy csalónak, / aki lehet, tudja, hol lakom, / de az is lehet, hogy leráztam egy / ártalmatlan kisfiút, akinek csak / tejporra lett volna szüksége. // […] / ha nem szégyellném ennyire elmondani neki, / hogy bármi is lett volna emanuel szándéka / rosszul reagáltam rá.”

Ezek a mélyszegénységgel való középosztálybeli találkozások önmagukban is többfenekűek: akikről beszél, nem kérdés, miért kiszolgáltatottak; de a beszélő is az, mert fél a normáiktól, a viselkedésüktől, és azért is, mert bármennyire sajnálja őket, nem tud segíteni rajtuk. A copie după buletin ironikusan reflektál viszonyukra: „majd írok egy szolidáris verset / felolvasom egy vidéki iskolában / rendhagyó irodalomórán / […] // anyám büszke lesz rám pedig / nincs nagy visszhangja és kevés / a honor de legalább / beszéltünk róla / legalább tematizáltam”. A tehetetlenség érzete más versekben is gyakran hívja elő az anya, a vágyott segítő képét. Ő az, aki tudja, bizonyos helyzetekben hogyan kell viselkedni, egyáltalán: aki képes megoldani dolgokat – és aki talán éppen ezért nem érthetné meg szorongásokkal és kételyekkel teli lányát. Az anya örökös (nem-)jelenléte azt a gondolatot sejteti, hogy aki kiszolgáltatott, nem lehet igazán felnőtt. Ráerősít erre a kötet legletisztultabb, egy rossz hírű park utcáin című versének zárlata. Finomsága éppen abban rejlik, hogy a beszélő ugyanazt szeretné tenni, amit egyébként tesz, csak éppen nem félelemből: „azért hívjam fel anyámat, / mert valóban hiányzott a hangja, / ne azért, mert szégyellem bevallani / magunknak, hogy még mindig / félek a sötétben.”

Miközben Mărcuțiu-Rácz szövegei már-már szabadversbe tördelt prózaként hatnak, gyakran tűnnek fel bennük klasszikus alakzatok, leginkább metaforák. Meglehetősen változó színvonalon. A jutalomfalat esetében például a férfiak és a kutyák kerülnek közös mezőbe: a beszélő párhuzamosan mesél arról, milyen érzés nőként egyedül hazafelé tartani éjszaka, illetve a kóbor kutyákkal való kapcsolatáról: „és nem lesznek álmatlan éjszakáid, / ha magadhoz csalogatod őket, / ha adsz nekik egy darabot a szendvicsből, / amit három napja magadnál hordasz; / ha adsz egy falatot a húsodból.” Minek kell ide az utolsó sor? Didaktikus, mesterkélt, szinte kacsint az olvasóra, hogy az elejétől értse, miről szól a vers, cserébe elveszi az élét a későbbi nagyszerű fordulatnak: „ha egyszer beléd harap egy kóbor kutya, / a sajátodra is másképp nézel.” Ugyanígy, a már említett telefonnal üzletelős szituáció (amikor el akartam adni) kétharmadánál, pont jókor változnának a szöveg tétjei – „simogatós-e, kérdezi isti, / a csaj vagy a telefon, / kontrázik a másik” – ha előtte nem adott volna teljesen életidegen mondatokat a munkásfiúk szájába: „biztos elázott, felnyitottam már, / összekuszáltam a rendszerét, / kihasználtam rendesen.” Ez nem egy hiteles helyzet, amelyben a beszélő észrevesz kettősségeket – sokkal inkább ő próbálja beletuszkolni azokat a mondatok utólagos átfogalmazása által. Hasonló eljárás érhető tetten a nagytakarítás című versben. Ott fekszik a járdán valami – direkt homályban tartva, micsoda-kicsoda. Majd a csattanó: „gyerekkoromban mindig azt mondták, / inkább ne is nézz oda, / egyébként sem tudsz segíteni, / egyébként is ők akarták így, / és egyébként is megdöglenek. / szaros kóbor macskák.” Csakhogy azon túl, hogy a homály-dramaturgiának az esetleges meghökkentésen túl semmilyen hozadéka nincsen, erősen kétlem, hogy valaki azt mondja a fagyott macskára: ő akarta így. Nem, ezt a hajléktalanokra szokták mondani, és nyilvánvalóan azért van beleírva a versbe, hogy mi is rájuk asszociáljunk a zárlatig. Így viszont nem több olcsó retorikai trükknél.

De a kötet leggyengébb versei nem a fentiek, hanem azok, amelyek a karantén-létet tematizálják. A járványügyi korlátozások egyéb szektorok mellett Mărcuțiu-Rácz költészetére is rendkívül negatív hatással voltak: mintha a költő teljesen elveszítette volna az ahhoz való érzékét, mi az, ami megírásra érdemes. Ezekből a szövegekből nyelvi, gondolati és narratív szinten is hiányzik mindenfajta belső feszültség. A másutt több ízben termékeny középosztálybeli nézőpont konzum-apátiát eredményez – a hozzá tartozó konzum-öniróniával. A hosszasan hömpölygő pizsamaosztásnak kis túlzással minden mondatával találkoztam már a Facebookon mém formájában – „a barátaid azt hiszik, vakáción vagy, / a főnököd azt, egész nap ráérsz, / anyád azt, hogy egész nap dolgozol, / apád, hogy ez csak ürügy, hogy ne velük / töltsd a karantént” –, és már ott sem tartoztak a szellemesebbek közé. A bezártság a beszélőt nem önvizsgálatra, legfeljebb panaszkodásra készteti. Az pedig nagyon kevés közéleti-gondolati költészetnek, hogy egy ízben belengeti azt a – szintén evidens – felvetést, „hányan rettegnek most attól, / hogy hetekig össze lesznek zárva / a szeretteikkel.” Kifejezetten kellemetlen, ahogyan megbabonázza a járványpszichózis, és még ha ironikusan is, az apja által átélt forradalmi eseményekhez hasonlítja azt, hogy #otthonmarad. Teljes tévedés a reciprocity szociális álérzékenysége – „ki fogja megtanítani kezet mosni azokat / akik az ócskapiacon írnak félévit / fakanalat árulnak a lidl előtt és / zárt terekben sem viselnek maszkot” –, mintha ennek a rétegnek az első tíz problémájába tartozna a koronavírussal való megfertőződés kockázata.

Szintén nem segíti a karantén-verseket, hogy egyes szám második személyben íródtak – amivel kapcsolatban viszont egy általánosabb természetű problémát vetnék fel. Úgy látom ugyanis, hogy nem csak Mărcuțiu-Rácz, de sokan a fiatal magyar lírában azzal a szándékkal használják ezt az – egyébként nyilvánvalóan nem új keletű – eszközt, hogy a szöveg általa szenvtelenebbé (objektívabbá, távolságtartóbbá) váljon. Miközben az eredmény éppen hogy szenvelgő lesz. Mert mire is asszociálhatunk az önmegszólító formuláról? Hagyományosan valamiféle számvetés-jellegre. A gondolkodó/alkotó én elkülönbözik a cselekvő/érző én-től – vizsgálja magát. Esetleg: tükröt tart saját példáján keresztül – azt mutatja: te, olvasó is ilyen vagy. Satöbbi. Ha viszont nem indokolja a téma megközelítése, és csupán üres automatizmusként működik, az történik, mint itt: bosszantó, nárcisztikus benyomást kelt, ahogy a beszélő önmagát figyeli nagyítóján keresztül, miközben az égvilágon semmilyen egyedi vonást nem mutat azokhoz a milliókhoz képest, akik szintén online színházi előadások megtekintésével és otthon gubbasztással töltik az időt.

Összességében úgy gondolom – a legutóbb tárgyalt verseket leszámítva –, Mărcuțiu-Rácz költészetének legfőbb erőssége az, hogy jó érzékkel talál meg izgalmas versszituációkat. Mivel kimondottan narratív jellegű szövegeket ír, ez egyáltalán nem kevés. Nem csak a nagy egészben, egy-egy apró képben is észreveszi a finom ellentmondásokat. Egyelőre viszont nem jó dramaturg: rosszul adagolja a versbéli információkat, gyengén szerkeszt, és gyakran nyelvileg is bizonytalan. Ügyesen látja meg a személyes konfliktusban az általános érvényűt, de amikor direktben próbálkozik társadalomkritikával, rendkívül laposan teszi. (Aki a „tipikus” Mărcuțiu-Rácz Dóra-versre kíváncsi, olvassa el a nem megoldást – abban a költő minden erénye és gyengesége tetten érhető.) Nem szeretem azt a fordulatot, hogy egy kötettel várni kellett volna – a rossz versek sem bántanak senkit. Úgy látom, hogy ennek a karcsú könyvnek körülbelül a fele áll ilyenekből, az egynegyede pedig kifejezetten sikerült szöveg. Semmilyen jel nem mutat arra, hogy ez az arány ne fordulhatna meg akár már legközelebb.

Purosz Leonidasz

Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége

Sorozat: Hervay Könyvek

Budapest, 2020

64 oldal, 1800 Ft